Nehéz időket élünk – és talán nem is a külső körülmények a legnehezebbek, hanem a belső feszültségeink. Hogyan lehetek önmagam, ugyanakkor a közösség része is? A kisebb közösség még hagyján, de hol a helyem a társadalomban? És egyáltalán: mi közöm az egészhez? Úgysem lehet beleszólni, nem látjuk át a kusza politikai játszmákat stb. Mindenki kaparja ki a saját gesztenyéjét és hagyjuk végre egymást békén? Törődj a saját üdvösségeddel!?

De mit válaszolunk majd egykor a nagy kérdésre: hol van a te testvéred? Van erre a zavarba ejtő dilemmára válaszunk?

A minap szóba került az „Egyház társadalmi tanítása”. (Perszonalitás, szolidaritás, szubszidiaritás.) Ne higgyük, hogy ez egy távoli, csak a filozófusok számára fontos – sajnos csupa idegen szóval megjelölt – kérdés! Hiszen mit is boncolgat? Pontosan az imént feltett kérdésünket! Vegyük hát egy kicsit közelebbről szemügyre!

A személyes szabadság és eredetiség méltóságát megőrizve (perszonalitás) lépjünk ki szűkös világunkból, vegyük észre, hogy rászorulunk egymásra, és a közösség nem kívülről, hanem belülről épül! Ez az élő és megtartó kapcsolatokból épülő hálózat mindaddig nem jön létre, amíg csak érdekközösségben gondolkodunk, nem pedig életközösségben élünk. Tehát személyes odaadottságunk és felelősségünk nélkül nem megy. Ez a szolidaritás. Azaz, csak a bizalom, a hála, az összetartozás, a kölcsönös szeretet és szolgálat közösségében válhatunk személyiséggé, csakis így boldogulunk és boldogíthatunk másokat. A közösségből való kiszakadás az ember testi-lelki lerongyolódásához vezet.

József Attila újra és újra aktuális sorai ma is felszólító erejűek: Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.

Szabadnak meghagyni a személyt, ugyanakkor gyengéd hűséggel keresni a kölcsönös kötelességvállalás és segítségnyújtás lehetőségeit.

Ezt a közösségi viszonyulást alapjaiban rombolja szét individualista és fogyasztói szemléletű társadalmunk boldogságeszménye, amely a szabadságot a kötődésektől való szabadságban és a boldogulást a hatalom- és birtoklásvágyat erősítő teljesítményversenyben látja. Az ebben a légkörben felnövekedő személy örömforrása mindaz, amit birtokolhat: tárgyak, emberek teste-lelke, pozíció, feladatok. Mindent „megszakért”, kritizál, minősít, hiszen az igazságot is birtokolni véli. Jó hasonlattal és tűpontos következtetéssel él Kopp Mária: a vándor része a természetnek, a virágzó rétnek, a birtoklás szenvedélyének rabja azonban elkeríti a rétet. Ez a szerzésvágy az önmagába záródás állapotával jár, az élvezetek pedig arra szolgálnak, hogy ezt a kínzó ürességet feledtessék.

Számomra megdöbbentő, hogy a társadalmi tanítás e területén még mennyi teendőnk van szülőként és nevelőként, de még az önnevelés terén is.

És van még egy „csavar” ebben a dologban: ez a szintén kimondhatatlanul idegenül hangzó fogalom: a szubszidiaritás. Nézzünk mögéje, mit is jelent ez! ,,Amit az egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivonni és a közösségre bízni tilos.” (XI. Pius)

Ejha! Lefordítva a mindennapok szintjére: ne tedd meg a gyermeked helyett azt, amit már ő is meg tud tenni. Ne kösd be a cipőjét, ne vágd össze a paradicsomot, nem kell felvinni a táskáját az emeletre, és felkínálni a mamahotelt a „te csak tanulj fiam” jelszó mögé bújva.

