G. Nagy László írása Uzsalyné Pécsi Rita és Imre Bedő beszélgetéséről a Férfiak Klubjában
„Én azt állítom, hogy mindennek a gyökere a férfi és a női identitás, ha életet akarunk továbbadni.” – kezdi Pécsi Ritával, az organikus pedagógia hazai zászlóvivőjével való beszélgetését a házigazda Bedő Imre. Erre az alapgondolatra épül a teljes harmincöt perces diskurzus, szembefordulva a progresszív gondolattal, mely szerint ezek csupán káros társadalmi konstrukciók, amiket érdemes volna mindenestül felszámolni.
„A biológiai nemünk a fogantatás pillanatában eldől. (…) Az életnek a legelső sejtje vagy férfi, vagy nő. Ez az első sejt, és ez sokszorozódik. Tehát ennek az eredményeképpen, következményeképpen az összes sejtünkben benne van az a program. Nagy az emberi szabadság, utána mondhatom azt, hogy én nem akarok nő lenni, de amikor valami folytán eltolódik ez az önazonosság, akkor az összes sejtünkkel szembemegyünk, éppen ezért a transzidentitás rendkívül sok problémát hoz fel.” Pécsi Rita szavait hallgatva a flamandokról és vallonokról szóló szakállas vicc jut eszembe: az igazi belgák hová álljanak? Ugyanezt látjuk itt is: akár tetszik, akár nem, mindössze két biológiai nem létezik. Kreálhatunk új kategóriákat, ha kirekesztettnek és magányosnak érezzük magunkat; ha úgy véljük, sehová sem tartozunk igazán. Épp elég szívás ez a fajta különcség, ha valahol valami félresiklik bennünk; méltányos volna, ha legalább nem piszkálnának, nem bántanának emiatt. No de nem túlzás az, ha mindezért fenekestül felforgatjuk a világot? „Van egy két ezrelék, amikor nem a 23-23 kromoszóma egyesülés történik meg, de ezt ma is rendellenességnek hívjuk.” Leszámítva e tényleges biológiai anomáliákat, mindenki másról – akár sok száz évvel a halálát követően is – egyértelműen megállapítható, hogy férfi, avagy nő, elég hozzá egyetlen árva hajszál, vagy csontszilánk. Pécsi Rita joggal kifogásolja, hogy téma kapcsán történő érzékenyítő programok nem ezzel a gondolattal indítanak.
„Ha van az érzés, hogy minek érzed magad; vagy az életmódbeli változatosságok: én így akarok élni, vagy úgy; azt miért a nemmel kötötték össze? Mert ez egy társadalommérnöki összekötés; nem hagyták békén a férfi és a női nemet. A társadalmi nemet a biológiai nemre építették rá, szándékosan indítva támadást, hiszen maradhatott volna férfi és nő, aki így érzi magát, aki olyan életmódot folytat, nem?” – teszi fel a kézenfekvő kérdést a házigazda. Valójában ez volna a lényeg. Ha a woke-progresszió a liberalizmus talaján állna; ha a humánum, az elfogadás, az általános emberi boldogság elősegítése volna a célja, úgy fel sem merülne, hogy elfűrészeljék az ember legmélyebb gyökérzetét, hogy meghamisítsák a biológia törvényeit, hogy káoszt teremtsenek a fiatalkorúak elméjében. Akkor egyszerűen csak az empátiát hímeznék zászlajukra. Akkor egyszerűen csak azt mondanák: léteznek férfias nők és nőies férfiak; léteznek melegek és leszbikusok; és természetesen férfias férfiak és nőies nők, illetve heteroszexuálisok is. Mindenki akkor jár a legjobban, ha megtalálja a habitusának megfelelő életformát, egyikben sincs semmi szégyellnivaló. No de ehhez nem az a megfelelő út, ha a hagyományos nemi szerepeket gyűlöletesnek mondjuk; azok megjelenítését rendeletekben tiltjuk; a maszkulinitást toxikusnak bélyegezzük; a heteroszexualitást pedig mindenestül erőszaknak hazudjuk.
„Felébred az én-identitás, felébred az, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, olyan vagyok-e mint apa, vagy mint anya. És elindul ez a szereptanulás. Tehát egyszerűen ahhoz, hogy önazonossá váljak, és a gyökerem megerősödjön, szükségem van arra, hogy megéljem ezt a kapcsolódást testileg, lelkileg. A kisfiúknak is nagyon nagy szükségük volna arra az apára, aki én vagyok nagyban.” A férfigyűlölő, radikális feministákon kívül még soha senki nem cáfolta – a pszichológiai végzettséggel rendelkezők különösen nem -, hogy a kiskorúak egészséges érzelmi fejlődéséhez mindkét – ellenkező nemű – szülő aktív és szerető jelenléte szükséges. Ismerjük a történelmet: a valaha volt összes diktátor múltjában egy szadista, vagy épp egy hanyag apa keresendő. Szinte nincs olyan erőszakos bűnöző, akit ne vertek volna gyerekkorában. És hasonlóképpen: a szexuális identitásukat nem találók esetén is sokszor csonka családokat, a megfelelő szülői minta hiányát, esetleg mérgező, szexuálisan bántalmazó felmenőket, illetve ezek valamelyikéből fakadó érzelmi, kötődési zavarokat találunk a háttérben. „Neveléstudományi tény, hogy a kisgyermek még nem képes arra a bizonyos szürke átmenetre. A kisgyermeknek nagyon nagy szüksége van arra, hogy a nappal az nappal, az éjszaka éjszaka. A nő nő, a férfi férfi, a jó jó, a rossz rossz. (…) Gondoljunk csak arra, ha például elkezdünk tanítani írni-olvasni – nagyon egyszerű, ez még nem is olyan mélységes, mit egy személyiség kialakulása -, ugye amikor kezdjük megtanítani, hogy van az A betű – kerekítem, kerekítem – akkor nem kezdjük el érzékenyíteni, hogy van képírás, cirill betűk, japán betűk, mert akkor semmit nem fog tudni írni.” Pécsi Rita kihangsúlyozza – amiben ugyancsak minden valamirevaló pszichológus egyetért -, hogy a kisgyereknek tiszta kategóriákra van szüksége, különben összezavarodik, s csak a káoszt tápláljuk az elméjében-lelkében. Egészen nyilvánvaló, hogy a progresszívek által erőltetett érzékenyítés pontosan ezt a nemtelen célt szolgálja. De nem csupán az óvodások érzelmi fejlődését lehet tönkretenni: „Serdülőkorban nincs kész a nemi identitás. Puha – így is nevezi a szakirodalom, fluid, puha stb. Tehát van olyan, aki 15-16 évesen úgy érzi, hogy ő biztos, hogy leszbikus, ő biztos, hogy homoszexuális és így is marad és ebben érzi jól magát; egy év múlva – volt egy ilyen nagy számú, követéses vizsgálat – ezeknek a fiataloknak a 98%-a heteroszexuálisnak érezte magát.” A magam részéről túlzónak gondolom ezt az arányt, ám egy biztos: a jelenség létezik. A fiam volt évfolyamtársai közül – a nyolcadik osztályban – minden második lány leszbikusnak vallotta magát – nagy valószínűséggel puszta divatból. A többségük nyilván kinövi majd, vagy már túl is van e hóborton. A pusztító az, amikor progresszívék nem engedik e természetes visszatáncolást, részben ideológiai okokból (nincs átjárás a normalitás irányába!), részben szekértáboruk gyarapítása miatt. Hitem szerint minden jóérzésű ember egyetért abban, hogy a gyerekek jóléténél semmi sem fontosabb. S hogy ezt mi szolgálja leginkább, abban sokkal inkább nevelési szakemberek döntsenek, mintsem neomarxista ideológusok.
„Mentális tény, hogy az énemnek a legboldogabb formája, amikor önmagam eredeti arcát megtalálom, és abban tudok kibontakozni. És hogyha ez valamilyen érzelmi sérülést, vagy kötődési sérülést szenved, akkor annak ezerféle nehéz útja van. Ha például azt látjuk, hogy valaki nem nagyon nőies, hanem csak egy kicsit; vagy nem nagyon férfias, hanem csak kicsit – ezt sok minden befolyásolhatja, akár az endokrin rendszer is –, szóval, ha csak kicsit vagyok nőies, akkor biztos, hogy nem az a nevelés feladata, hogy töröljük el azt a kicsit is és fordítsuk el (a személyiséget), mert te biztos nem jó helyen vagy. Mert biztos, hogy jó helyen vagy, csak akkor azt a kicsit kell megerősíteni. Ha például egy olvasási nehézség van, akkor nem azt mondjuk, hogy nyomd ki a szemedet, és ezentúl csak a hallással kapcsolódjál.” A progresszívek persze epét hánynak, amikor ilyen szövegeket hallanak. Részben jogosan, hiszen Pécsi Rita azt sugallja, hogy szinte minden nemi identitásprobléma kezelhető, mégpedig konzervatív módon. Tudjuk, hogy nem így van: léteznek menthetetlenül melegek, s talán menthetetlenül transzneműek is. A progresszívek azért is dühösek ilyenkor, mert a neveléskutató nem csupán azt feltételezi, hogy az önazonosság megszilárdításához többnyire a biológiai nemhez való visszakanyarodás vezet, de – pszichológiai kutatásokra hivatkozva – azt is állítja, hogy ez az út ígéri a komplexebb életet, a nagyobb személyes boldogságot. „Ma már a boldogságkutatások nagyon messze mennek ebben a kérdésben, és ott bizony nem nyernének a transznemű emberek.” Továbbá az is böki a progresszívek csőrét, hogy az ő ideológiájuk szerint a genderek közötti átjárás egyirányú utca – a normalitástól csakis távolodni lehet, visszatérni lehetetlenség. Hogy ebben mi a logika? Még soha senki nem tudott válaszolni rá. No de a vallások már csak ilyenek…
Pécsi Rita és Bedő Imre bő félórás beszélgetése sokunkat megerősíthet abban, hogy a FÉRFI és a NŐ nem elavult, idejétmúlt kategóriák, hanem személyiségünk legmélyebb alapját jelentik. „Minél szilárdabb, minél erőteljesebb a gyökérzet – akár a paradicsompalántánál –, annál inkább tud felfelé növekedni, és akkor hoz gyümölcsöt. És akkor a személyiségében is képes lesz a toleranciára.” Talán ez a legszebb gondolat mind közül, s nem utolsósorban azért, mert lerántja a leplet a woke-progresszívek végtelen hamisságáról. Az új vallás papja ugyanis másról sem prédikálnak, csak empátiáról és elfogadásról. No de ez éppen az erősek luxusa!!! Az általános elfogadásnak nem az az útja, hogy mindenkit meggyengítünk, mindenkit megnyomorítunk, s akkor majd a sorsközösség mindenkiből szentet farag! Épp ellenkezőleg! A gyengék – látjuk, tapasztaljuk – olyan kétségbeesetten kapaszkodnak megmaradt identitás-darabkáikba, hogy ők már semmiféle ellenvéleményt, alternatív gondolatvilágot nem viselnek el. Ha egy jobb világot kívánunk formálni – és a káoszteremtőkön kívül ki ne akarna –, úgy elsősorban határozott, erős emberekre lesz szükség. Lehetnek tűzoltók, katonák, vadakat terelő juhászok; lehetnek konzervatív családanyák; de lehetnek büszke melegek, vagy épp leszbikus menedzserasszonyok is. A lényeg: hogy mindenki találjon rá a saját útjára, és ebben leginkább segítsünk, semmint akadályozzuk a bizonytalankodókat. Én így érezném tisztességesnek és építőnek.
