Mennyit ülhet a gyerek a számítógép előtt, egyáltalán hogyan viszonyuljunk az online térhez? Olyan kérdések ezek, amelyeket minden szülő feltesz magának.
Az Este – a mai házigazda: Frivaldszky Edit, az Emberi Méltóság Központ igazgatója, a vendége: Pécsi Rita neveléskutató.
2020. 10. 26-i adás
– Amekkora segítséget jelenthet a képernyő és az internet a nagyobb, már kamasz gyerekeknél a tanulásban, akkora károkat okozhat a kisebbeknél, mert komoly függőségek alakulhatnak ki – világít rá Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanára, az Organikus Pedagógia Egyesület elnöke. – Sokan mondják, hogy mégiscsak a XXI. században élünk, ki kell békülnünk a helyzettel, de az is fontos, hogy a technikai vívmányokat megfelelő keretek között használjuk.
A szakember tanulmányok és kutatómunkák, illetve a saját tapasztalatain keresztül is vizsgálja a képernyő előtt töltött idő és a gyermeki idegrendszer fejlődésének összefüggéseit, és ezeket az előadásaiba is rendszeresen beépíti. Ezekben rámutatott egy több mint 20 éve zajló amerikai kutatásra, amely szerint öt szülőből négy még mindig azt hiszi, hogy fejleszti a kisgyermekét a képernyő előtt töltött idő. Sokan nyugtatják ezzel magukat, de tévesen teszik. Elsősorban „bébiszitterként” tekintenek a képernyőre, amely leköti és csendben tartja a kicsiket, az idegrendszerük egészséges fejlődése szempontjából azonban káros a túlzásba vitt használata. A Távol-Keleten például már olyan magasra nőtt ezzel összefüggésben az elvonókúrán résztvevők és a gyermeköngyilkosságok száma, hogy komoly pénzbüntetést kapnak, akik nem korlátozzák a gyermekek képernyő előtt töltött idejét. Már a hazai szakemberek is arról számolnak be, hogy a függőséggel küzdő fiatalok számára csak hónapok múlva találnak időpontot a klinikákon!
– Mindannyian egy nagyon jól működő és komoly hasznot termelő iparág részei vagyunk. Ennek nem az a dolga, hogy felhívja a figyelmet a képernyő és az internet veszélyeire, hanem hogy eladja a termékeit – állapítja meg a négy gyermeke mellett, hét unokájára is büszke szakember. – Fontos, hogy a kisebb közösségek, a családok, vagy akár bölcsődék, óvodák, iskolák is kialakítsák a képernyőhasználat kultúráját, hogy a gyerekek ne mértéktelenül használják és fogyasszák a tartalmakat.
– Mindig el szoktam mondani az előadásaimban, tudjuk, hogy a gyereknek ne adjunk pálinkát, és mi se bögrével igyuk, ennek az évszázadok alatt kialakult a kultúrája, a képernyőhasználatnak azonban egyelőre nem – jelenti ki a neveléskutató. – Ijesztő, hogy már vannak óvodások, akik napi 4-5 órát nézik a képernyőt, miközben olyan kialakulatlan még az idegrendszerük, és olyan intenzív szakaszban van az agyfejlődésük, hogy rendkívül káros, romboló és függőséget okozó ez a tevékenység. A virtuális valóság ugyanis nem valóság, a gyerekeknek csak a valós tapasztalat nyomán fejlődik az idegrendszerük. Sokat mondom a szülőknek, hogy a túlzott képernyőhasználat kifejezetten ártalmas, megszünteti a testérzékelést, az ennek következtében kialakuló mozgáshiány tanulási zavarokhoz vezet. Tanítsuk meg a gyerekeket a mozgás szeretetére, mert a gondolkodás fejlődése ezzel szorosan összefügg! Vegyük figyelembe, a gyerek olyanná lesz, amilyenné neveljük, mert a médiakezelés tanult viselkedés!
