– Miként jellemezhető általánosságban a mai magyar pedagógia?

– Sokféle felfogás létezik a különféle rugalmas, akár nagyon megengedő irányzatoktól a hagyományosnak, gyakran poroszosnak nevezett iskoláig. A Nemzeti Alaptanterv bevezetője biztató irányokat jelölt ki, a gyakorlati megvalósítás viszont megmaradt az utóbbi, ma jellemző megközelítés keretei között. Ez meglehetősen mechanikus, a tananyagot középpontba helyező, és kevésbé a gyerek személyiségéből kiinduló szemlélet nagy mennyiségű lexikális információval, jelentős teljesítménypréssel, hajszolt oktatással, hajszolt gyerekekkel, hajszolt pedagógusokkal. Vannak üdítő kivételek, de a végeredmény azt mutatja, hogy szemléletváltásra van szükség. Elégedetlen, kóválygó, útkereső emberek kerülnek ki az oktatási rendszerből, a futószalagszerűen beléjük tömött információk nem épülnek be valós, használható tudásként. A pedagógia ma nem tud választ adni a kihívásokra, a felgyorsult világra, a tömegtársadalomra. Többek között hiányzik a kötődés kiművelése is, pedig erre a készségre egész életünkben óriási szükségünk van.

– Miért?

– Kötődés nélkül nincs tanítás, nincs nevelés, nincs fegyelmezés, nincs motiváció. A kötődési készség nevelhető, fejleszthető például olyan tapasztalatokkal, hogy együtt lenni jó. Ennek a konkrét megvalósítása élethelyzettől függően sokféle lehet: együtt gyomlálni jó, együtt énekelni jó, együtt imádkozni jó, együtt szüretelni jó. A hangsúly az együttön van. Persze ez áldozattal, lemondással jár ebben az „én, én, csakis én” világban, de nélkülözhetetlen, hogy a gyerek megszerezze ezt a tapasztalatot. Ezért jó, ha például a kisiskolásokat egy-két tanító tanítja, nem minden tantárgyat más és más. Kerülni kell az egyéni versenyeztetést is, a felnőttkori versenyképesség alapja éppen a gyermekkori érzelmi biztonság, ami pedig az együttműködésre épül.

---

– Mindezt nem a családban kellene megalapozni?– Bizony a család szerepe megkerülhetetlen. Ezt is tanítani kellene. Nem elég az ellátás, az iskoláztatás, az ügyintézés, otthon is nagy szükség van a beszélgetésre, az élményre, a tapasztalatra, a mesére, a játékra, a drámára, a belehelyezkedésre, az érzelmi azonosulásra, a társas létre, a közös étkezésre, és így tovább.

– Felgyorsult a világ…

– Ma az oktatásban nem jut elég idő a tapasztalásra, a feldolgozásra. Ha felütünk egy tankönyvet, megdöbbenünk, hogy milyen kis korban már mennyi minden szerepel a tananyagban, ám ha találkozunk egy fiatal felnőttel, gyakran mégsem az a benyomásunk, hogy az illető milyen sokat tud. A befektetett munka nem hasznosul, a tananyagközlésből nem lesz használható tudás, és közben elsikkad a nevelés. Szinte kitörlődött a pedagógiából a természettel való kapcsolat, az élet fejlődésének, az élet valóságának megismertetése. Az úgynevezett minőségbiztosítás is leginkább mennyiségi teljesítést vár el a pedagógusoktól, ahogy a diákok teljesítményét sem lehet kizárólag a boldoguláshoz mindössze 20 százalékban hozzájáruló IQ-készségeket minősítő osztályzással értékelni.

– Honnan ered ez a szemlélet?

– Talán az 1900-as évek óta gondoljuk azt, hogy az oktatás, az iskolázás csakis úgy történhet, hogy az enciklopédikus tananyagot egységes módszertannal beletöltjük a gyerekek fejébe, házi feladatot adunk, osztályozunk. Korábban sokkal több tapasztalat, beszélgetés, tevékenység jellemezte az oktatás világát. Egy 9-10 éves gyerek idegrendszere, felfogóképessége még nem képes befogadni az olyan elvont tudást, mint például az aláhúzásokkal tanított mondatszerkezetek. A diák tehát nem érti a tananyagot, ezért nem is érdekli, a tanár erőlteti, mert ezt írják elő neki, mindenki feszült, frusztrált lesz, a gyerek egy életre elveszti a nyitottságot, a motivációt az iskolai tananyagok és végső soron a tanulás iránt. Ez mindenkinek rossz. És van még egy nagy probléma: a szakosított oktatás miatt a gyerekek nem látják át a tantárgyak összefüggéseit és azok kapcsolódását az ő mindennapi életükhöz. Fontos lenne, hogy ezeket összefűzzük, rendszerré szervezzük, megmutassuk, miként hatnak egymásra a dolgok, miként hatunk egymásra mi, emberek a szavainkkal, a tetteinkkel. Nem a részletek felől kell közelíteni, hanem az egész felől lehatolni a részletekhez. Németh László arra figyelmeztetett, hogy „a gyerekek túl sok tányérból esznek, és a tányérokon elkenődik a lényeg”

– Egyensúlyba lehet állítani ezt a megközelítést a lexikális tudás szükségességével?