https://teveszmek.blog.hu/2023/08/23/_ferfi_es_no_elavult_kategoriak?utm_medium=lista&utm_campaign=bloghu_cimlap&utm_source=keres%C3%A9si+tal%C3%A1latok
Támadás alatt állnak a családok, a genderideológia a gyökértelen gyermekekben érdekelt
Ma a családok veszélyeztetett helyzetben vannak, sok család elszigetelődött lelki értelemben, és a család intézménye támadás alatt áll – jelentették ki a Tranzit politikai fesztivál Ki nevel a végén? című előadásán, Tihanyban. Pécsi Rita neveléskutató kifejtette, hogy az nevel, aki élményt és tapasztalatot ad, de ha az a szülő vagy a tanár, az fog nevelni, éppen ezért ne engedjük azt át a genderideológiának és a digitális világnak sem. Az előadáson, amit a Szent István Intézet vezetője, Máthé Zsuzsa moderált, kifejtették, hogy egy átlagos magyar gyermek 10 évesen nézi meg az első pornófilmjét. Horváth Szilárd, a gödi Búzaszem iskola igazgatója szerint amint szabadjára engedjük a gyermekünket a digitális világban, fontos szem előtt tartani, hogy a nulla perc lenne ideális az ott eltöltött időt tekintve – onnantól nem a család nevel, hanem sok mindenki más.
Pécsi Rita a beszélgetés elején rögzítette, hogy minden a családtól indul, ez a kiindulópont, alapesetben a család nevel nagyon sokáig. Rávilágított:
ma a családok veszélyeztetett helyzetben vannak, sok család elszigetelődött lelki értelemben, de sokszor bármennyire nehéz, érdemes a családba invesztálni.
Horváth Szilárd szintén a beszélgetés elején rávilágított, hogy a családokat nagyon legyengítette a digitális világ. Szerinte azok a gyermekek, akiket a digitális világ nagyon beszippant, később komoly gondban lehetnek. Ismertette:
ma egy átlagos magyar gyermek 10 évesen nézi meg az első pornófilmjét. Horváth szerint amint szabadjára engedjük a gyermekünket a digitális világban, fontos szem előtt tartani, hogy a nulla perc lenne ideális az ott eltöltött időt tekintve – onnantól nem a család nevel, hanem sok mindenki más.
Fotó: Ladóczki Balázs – Origo
Az identitás az a gyökér, a kapaszkodó
Pécsi Rita kérdésre kifejtette, hogy a gyökér nélküli identitás nem identitás, mert nem áll biztos talapzaton.
A nemi identitás és az egyén identitása is támadás alatt áll napjainkban.
A szakember szerint a kötődéseink identitása fontos. Ha ezek nincsenek rendben, ideig-óráig lehet teljesíteni, de kudarcoknál, nehézségeknél elbukik az a gyermek és felnőtt is, mert nincs gyökere, nincsenek kapaszkodói.
Egy fának sem adhatunk gyökeret utólag, először az alakul ki. Kisgyermekkortól kezdve ebbe tud kapaszkodni a személyisége, később a terápia sem biztos, hogy tud majd sokat segíteni.
Horváth Szilárd arról beszélt ehhez kapcsolódóan, hogy ha valakinél gyógyítani kell, akkor össze kell fognia a közösségnek, segíteni. Szerinte az oktatásban fontos, hogy a sérült gyermekeknek is lehet segíteni, az ő iskolájukban is van erre példa. Ez egy közösségközpontú kultúra, ezért
nemcsak tudat alatti magyarságot, istenhitet, tudat alatti női és férfi hitet, hanem egyéb fontos, egész életre szóló értékeket lehet kapni általa.
A genderideológia a gyökértelen gyermekekben érdekelt
A genderideológia nyomása kapcsán kifejtették a szakértők, hogy
a nemi identitás megszilárdulása 21-23 éves korig tart, így kiemelten fontosak a nevelési körülmények.
Fotó: Ladóczki Balázs – Origo
Ha divatból egy rajongás átcsap abba, hogy a serdülőkori túlfűtöttséget lepecsételi, megerősíti ebben a bizonytalan serdülőt, hogy esetleg más az identitása a gyermeknek, az megrontás, befolyásolás. Sokszor a nevelőket is megfélemlítik – tette hozzá Pécsi Rita.
Az nevel, aki élményt és tapasztalatot ad, de ha az a szülő vagy a tanár, az fog nevelni, éppen ezért ne engedjük azt át a genderideológiának és a digitális világnak sem.
Mindenki szomjazik a tekintélyre
A szakértők egyetértettek abban, hogy a mai gyermekeknek is szükségük van erre. Ha van, akire fel tudnak nézni, annak adnak a szavára. Akiben megérzik, hogy nem rátelepedik, utasít, hanem nevel, ráadásul szeretve nevel, és azt részesíti előnyben, hogy a gyermek növekedni tudjon, annak tekintélye lesz egy gyermek szemében.
forrás
Digitális autizmus, digitális demencia és Facebook-depresszió
Pécsi Rita neveléskutató: Komoly veszélyekkel járhat a digitális eszközök felelőtlen használata
A szakember Szegeden a KoRa iskolában tartott előadást a témában szülőknek és pedagógusoknak. Szerinte az általános iskolai alsó tagozatos osztályokban sem kellene digitális eszközöket alkalmazni, mert akkor még valóságos játék kell a gyerekeknek, mert az minden tanulási folyamat alapja. A kutatók kimutatták, hogy a három éves kor alatti eszközhasználat visszafordíthatatlan idegrendszeri károsodást okoz. Az öregkori demencia mellett, most már az úgy nevezett digitális demencia is megjelent a húsz évesek körében.
Pécsi Rita neveléskutató, használati utasítást adna minden szülő kezébe.
A 3-4 éves gyerekek 16 százaléka néz videókat, például a Tiktok-on, és 84 százalékuk használja a Youtube-ot, ráadásul 17 százalékuknak saját telefonja van – derül ki a brit-afgán médiaszabályozó szervezet által készített friss kutatásból.