– Azt vallom, legyen határozott elképzelésük a szülőknek a témában, és érezze a gyerek, hogy hol van a határ – teszi hozzá Pécsi Rita. – Tanítsuk meg a készülék kikapcsolását is. Eleinte szigorúan egy mese után. A saját unokáimnál is ezt alkalmazzák a szüleik. A gyerekek nyafognak az újabb meséért, de működik a kioltás törvénye. Az a magatartás, amit nem erősítünk meg, az kioltódik. Ezért fontos a következetesség, így a gyerek is meg fogja tanulni a szabályokat. A gép ebben nem lesz partner, mert felajánlja a következő játékot, szintet vagy videót. Nagy a kísértés, de a fegyelmezés a fejlődésről szól. Ennek a kultúrája még a felnőtt világban sem alakult ki, a gyerekeknél meg pláne.
Sokan meggyőződéssel vallják, hogy ezek az eszközök fejlesztenek, a szakember azonban óvatosságra int.
– Elbódítják a szülőket azokkal a hangokkal, hogy ezek bizony fejlesztik a kicsiket – folytatja a neveléskutató. – Azt gondolja a szülő, hogy biztonságban van, de nem. Ez egy üzleti lobbi. Milyen áron fejleszt? Lehet, hogy egy dolgot fejleszt, de az életkorhoz nem illő géphasználat sokkal többet rombol. A külső képek rendkívüli módon gátolják az úgynevezett belső kép készítést, a képzeletalkotó tevékenységet, miközben hiány lép fel a sokkal fontosabb természetes érintésből és kapcsolódásból. És milyen fő problémákkal kell szembenézni a túlzásba vitt képernyőhasználattal összefüggésben? Torzul a valóságkép, a belső képkészítés, csökken a lelkesedés, problémák keletkeznek az indulatkezeléssel, illetve megakadályozza az életvágyképesség kifejlődését. Nem azt mondom, hogy egyáltalán ne engedjük a képernyőidőt, de mindenképpen keretek közé szorítva. Sok szülő hajtogatja, hogy nem akarja, hogy a gyermeke lemaradjon valamiről! Miről? Az agya fejlődéséről marad le. A gyerekkorról, az igazi személyes kapcsolati kultúráról, az érzelmi nevelésről, a kíváncsiságról, a felfedezésről meg a szabad játékról. Mert bizony a játékkal jól előkészített agy segíti a hatékony tanulást.
Korunk egyre sűrűbben előforduló generációs problémája a gyermekeknél megjelenő tanulási zavar, amely szorosan összefügg a mozgáshiányos életmóddal. Pécsi Rita is ráerősít, hogy kiemelten fontos a természethez való kapcsolódás.
– A gyerek természetben alkalmazott tudatos figyelme minden részletre kiterjed, az egész környezetét észleli: érzi a fuvallatot, hallja az ágreccsenést, látja a napfényt, közben mászik a kukac, zörög a falevél. Egyszer távolra, egyszer közelre figyel, egyszerre több érzékszervét is használja. Hihetetlenül fejleszti az idegrendszert a természetben való játék. Ehelyett hosszasan egy kétdimenziós képernyőre szűkíteni a gyereket kifejezetten káros. Ráadásul a társakkal való játék a természetben még hasznosabb, mert közben stratégiát alkot, tervez, együttműködik, önuralmat gyakorol. A szülők tehát úgy tehetik a legtöbbet a gyerekükért, ha a képernyő előtt töltött idő helyett inkább a természet felé fordulnak – zárja gondolatait a szakember.
Szerző:Szabó Péter Ádám2023. 05. 03.
https://csalad.hu/csaladban-elni/valodi-vilagot-a-virtualis-helyett
Tisztelt Főszerkesztő úr, tisztelt Nagy Nikoletta!
Honlapjukon tegnap hosszú cikk jelent meg Fact check: „a gyerekek agya transzba kerül a képernyőtől” címmel, melyet Nagy Nikoletta jegyez.