– Természetesen szükség van klasszikus értelemben vett tananyagra. De régi bölcsesség, hogy a kevesebb több. Ki kell válogatni a legszükségesebbet, csak azt és annyit szabad tanítani, ami az adott életkorban befogadható, beszélgetéssel, érzékeléssel, kipróbálással feldolgozható és a gyerek saját életével kapcsolatba hozható. Később is, amikor már elvont dolgokat is be tud fogadni, nem a képletek, műveletek felől érdemes közelíteni, hanem konkrét jelenségek háttere iránt felkelteni az érdeklődést, és így rávezetni a leírható mögöttesre. Érdeklődés híján nincs értelmes, eredményes tanulás, a kényszeredett magolás nagyjából másfél napig marad meg. Freund Tamás, a neves agykutató, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke szerint csak az az ismeret jut el a hosszú távú memóriába, amit az érzelmi háló, az élmény lepecsétel.

– Megérkeztünk az ön és munkatársai által képviselt organikus pedagógiához?

– Ezt még nem sokan ismerik, de akik találkoznak vele, azok igen nyitottak rá, és egyre több intézményben alkalmazzák is az alapelveit. Ma már időnként döntéshozók is érdeklődnek, aminek örülök. Ez a keresztény értékekre épülő pedagógia egy tudós katolikus szerzetes tanár, a családokat életalapelvekkel segítő Schönstatt családi és nevelési mozgalmat megalapító Josef Kentenich rendszerszemléletű módszerére épül, kiegészítve a mai korszerű neveléstudományi eredményekkel. Öt pillére a bizalom, az életkort figyelembe vevő belső mozgások pedagógiája, a kötődés, az elköteleződés és az eredetiség, vagyis az ember egyedi személyisége. Meg kell értenünk, hogy nem lehet mindenkiből ugyanazt előhozni, nem is kell. Az iskolába kerülő hatévesek között egyes készségek tekintetében több év különbség van! Egy mondás szerint azt kell megtanítani a gyereknek, hogy nem minden út járható számára, de ami az övé, azon repülni is tud. Ez az organikus pedagógia egyik alapeszménye. És az, hogy a nevelés az élet szolgálata: a gyerek, a pedagógus, a szülők életének szolgálata. De eleget törődünk ma az oktatásban az apával, az anyával, a pedagógussal? Ha azt mondjuk, hogy fontos a család, akkor például nagyon meg kellene nézni, hogy mennyi házi feladatot adunk hétvégére, mert borzasztó, amikor választani kell a több tantárgyból feladott leckék maradéktalan megírása és a nagymama meglátogatása között.

– Hogyan kell jól tanítani, nevelni?

– Ez nagyon összetett kérdés. Sok kis és néhány nagy döntés eredménye. Például hároméves korig tilos a kütyü, a képernyő! Ez nem csak a beszédfejlődést gátolja, hanem sok mást is. Azokat az idegrendszeri pályákat, amelyekkel majd a gyerek számolni, írni, olvasni fog, a mozgás, az érzékszervek és a kézzel végzett tevékenységek határozzák meg. Hintázni, függeszkedni, pörögni-forogni kell, kézzel gyúrni, válogatni, rakosgatni kell. Felmérések sokasága bizonyítja, hogy a képernyőzés komoly idegrendszeri rendellenességeket okoz a gyerekeknél. Emellett sokkal jobban kell figyelni az érzelmi intelligenciára. A mai pedagógia beszél ugyan az atommaghasadás mikéntjéről, de nem tanítja meg, hogy miként működnek az érzelmeink, az indulataink, nem tanítja meg, hogy a legelső sejtünkbe megmásíthatatlanul bele van írva, hogy férfiak vagy nők vagyunk. Biológiai tény, hogy az agyunk racionális kérge hosszmértékre lefordítva körülbelül 11 milliméter, míg a tudatalatti egész tartománya 16 kilométer. Ma a pedagógia 11 milliméternek magyaráz, és csodálkozunk, hogy amikor előáll egy helyzet, a gyerek esetleg mégsem azt teszi, amit megbeszéltünk. Ennek az a magyarázata, hogy nem elég valamit racionálisan megérteni, a megértés tettekre váltásához, vagyis az alkalmazott tudáshoz nélkülözhetetlen az a 16 kilométer is.

– Emóció nélkül mit sem ér a ráció?

– Az érzelmi háló minden ember idegrendszerében ott van, tudatost és tudatalattit egyaránt behálóz, minden tettünket valamilyen érzelem kíséri, még ha nem is érzékeljük. MRI-vizsgálatok bizonyítják, hogy a puszta értelmi közélésre az érzelmi háló meg sem rezdül, de egy mégoly apró érzelmi élmény is kihat az egész személyiségre. Ez az érzelmi háló egész életünkben alakítható. A teljes személyiség csak élmény, tapasztalat és érzelmi azonosulás útján formálható. Maradandó tudást csak az érzelmi intelligencia fejlesztésével lehet átadni, mert ha nem jól formáljuk az érzelmi hálót, akkor később nem tudjuk jól használni a mégoly széles körű kognitív tudásunkat sem.

forrás