Azok, akik már gyerekkorban napi 4–6 órát töltenek képernyő előtt, könnyen hordozhatják az autizmus tüneteit. Az így kialakult lemaradásokat csak hosszú fejlesztések és kezelések árán lehet behozni. Egy másik kutatás azt is kimutatta, hogy csökken a fejlett világ IQ szintje. Ezt sokan a technológiai fejlődés számlájára írják.
A szakértő elmondta, hogy rendkívül fontosnak érzi, hogy ezekről a témákról többet beszéljünk, mert komoly veszélyekkel járhat a digitális eszközök felelőtlen használata. 0–3 éves kor között egyáltalán nem ajánlott okos eszközt adni a kisgyermek kezébe, mert visszafordíthatatlan idegrendszeri károsodást okoz. Az óvodásoknál is 15–20 perc a megengedett limit, ami nagyjából két mese. Szerinte ezeket is jobb külön-külön megnézniük, és fontos megtanítani nekik a készülék kikapcsolását.
Pécsi Rita többször is hangsúlyozta, hogy kutatásokkal bizonyították, hogy az okos eszközök kontroll nélküli használata visszafordíthatatlan agyi károsodást okoz gyermekkorban. A magyar fiataloknál a 4–6 óra képernyő használat általánosnak számít a felmérések szerint, ami nagyon sok mindentől elveszi az időt. A mozgáshiány például nagyon sok idegrendszeri pálya kialakulását gátolja, többek között a logikai pályák fejlődését és az értő olvasás képességét is. A digitális autizmus mellett sajnos már a digitális demencia és a Facebook-depresszió fogalma is bekerült a köztudatba.
forrás
Férfi és nő – elavult kategóriák?
G. Nagy László írása Uzsalyné Pécsi Rita és Imre Bedő beszélgetéséről a Férfiak Klubjában
„Én azt állítom, hogy mindennek a gyökere a férfi és a női identitás, ha életet akarunk továbbadni.” – kezdi Pécsi Ritával, az organikus pedagógia hazai zászlóvivőjével való beszélgetését a házigazda Bedő Imre. Erre az alapgondolatra épül a teljes harmincöt perces diskurzus, szembefordulva a progresszív gondolattal, mely szerint ezek csupán káros társadalmi konstrukciók, amiket érdemes volna mindenestül felszámolni.
„A biológiai nemünk a fogantatás pillanatában eldől. (…) Az életnek a legelső sejtje vagy férfi, vagy nő. Ez az első sejt, és ez sokszorozódik. Tehát ennek az eredményeképpen, következményeképpen az összes sejtünkben benne van az a program. Nagy az emberi szabadság, utána mondhatom azt, hogy én nem akarok nő lenni, de amikor valami folytán eltolódik ez az önazonosság, akkor az összes sejtünkkel szembemegyünk, éppen ezért a transzidentitás rendkívül sok problémát hoz fel.” Pécsi Rita szavait hallgatva a flamandokról és vallonokról szóló szakállas vicc jut eszembe: az igazi belgák hová álljanak? Ugyanezt látjuk itt is: akár tetszik, akár nem, mindössze két biológiai nem létezik. Kreálhatunk új kategóriákat, ha kirekesztettnek és magányosnak érezzük magunkat; ha úgy véljük, sehová sem tartozunk igazán. Épp elég szívás ez a fajta különcség, ha valahol valami félresiklik bennünk; méltányos volna, ha legalább nem piszkálnának, nem bántanának emiatt. No de nem túlzás az, ha mindezért fenekestül felforgatjuk a világot? „Van egy két ezrelék, amikor nem a 23-23 kromoszóma egyesülés történik meg, de ezt ma is rendellenességnek hívjuk.” Leszámítva e tényleges biológiai anomáliákat, mindenki másról – akár sok száz évvel a halálát követően is – egyértelműen megállapítható, hogy férfi, avagy nő, elég hozzá egyetlen árva hajszál, vagy csontszilánk. Pécsi Rita joggal kifogásolja, hogy téma kapcsán történő érzékenyítő programok nem ezzel a gondolattal indítanak.
„Ha van az érzés, hogy minek érzed magad; vagy az életmódbeli változatosságok: én így akarok élni, vagy úgy; azt miért a nemmel kötötték össze? Mert ez egy társadalommérnöki összekötés; nem hagyták békén a férfi és a női nemet. A társadalmi nemet a biológiai nemre építették rá, szándékosan indítva támadást, hiszen maradhatott volna férfi és nő, aki így érzi magát, aki olyan életmódot folytat, nem?” – teszi fel a kézenfekvő kérdést a házigazda. Valójában ez volna a lényeg. Ha a woke-progresszió a liberalizmus talaján állna; ha a humánum, az elfogadás, az általános emberi boldogság elősegítése volna a célja, úgy fel sem merülne, hogy elfűrészeljék az ember legmélyebb gyökérzetét, hogy meghamisítsák a biológia törvényeit, hogy káoszt teremtsenek a fiatalkorúak elméjében. Akkor egyszerűen csak az empátiát hímeznék zászlajukra. Akkor egyszerűen csak azt mondanák: léteznek férfias nők és nőies férfiak; léteznek melegek és leszbikusok; és természetesen férfias férfiak és nőies nők, illetve heteroszexuálisok is. Mindenki akkor jár a legjobban, ha megtalálja a habitusának megfelelő életformát, egyikben sincs semmi szégyellnivaló. No de ehhez nem az a megfelelő út, ha a hagyományos nemi szerepeket gyűlöletesnek mondjuk; azok megjelenítését rendeletekben tiltjuk; a maszkulinitást toxikusnak bélyegezzük; a heteroszexualitást pedig mindenestül erőszaknak hazudjuk.