A cikk egy néhány évvel ezelőtti előadásra hivatkozva rossz színben állítja be Pécsi Ritát, a közismert neveléskutatót. Az előadást, vagy egy ahhoz hasonlót, magam is hallottam egy másik helyszínen, s annak nagyon pozitív hatása volt ránk is és több, általam ismert családra. Pécsi Rita könyvei és előadásai által amúgy is a magyar nevelésügy egyik legpozitívabb hatású szereplője, így meghökkentett, hogy a „tényellenőrzésként” beállított írás imposztorként foglalkozik vele.
Az Önök cikke nem említi a szerző tucatnyi könyvét, úgy beszél róla, mintha csak a tudományos publikációk számítanának értékes véleménynek, és mintha bárki csak abban a témában tarthatna előadást, amiről a doktori értekezése szólt.
Hamisként tüntetik fel azt az állítást, hogy a számítógép függőséget okozhat. („A számítógép magában nem okoz függőséget, ez csak egy eszköz, amellyel elérhetjük a potenciálisan függőséget okozó dolgokat.”) Érvelésük olyan, mintha azt mondanák, hogy a belsőégésű motorok nem okoznak környezetszennyezést, csak az általuk kibocsátott gázok.
Később az írják, nincs bizonyíték, hogy Távol-Keleten az „elvonók” telítődnének. Nem tudom, ennek mi a jelentősége a fő mondanivaló szempontjából. Ezzel leginkább azt árulja el a cikk szerzője, hogy ő maga nem talált bizonyítékot, s talán szokatlannak találja az „elvonó” kifejezést, pedig függőség esetében hasznos az alkoholizmussal és a kábítószerfüggéssel való párhuzam kidomborítása. De nem is kell Ázsiáig menni, hogy a probléma mértékét érzékeljük. Próbáljanak időpontot egyeztetni egy hasonló függőségekkel is foglalkozó hazai nevelési vagy mentálhigiénés tanácsadóban: gyakran sok hónapot kell várni az első időpontra. Igen, az „elvonók” már itthon is telítődtek.
Később, amikor olyan kijelentéseket vizsgál a játékfüggőséggel kapcsolatban, melyeket a cikk írója is helyesnek tart, olyan kifejezésekkel, mint „állítólag”, stilisztikailag továbbra is fenntartja azt az érzetet, mintha Pécsi Rita megbízhatatlan lenne, miközben az Önök cikkében sokszor nem eldönthető, hogy az ő előadását, egy külső forrást, vagy a cikkíró véleményt olvassuk, ami megbízhatatlanná teszi a cikket. (Később az előadást „monológnak” nevezi, ami ismét felesleges és indokolatlan stíluselem). Amikor pedig egyetért Pécsi Ritával, ott a „Bármilyen furcsán hangzik, ez egy bizonyos szinten teljesen igaz” kifejezéssel relativizálja az előadó véleményét
Inkább hamisként tüntetik fel a dopaminfüggőség veszélyét, miközben az idézett szerző csak annyit mond, hogy a videojátékoktól ez a függés nem alakul ki automatikusan. Egy Marsról érkezett ember persze ettől akár meg is nyugodhat, de aki egyszer is körülnézett egy buszon vagy metrón, láthatja, hogy itt valami gond van, talán mégsem problémátlanok egy képernyő, ha az utastársak többsége alig tudja levenni a szemét róla.
A címbe is beemelt kifejezés a ’transzról’ pedig inkább metaforikus, az, hogy ezt pszichológusok nem használják, nem jelenti, hogy a laikus hallgatóság ne érthetné meg belőle a probléma mértékét.