A növekedéshez szükséges önállóság szavatolása mintha hiánycikké vált volna kisebb-nagyobb közösségeinkben. A felelősség átadásáról és az ezzel járó bizalomról van itt tulajdonképpen szó. „A világon soha sehol senki sem javult meg a felelősségre vonás eredményeként”, írja Kopp Mária.

Tudunk-e jó szívvel bízni felnőtt gyermekeink önálló életvezetésében, családi életük saját megoldásaiban? Tudunk-e házastársunknak egyéni érdeklődésére saját időt, saját pénzt megszavazni? Bízunk-e öregjeinkre valós, nem túlságosan megterhelő, mégis hasznos tevékenységet? És az iskola világában? Nem ural-e mindent a számonkérés, a minősítés az önálló tevékenység, tapasztalatszerzés helyett?

Nagyobb léptékben pedig úgy fordíthatjuk le mindezt, hogy az oktatási intézményeknek legyen saját, széleskörű felelősséggel és döntési hatáskörrel rendelkező gazdája, vezetője. Az egyházi közösségekben bízzunk civilekre komoly feladatokat – pénz, paripa, fegyver biztosításával, a tevékenység megtűrése helyett a nagyra értékelés és a valós bizalom megadásával. (Ne csak az önkéntes sekrestyési és portörlési feladatokra gondoljunk!) Sok egyházi munkaadó napi gyakorlatát tekintve mintha nem találkoztak volna a szubszidiaritás elvével – nagy tisztelet a kivételnek.

Még szélesebbre nyitva a látókört, elgondolkodhatunk azon is, hogy ez az elv hogyan valósul meg a nemzetek önrendelkezését biztosító, avagy az országok belügyeibe is beavatkozó úniós törekvések tekintetében.

A hatalomgyakorlás egyik kézenfekvő formája: az alulról jövő kezdeményezések elnyomása, az irányított személyek mindenoldalú kontrollja.

Ugyanakkor természetesen minden szinttől elvárjuk az őt megillető felelősség gyakorlását, tehát azt a vezetést, amely megmutatja, merre nézz, de nem mondja meg, mit láss. Ennek egy apró gyöngyszemeként idézzük fel Kentenich atya életének egy momentumát. Fiatal férfiak nevelője volt, amikor növendékeit elvitték a frontra. Ma is őrizzük az egyik ifjú kétségbeesett levelét, amelyben a megalázásra, az agresszivitásra, az embertelen bánásmódra panaszkodik lelkiatyjának. Kentenich néhány apró széljegyzettel és az alábbi tömör utóirattal küldi vissza az írását: „Tudnék részletesebb tanácsokat is adni, de nem teszem. Rágd át magad rajta! Képes vagy rá!”

Ezt jelenthetné ez a társadalmi tanítás!

Tekintsük egymást „nagykorúnak” és ne csupán végrehajtó alkalmazottaknak a családban, az Egyházban és a közéletben!

Felnőtt embereknek, akik a saját színterükön képesek felnőttként gondolkodni és cselekedni. Jó lenne ezt kinézni egymásból, illetve erre képessé tenni a gyermekeket és a fiatalokat is. Fölébreszteni a munkatársban, a hívekben, a diákokban a vágyat, hogy elhiggye: képes vagyok rá, meg tudom csinálni. Mi pedig készen állunk, ha segítséget kérne tőlünk. Értékesnek látlak, szeretem, hogy eredeti vagy, megbízom benned. Ily módon talán nem lenne ekkora körülöttünk az értékvesztett, depressziós tömeg. Valóban ez lehetne az a hajtóerő, mely  az Egyház és a társadalom megújulását szolgálná.

Van hozzá közöd,
mit csinálok?
És hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm,
mit csinálsz?
És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz?
Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül épp itt él
épp most,
és akin múlik,
hogy mi lesz a világból?
Van közünk egymáshoz,
talán, igen.

(I. Sjöstrand)

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. szeptember 24-i számában jelent meg.