„Felébred az én-identitás, felébred az, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, olyan vagyok-e mint apa, vagy mint anya. És elindul ez a szereptanulás. Tehát egyszerűen ahhoz, hogy önazonossá váljak, és a gyökerem megerősödjön, szükségem van arra, hogy megéljem ezt a kapcsolódást testileg, lelkileg. A kisfiúknak is nagyon nagy szükségük volna arra az apára, aki én vagyok nagyban.” A férfigyűlölő, radikális feministákon kívül még soha senki nem cáfolta – a pszichológiai végzettséggel rendelkezők különösen nem -, hogy a kiskorúak egészséges érzelmi fejlődéséhez mindkét – ellenkező nemű – szülő aktív és szerető jelenléte szükséges. Ismerjük a történelmet: a valaha volt összes diktátor múltjában egy szadista, vagy épp egy hanyag apa keresendő. Szinte nincs olyan erőszakos bűnöző, akit ne vertek volna gyerekkorában. És hasonlóképpen: a szexuális identitásukat nem találók esetén is sokszor csonka családokat, a megfelelő szülői minta hiányát, esetleg mérgező, szexuálisan bántalmazó felmenőket, illetve ezek valamelyikéből fakadó érzelmi, kötődési zavarokat találunk a háttérben. „Neveléstudományi tény, hogy a kisgyermek még nem képes arra a bizonyos szürke átmenetre. A kisgyermeknek nagyon nagy szüksége van arra, hogy a nappal az nappal, az éjszaka éjszaka. A nő nő, a férfi férfi, a jó jó, a rossz rossz. (…) Gondoljunk csak arra, ha például elkezdünk tanítani írni-olvasni – nagyon egyszerű, ez még nem is olyan mélységes, mit egy személyiség kialakulása -, ugye amikor kezdjük megtanítani, hogy van az A betű – kerekítem, kerekítem – akkor nem kezdjük el érzékenyíteni, hogy van képírás, cirill betűk, japán betűk, mert akkor semmit nem fog tudni írni.” Pécsi Rita kihangsúlyozza – amiben ugyancsak minden valamirevaló pszichológus egyetért -, hogy a kisgyereknek tiszta kategóriákra van szüksége, különben összezavarodik, s csak a káoszt tápláljuk az elméjében-lelkében. Egészen nyilvánvaló, hogy a progresszívek által erőltetett érzékenyítés pontosan ezt a nemtelen célt szolgálja. De nem csupán az óvodások érzelmi fejlődését lehet tönkretenni: „Serdülőkorban nincs kész a nemi identitás. Puha – így is nevezi a szakirodalom, fluid, puha stb. Tehát van olyan, aki 15-16 évesen úgy érzi, hogy ő biztos, hogy leszbikus, ő biztos, hogy homoszexuális és így is marad és ebben érzi jól magát; egy év múlva – volt egy ilyen nagy számú, követéses vizsgálat – ezeknek a fiataloknak a 98%-a heteroszexuálisnak érezte magát.” A magam részéről túlzónak gondolom ezt az arányt, ám egy biztos: a jelenség létezik. A fiam volt évfolyamtársai közül – a nyolcadik osztályban – minden második lány leszbikusnak vallotta magát – nagy valószínűséggel puszta divatból. A többségük nyilván kinövi majd, vagy már túl is van e hóborton. A pusztító az, amikor progresszívék nem engedik e természetes visszatáncolást, részben ideológiai okokból (nincs átjárás a normalitás irányába!), részben szekértáboruk gyarapítása miatt. Hitem szerint minden jóérzésű ember egyetért abban, hogy a gyerekek jóléténél semmi sem fontosabb. S hogy ezt mi szolgálja leginkább, abban sokkal inkább nevelési szakemberek döntsenek, mintsem neomarxista ideológusok.
„Mentális tény, hogy az énemnek a legboldogabb formája, amikor önmagam eredeti arcát megtalálom, és abban tudok kibontakozni. És hogyha ez valamilyen érzelmi sérülést, vagy kötődési sérülést szenved, akkor annak ezerféle nehéz útja van. Ha például azt látjuk, hogy valaki nem nagyon nőies, hanem csak egy kicsit; vagy nem nagyon férfias, hanem csak kicsit – ezt sok minden befolyásolhatja, akár az endokrin rendszer is –, szóval, ha csak kicsit vagyok nőies, akkor biztos, hogy nem az a nevelés feladata, hogy töröljük el azt a kicsit is és fordítsuk el (a személyiséget), mert te biztos nem jó helyen vagy. Mert biztos, hogy jó helyen vagy, csak akkor azt a kicsit kell megerősíteni. Ha például egy olvasási nehézség van, akkor nem azt mondjuk, hogy nyomd ki a szemedet, és ezentúl csak a hallással kapcsolódjál.” A progresszívek persze epét hánynak, amikor ilyen szövegeket hallanak. Részben jogosan, hiszen Pécsi Rita azt sugallja, hogy szinte minden nemi identitásprobléma kezelhető, mégpedig konzervatív módon. Tudjuk, hogy nem így van: léteznek menthetetlenül melegek, s talán menthetetlenül transzneműek is. A progresszívek azért is dühösek ilyenkor, mert a neveléskutató nem csupán azt feltételezi, hogy az önazonosság megszilárdításához többnyire a biológiai nemhez való visszakanyarodás vezet, de – pszichológiai kutatásokra hivatkozva – azt is állítja, hogy ez az út ígéri a komplexebb életet, a nagyobb személyes boldogságot. „Ma már a boldogságkutatások nagyon messze mennek ebben a kérdésben, és ott bizony nem nyernének a transznemű emberek.” Továbbá az is böki a progresszívek csőrét, hogy az ő ideológiájuk szerint a genderek közötti átjárás egyirányú utca – a normalitástól csakis távolodni lehet, visszatérni lehetetlenség. Hogy ebben mi a logika? Még soha senki nem tudott válaszolni rá. No de a vallások már csak ilyenek…
Pécsi Rita és Bedő Imre bő félórás beszélgetése sokunkat megerősíthet abban, hogy a FÉRFI és a NŐ nem elavult, idejétmúlt kategóriák, hanem személyiségünk legmélyebb alapját jelentik. „Minél szilárdabb, minél erőteljesebb a gyökérzet – akár a paradicsompalántánál –, annál inkább tud felfelé növekedni, és akkor hoz gyümölcsöt. És akkor a személyiségében is képes lesz a toleranciára.” Talán ez a legszebb gondolat mind közül, s nem utolsósorban azért, mert lerántja a leplet a woke-progresszívek végtelen hamisságáról. Az új vallás papja ugyanis másról sem prédikálnak, csak empátiáról és elfogadásról. No de ez éppen az erősek luxusa!!! Az általános elfogadásnak nem az az útja, hogy mindenkit meggyengítünk, mindenkit megnyomorítunk, s akkor majd a sorsközösség mindenkiből szentet farag! Épp ellenkezőleg! A gyengék – látjuk, tapasztaljuk – olyan kétségbeesetten kapaszkodnak megmaradt identitás-darabkáikba, hogy ők már semmiféle ellenvéleményt, alternatív gondolatvilágot nem viselnek el. Ha egy jobb világot kívánunk formálni – és a káoszteremtőkön kívül ki ne akarna –, úgy elsősorban határozott, erős emberekre lesz szükség. Lehetnek tűzoltók, katonák, vadakat terelő juhászok; lehetnek konzervatív családanyák; de lehetnek büszke melegek, vagy épp leszbikus menedzserasszonyok is. A lényeg: hogy mindenki találjon rá a saját útjára, és ebben leginkább segítsünk, semmint akadályozzuk a bizonytalankodókat. Én így érezném tisztességesnek és építőnek.