Egy ismeretterjesztő előadásban előfordulhatnak kisebb pontatlanságok, nem haszontalan ezekre felhívni a figyelmet, s nem is gondolom, hogy bizonyos kérdésekben ne lenne igaza Nagy Nikolettának Pécsi Ritával szemben. Ugyanakkor manipulatívnak nevezni, és szinte mindenben megkérdőjelezni az szinte karaktergyilkosság. Ilyen, vagy ehhez hasonló metódust a pártállami propagandasajtóban tapasztalhatunk, ez az Önök esetében meghökkentő, ezért kérem, hogy cikküket jelen formájában mielőbb vonják vissza, és a megtámadott személyt kövessék meg nyilvánosan.
Másfelől írásuk, miközben a tudományosság legmagasabb szintjét kéri számon egy ismeretterjesztő előadástól, azt az érzetet kelti, mintha az internet/játékfüggőség nem volna hatalmas és nehezen kezelhető probléma ma Magyarországon is, ami Pécsi Rita bármely vélt vagy valós pontatlanságánál sokkal súlyosabb és veszélyesebb tévedés.
egyetemi oktató
„Minden ember elméjében hordozza azt az adottságot, hogy nem képes más ember szenvedését nézni” – írja Meng-ce a Krisztus előtti 3. században. Valóban,
az idegtudomány tanúsága szerint is együttérző lények vagyunk.
A Teremtő az embert úgy alkotta meg, hogy a szenvedés látványa erősen megindítja, és az iszonyodáson túl a segítségnyújtás szinte sürgető kényszerét érzi: Csinálj valamit! Enyhítsd a bajt! Vagy legalább öleld meg!
Tényleg? Akkor hogy jutottunk odáig, hogy a fotelból egy sörrel a kezünkben végig tudunk nézni egy cunamit vagy egy terrortámadást? Hogy történhet meg az, hogy miután láttuk az aznapi háborús jelentést, és mélységesen elítéltük a szerintünk hibáztatható egyik felet, szelíden nyugovóra térünk? Hol van ez már attól az elemi empátiától!?
Sajnos a napi több órás, ellenőrizhetetlen forrásból származó „hírnyelésnek” egyenes következménye a jólértesültség hamis álarcában megjelenő fásult közömbösség. Minthogy az egész napunk a „közösségi” (?) médiára csatlakozva telik, tudomást szerzünk ismeretlen ismerősök kósza bölcsességéről, vágyairól, pletykáiról, bosszújáról, betegségéről, nyaralásáról, kiskutyája szőre hullásáról és gyermeke bizonyítványáról, s közelképeket görgetünk halálos kimenetelű tűzvészről, balesetekről, öngyilkosságról, árvízről, szexuális ragadozókról, éhező gyermekekről. Aztán felvillan néhány giccses kép: egy rózsaszínben úszkáló virág, egy imádkozó kéz, egy angyalos GIF, számtalan programkínálat és újra egy otromba gyilkosság, amely – mint majd kiderül – egy másik földrészen történt…
Az „álrészvét”, amit érzünk, sajnos kizárólag a közöny éltetésére és fokozására alkalmas.
Semmi másra. Ám közben elfogy belőlünk az igazi együttérzés, elfogy az élet öröme, és mindez végül az együtt sírás képességétől is sikerrel megfoszt minket.
Miért? Mert a virtuális tapasztalat csak olyan, mintha. Mintha ott lennél, mintha éreznéd, mintha látnád, mintha… – de nemsokára bevillan: hála Istennek, nem vagyok ott.
Cinikus karikatúra jut eszembe: két ember poénkodik a süllyedő csónaknak a vízből még kint lévő orrán állva: „Te! Az az egy szerencse, hogy nem a mi oldalunkon lyukadt ki!”
Hol is van háború? Hű, már itt a szomszédban? Ja, de nem nálunk, ugye?
Mindenről tudni – semmit át nem érezni.