https://teveszmek.blog.hu/2023/08/23/_ferfi_es_no_elavult_kategoriak?utm_medium=lista&utm_campaign=bloghu_cimlap&utm_source=keres%C3%A9si+tal%C3%A1latok
Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesült Hortobágyiné dr. Nagy Ágnes
Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesült Hortobágyiné dr Nagy Ágnes organikus barátunk. Szívből gratulálunk neki és nagyon büszkék vagyunk rá.
A fiatalok társas életre való felkészítését, egészséges és boldog családi életre nevelését szolgáló, keresztény értékrenden alapuló program kidolgozójaként folytatott értékteremtő, szemléletformáló és közösségépítő tevékenysége elismeréseként, nemzeti ünnepünk, augusztus 20-a alkalmából a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesült Hortobágyiné dr. Nagy Ágnes orvos, a „Boldogabb családokért” Családi Életre Nevelés program alapítója, a Kecskemét-Széchenyivárosi Közösségépítő Egyesület szakmai vezetője.
A tehetség lehetőség és felelősség
Beszélgetés Pécsi Ritával a Kossuth Rádió augusztus 21-i műsorában, 9.37-kor kezdődik Rita megszólalása.
Ide kattintva hallgatható meg
Ne adjunk kütyüt a gyereknek!
Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutatóval beszélgettünk.
A digitális eszközök teljesen áthatják a mindennapjainkat, ma már egy rövidebb útra sem indulunk el okostelefon nélkül. A technológiai fejlődés önmagában még nem lenne baj, a probléma ott kezdődik, hogy már 1–2 éves gyermekeket is beszippant a digitális világ. A kicsik fejletlen idegrendszerére azonban nagyon káros hatással lehetnek a kütyük – többek között erről is beszélgettünk podcast-sorozatunkban Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutatóval, aki néhány éve könyvet is írt a témáról Fejleszt vagy rombol címmel.
forrás
A kütyüktől „transzba” esik a gyerek
Az Amerikai Pszichiátriai Társaság már 2000-ben megkongatta a vészharangot a gyerekek „kütyüzése” miatt.
A kicsik idegrendszere nem elég fejlett az információáradathoz
A digitális eszközök teljesen áthatják a mindennapjainkat, ma már egy rövidebb útra sem indulunk el okostelefon nélkül. A technológiai fejlődés önmagában még nem lenne baj, a probléma ott kezdődik, hogy már 1–2 éves gyermekeket is beszippant a digitális világ. A kicsik fejletlen idegrendszerére azonban nagyon káros hatással lehetnek a kütyük – többek között erről is beszélgettünk podcastsorozatunkban Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutatóval, aki néhány éve könyvet is írt a témáról Fejleszt vagy rombol? címmel. A szakember elmondta, a szülők és a pedagógusok is úgy gondolják, napjainkban az a legjobb, ha a gyerekek minél hamarabb megismerkednek a digitális eszközökkel.
Nem marad le semmiről
– Azonban rendkívül nagy veszélyei lehetnek a túl korai kép- ernyőhasználatnak, és mindezt több mint 20 év kutatási eredményei egyértelműen alátámasztották. Az idegrendszer kisgyermekkorban még nem elég fejlett az információáradat befogadására, ráadásul mindez csupán két dimenzióban, a szemükön keresztül történik. Meg kell tanítani a gyerekeket jól használni ezeket az eszközöket, de az is biztos, hogy mindezt nem kisgyermekkorban kell kezdeni – hívta fel a figyelmet a neveléskutató, aki a túl korai kütyüzés következményeiről is beszélt.
– A gyerekek nem maradnak le semmiről, de először az idegrendszerük kifejlődésére kell fókuszálni. Gyakran hallani, hogy telefonozás vagy tévézés közben a kisgyermek mennyire koncentrál, ám itt erről szó sincs. Valójában egy transzszerű állapotba kerül, amikor szinte lefagynak, szemük, szájuk, kezük mozdulatlan az eszköz használata közben, akkor szó sincs koncentrációról, ez nem normális. A gyerekeknek a megértéshez mozogniuk kell, minden idegrendszeri pálya, ami majd a megértésért és problémamegoldásért felel, a mozgás révén alakul ki. Amikor nagyon érdeklődik valami iránt egy kicsi, akkor ugrál, kint van a nyelve, és még sorolhatnám, de mindez a fejlődését segíti. A képernyők leállítják a testérzékelést, és tudom, hogy ezeknél jobb bébiszitter nincs, leköti a gyermeket, aki egy helyben marad, és nem lesz sáros, ám nem mindegy, milyen áron. Könnyebbség lehet, szülőként én is átérzem mindezt, ugyanakkor később súlyos következményekkel nézhetünk szembe – tette hozzá Uzsalyné dr. Pécsi Rita, akitől azt is megtudtuk, a felnőtteknél is előfordulhat például kiszáradás a túlzott képernyőfüggőség miatt, mivel a kütyüzés közben egyszerűen nem érzik, hogy szomjasak.