Az ember kíváncsi lény, minden újdonság vonzza, és egy darabig bizsergeti is, ezért mielőtt feldolgozná, jöhet az új inger, az új bizsergés. Nem baj, ha háborús, ha járványos, ha megcsalós vagy pedofilos. A lényeg, hogy kicsit fokozzuk, hogy az élvezet meglegyen. Egy tíz évvel ezelőtti krimi ma gyerekműsor lehetne. Ne ragozzuk tovább, sajnos általános tapasztalatról beszélünk már.
Globális közöny uralkodik közöttünk és bennünk is – ha engedjük.
„A közönynek nincsenek idegvégződései” (Müller P.), „A közöny az embertelenség esszenciája” (G. B. Shaw).
„A közöny globalizációjának vagyunk tanúi. Ez a konfliktus kultúrája, ami arra ösztönöz, hogy csak magunkra gondoljunk. Szappanbuborékokban élünk, ami bármilyen szép is, ugyanakkor tartalom nélküli. Hozzászoktunk mások szenvedéséhez. »Engem nem érint – mondjuk. – Nekem ahhoz semmi közöm. Törődjön vele valaki más, biztos, hogy nem én«” – hallhatjuk A két pápa című filmben.
Egy idő után pedig szemrebbenés nélkül beszélgetünk kötődés nélküli párkapcsolatról, nevelésről, pasztorációról, vagy szexről szerelem nélkül, családról szülők nélkül, sikerről áldozatvállalás nélkül. Ez a közöny nem megbocsátható.
Mi hiányzik? Az érzékeléskapcsolat – ahogy Kentenich atya újra és újra rámutat. Valóságos érzékelés a valóságos kapcsolatban. Figyeljük meg! Amint a saját életünket zavarja meg valami, akkor azért megnyílik a szemünk! Akkor meghalljuk a szívbe markoló kérdést: „Hol van a te testvéred?”
„Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk” – hangsúlyozza Teréz anya.
Nem akarunk „északfok, titok, idegenség” maradni egymás számára, mindenki szeretné, ha szeretnék, s lenne valakié (vö. Ady E.).
Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Valóságosan, nem mintha. Valóságos kapcsolatban nem élhetünk ötezer emberrel, és nehezen kapcsolódunk az afrikai sivatagban élőkhöz is. Ilyen az ember. Agyunk évmilliók során kialakult monitorozó képessége mindössze százhúsz-százötven emberre terjed ki. Ez a biztonságot jelentő társas háló számunkra. Robin Dunbar kutatásai szerint ebből körülbelül ötvenen vannak, akiket a nevükön szólítunk, és csak tizenöten, akik adott esetben akár szabadságot vesznek ki azért, hogy mellénk álljanak. S mindössze öt-hat olyan emberünk van, akire mindig, minden körülmények között számíthatunk, aki maga ellen is átölelne (vö. Szabó Lőrinc). Ne ijedjünk meg ettől a valóságtól!
Tíz-tizenöt ember és öt ennyire „megszelídített” kapcsolat nem kevés, feltéve, ha ezekben valóban részt veszünk.
Sok mindenre jó a virtuális világ nyújtotta technika, ám „Ha a tudomány gyorsabban fejlődik, mint a lelkiismeret, elpusztul az élet” (A. Einstein). Lesz minden házban jakuzzi, csak élet nem lesz a családban. Lehet minden gyerek zsebében okostelefon, csak élet nem lesz a közösségben. Meghódíthatjuk a Marsot, csak közben elpusztul az élet a bolygónkon. És folytathatnánk a sort.
„– Nagyobbak a házaink, de kisebbek a családjaink.
– Több a kényelmünk, de kevesebb az időnk.
– Sokat birtoklunk, de elfogytak az értékeink.
– Sokat vásárolunk, de keveset örülünk.
– Tág a komfortzónánk, de alacsony a tűrőképességünk.
– A Holdra eljutottunk, de a szomszéd ajtajáig nem.
– Meghódítottuk a világűrt, de nem látjuk a bennünk rejlő űrt.
– Atomot tudunk hasítani, de az előítéleteinket nem tudjuk szétrombolni.