A beszédhez is kell a mozgás
Sok más mellett a beszédfejlődés egyik alapköve is a mozgás és az utánzás, a kisgyermekek próbálják lemásolni a szüleik artikulálását és hangképzését, ám mindez csak a valós világban működik, digitálisan nem.
– A beszédtanulás csak a valós ingerekre épül. A folyamat során rengeteg dolog történik, de ezeket a gyermek virtuálisan nem kapja meg. A logopédusok nagyon panaszkodnak, hogy ma már nem a megakadt beszédfejlődés a gond, hanem hogy meg sem kezdődik időben a beszéd. Több óvónőtől is hallottam, hogy a beszédértés is egyre problémásabb, hamar kiszűrik azokat a gyerekeket, akikhez nem beszélnek eleget a szüleik. A pörgés, forgás, bukfencezés – és még sorolhatnánk a különféle nagymozgásokat – és a megfelelő egyensúlyérzék nélkül nem alakul ki megfelelően az az idegrendszeri terület, ami később a logikus gondolkodásért felel. Sokan nem is gondolnák, hogy ez is a mozgásra épül, és később az iskolás évek alatt ennek nem csupán lehetnek következményei, hanem biztosan lesznek is. Soha nem volt még ennyi tanulási zavarral küzdő gyermek, és emellett ennyi mozgáshiány sem – hangsúlyozta a szakember.
Visszafordíthatatlan károsodás
Sokan ismerik a híres építős videójátékot, a Minecraftot. Uzsalyné dr. Pécsi Rita szerint ez is csak akkor lehet hasznos, ha a gyermek megfelelő fejlettség mellett játszik vele, hiszen találkozott már olyan esettel, amikor a gyermek a játékban egy gyönyörű várost készített, ám 20 valódi építőkockával nem sokat tudott kezdeni. – Egy kisiskolásnak napi három óra szabad mozgásra lenne szüksége minimum, és akkor még nem is beszéltünk az óvodásokról, akik szinte meg sem állnak. Minderre az idegrendszernek van szüksége, ugyanakkor a képernyők előtt manapság már egy egészen kicsi gyermek is órákat tölt – a mozgás rovására. Egy 2000-ben született nyilatkozat arra hívta fel a szülők figyelmét, hogy 0–3 éves kor között ne engedjük a gyermekeket képernyő közelébe, mivel visszafordíthatatlan idegrendszeri károsodást okoz. Mindezt 2000-ben adta ki az Amerikai Pszichiátriai Társaság, ami nem egy akármilyen szervezet, és mindjárt nyilatkozat, nem pedig ajánlás formájában. Ráadásul akkoriban még szó sem volt okostelefonról vagy más hordozható és még könnyebben hozzáférhető digitális eszközről.
(A teljes beszélgetést hamarosan meghallgathatják a szon.hu-n.)
forrás
Tanyaovi Mányon – Nagyon organikus oázisunk!
🐰Nyuszit, 🐑 bárányt etetnek, cukkinit és céklát szednek a kertben, a termést pedig el is fogyasztják. Így telnek a mányi Szent Ferenc Tanyaóvodába járó gyerekek napjai. A természetközeliség és 🌿 az élő környezet köré szervezett napi tevékenységek kitűnő hatással vannak az idegrendszeri fejlődésre, és hozzájárulnak az érzelmi kiegyensúlyozottság kialakulásához is – vallja Kékesi Ágota, aki férjével Skóciából tért haza, hogy itthon létrehozza különleges tanyaoviját. A szülők azért keresik az intézményt, mert szeretnék, hogy gyerekeik ne betondzsungelben vagy a képernyő előtt ülve, gumicukrot majszolva nőjenek fel.
https://www.facebook.com/dw.magyar/videos/578699754448793
Sebzettségünk és boldogságunk forrása – Pécsi Rita közösségi létünkről
Nézőpont – 2023. augusztus 8., kedd | 10:35
Pár napja zárult le a 37. Ifjúsági Világtalálkozó a portugál fővárosban. A Ferenc pápa által prezideált augusztus 6-i záró szentmisén másfél millió fiatal vett részt. Itthonról is több mint ezerháromszáz fiatal kelt útra plébániák, lelkiségi mozgalmak, szerzetesrendek közösségeinek tagjaiként. Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutatót arra kértük, hogy közösségi létünkre reflektáljon.
Bizony, a közösség tövis és rózsa. Az áldozat, a fájdalom és a virágba borulás öröme egyazon tőről fakad. „A szeretet fájhat” (Tilmann Beller). Miért van ez így? Az ember társas lény, azaz létszükséglete a másokhoz tartozás. Olyan ez, mint a levegő, nélküle nem tudunk élni.
Hurrá, akkor ez itt a földre szállt menny! Hiszen szinte számolatlanul társulhatunk rengeteg emberhez. Egy falunyi lakó él a házunkban, és szinte sehol nem vagyunk egyedül. Együtt utazunk, dolgozunk, tanulunk, szórakozunk. A templomban időnként még egymás kezét is megfogjuk. Tömegtársadalomban élünk. És éppen ez a legnagyobb veszély, mert azt hisszük, hogy a sok ember egyszersmind közösség is. Azaz szeretnénk azt hinni. Csakhogy a tapasztalat hamar kijózanít. „Valami nincs sehol!” (Váci Mihály). „A világban nagyobb az éhség a szeretetre és az elfogadásra, mint a kenyérre” (Teréz anya).
Organikus, élő összetartozás, összefonódás. Amikor egy test tagjaiként élünk. A tagok nem cserélhetők, nem rangsorolhatók, nem versenyeznek. Ha sérül az egyik, fáj „az egész gyerek”. Az egymásban, egymásért való lét. Amikor otthon lehetünk egymás szívében, és „hordozzuk egymás terhét” (vö. Gal 6,2). Erre az elfogadottságra és fogadókészségre vágyunk. Hogy szeressenek és szerethessünk.
Ám hamar megsejtjük, hogy ez rendkívül kockázatos. Amint fölemelem a sorompóimat, láthatóvá válnak gyengeségeim, kitakarom lelkem érzékeny pontjait – és ez túlságosan sebezhetővé tesz. Ugyanakkor, ha valaki megajándékoz ezzel a közelséggel, az elköteleződéssel, felelősséggel is jár. No de ki látja be életutunk következő kanyarjait? Mit von majd maga után mindez? Ezért szinte ösztönösen menekülünk is előle, jól bevált pótcselekvésekbe, de persze úgy, hogy még magunknak sem valljuk be. Munkába, kikövetelt tekintélybe, hatalomba, nevünk elé biggyesztett címekbe, irigységgel is járó birtoklásba, versengésbe, karriervágyba és az igazi közösség megannyi álformájába. Amolyan szervezett „együttesekbe”: lehet ez csoport, team, banda, tagság, társaság, brigád és ki tudja, még mi minden.
Lehetnek közös ügyeink, de nem ez a megtartó erő. A valós közösséget azért szeretjük, mert nem a teljesítményünk avat odatartozóvá, hanem azért szeretjük egymást, mert összetartozunk. Ha hibázik valaki, vagy gyenge, egy vállalatnál kirúgják. A közösség pedig hordozza őt, segít visszatalálnia eredeti énjéhez. Ez nagy titok, és mégis mindenki számára megtapasztalható fényes valóság. Így tanúskodik erről Teréz anya: „Megismertem a paradoxont, ha fájdalomig szeretek, a fájdalom eltűnik, és csak a szeretet marad.” Vagy ahogyan Jean Vanier írja: „A szeretetnek ebben a csodálatos és ugyanakkor rettenetes ünnepében élünk.” „Minden fény a kapcsolatainkon keresztül kezd el világítani” (M. Mason). A testvér Isten ajándékává lesz számomra. Ez a közösség. Erő, szabadság és szelíd, gyengéd hűség. Megrendítően szép és félelmetes. Ahol – talán éppen a közelség miatt – a legfájóbb sebeket okozzuk egymásnak, és ahol a leggyötrőbb szomjúságunk csillapul, és ahol a legközelebb érezzük magunkat az egység isteni fényéhez.
Ezt az ajándékot és lehetőséget hivatott felemelni egy-egy nagy közös ünnep. Mégsem fog gyógyulást hozni, hogy elutazom a világtalálkozóra, ha annak fényét, a bennünk élő Szentháromság örömteli „egymás-vállalását” nem tudom felragyogtatni a közeli kapcsolataimban. Ha az ott átérzett együvé tartozás élményét nem tudom hűségesen és gyengéden művelni azokban a kisebb közösségekben, amelyekben itthon élek. „A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az Egyházat. (…) Ne essünk illúziókba: e lelki haladás nélkül a közösségalkotás külső eszközei nem sokat érnek. Lélek nélküli látszattá válnának, csak mímelnék a közösséget, nem pedig a növekedés kifejezéseit és útját alkotják” (Szent II. János Pál: Novo millennio ineunte, 43.).
Ezek pedig nem világméretű események, hanem jelentéktelennek tűnő, apró gesztusok lesznek: nem viccelődünk negatív dolgokkal, tilos a cinizmus, kimondom a jót, másokról távollétükben sem mondok rosszat,
Az eseménytelen hétköznapokon is hűségesen jelen vagyok számukra, szívemben hordozom apró-cseprő ügyeiket, sőt csendesen és rendszeresen teszek is a közös ügyekért. Sokrétű kommunikáció valósul meg.
A kommunikáció információcserét jelent egy közös jelrendszer segítségével. Nem véletlen, hogy a szó a communio, azaz közösség szóból ered. Tehát kinyitom magam, befogadlak téged – és mivel közös a jelrendszerünk, értjük, megértjük egymást. Kölcsönös kapcsolódás, mély találkozás.
Müller Péter – akivel ugyan nem tartozunk azonos spirituális iskolába – mindannyiunk számára igen találóan fogalmazza meg az igazi közösség mibenlétét: „Igazi közösség csak ott jön létre, ahol az emberek rejtélyes módon szeretik egymást. Vagyis barátok. Minden érdeken, valláson, politikán, társadalmi helyzeten és világnézeten túl.” Ugyanezt hangsúlyozza Thomas Merton:
Ez több mint szavak, több mint beszéd, több mint fogalom. (…) egy régóta meglévő azonosságra bukkanunk rá. Már egyek vagyunk.” Hasonlóképpen szólnak erről a világirodalom jól ismert alakjai, csakúgy, mint a kis herceg vagy éppen Micimackó: „Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része.” „Melyik az a rész?” „Az, amikor te meg én mi leszünk.”
Kívánom, hogy akik hazatérnek a lisszaboni ifjúsági világtalálkozóról – és azok is, akik nem jutottak el oda –, otthon, az intézményükben, a kapcsolataikban nap mint nap éljék át a szeretetnek ezt a „csodálatos és ugyanakkor néha rettenetes ünnepét”. Amikor te meg én mi leszünk.
Fotó: Ifjúsági Világtalálkozó közösségi oldala
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 6-i számában jelent meg.
Anna-Joachim Program az Aporon