– Túl sokat beszélünk, de túl ritkán szeretünk.
– Nagyobb dolgokat teszünk, nem pedig jobbakat.”
(Ismeretlen szerző)
„Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy sírjunk a közönyünk miatt!” (Ferenc pápa)
Engedjük el végre a virtuális részvét csábító, de terméketlen szokásait! Halljuk meg a hívó szót: „Hol van a te testvéred?”, és találjuk meg őt! Nem lesz messze! Ő az, akihez valóban kapcsolódni tudunk, akivel együtt sírunk-nevetünk. Akinek panaszát, örömét van időnk meghallgatni. És akkor ez az együttérzés valóban megindítja a szívünket, és karjainkat ölelésre, a kenyér, a barátság, a szeretet megosztására emeli.
Felelősek vagyunk egymásért, összetartozunk. Nem virtuálisan, hanem egészen, valóságosan.
Fotó: Pixabay; Lambert Attila (nyitókép)
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 26-i számában jelenik meg.
Konopás Noémi interjúja a Mandiner hetilapban.
A nevelés az élet szolgálata – szól a hitvallása. Pontosan milyen a jó nevelés?
Olyan, ami nem a pillanatnyi sikert vagy a holnaputáni teljesítményt, hanem az életet, a fejlődést és a boldogulást szolgálja, hangsúlyozom: hosszú távon. Négy gyermekem, öt unokám van, tanár vagyok, iskolát vezettem, alapítottam, mindenféle korosztállyal dolgozom együtt. Azt tapasztalom, hogy sok ismeretünk van a dolgokról, rengeteget tudunk akár a neveléstudomány, akár az agykutatás területén, de az információkat valahogy nem tudjuk átültetni az életbe. Nincs híd a neveléstudomány és a gyakorlat között. Mindig is az volt a célom, hogy híddá váljak a tudomány és az élet, a felfedezések és a hétköznapok között azért, hogy a szakma valóban a hosszú távú fejlődést segítse.
Hiába vannak szuperokos tanáraink, ha az érzelmi intelligenciájuk fejletlen”
Hogy néz ki ez a gyakorlatban?
Ha az idegrendszer pályáit képletesen lefordítanánk hosszmértékre, akkor a racionális kéreg körülbelül tizenegy milliméternyi lenne, ami eltörpül a döntéseinket nagyban befolyásoló, tizenhat kilométernyi tudatalattinkhoz képest. Az érzelmeknek nincs központjuk az idegrendszerben, hanem behálózzák az egészet, tehát minden döntésünket, sőt még a memóriánkat is az érzelmeink támogatják. A kéreg intelligenciája az IQ, a hálóé az EQ, az érzelmi intelligencia. Így egyedül az a valamirevaló nevelés, amely hozzáfér az érzelmekhez is. Freund Tamás neves agykutatónk is hangsúlyozza, semmilyen ismeret nem jut el a hosszú távú memóriába, csak az, amelyet az érzelmek, ha úgy tetszik, „lepecsételnek”. Ehhez elengedhetetlen az élmény, a tapasztalat és az érzelmi azonosulás. Nem mai felfedezés: Arisztotelész szerint azt, amikor csak az elmét tanítod,
de a szívet nem, nem volna szabad tanításnak nevezni.
Tud példát mondani?
Nézzük meg, mi történik az iskolában. A hétévesek még nem tudnak elvont fogalmakat megérteni, mégis jövünk nekik a köbdeciméter és a liter összehasonlításával ahelyett, hogy egy kancsó vízzel egyszerűen megmutatnánk. Az alanyt és az állítmányt szintén nem képesek felfogni. Ezek után nem csoda, ha lassan becsukódik a kíváncsiság; ez nem értelmi, hanem érzelmi intelligencia kérdése. Ha nem fejlesztjük az érzelmi intelligenciát, akkor az ismeretek sem maradnak meg hosszú távon, vagyis kis túlzással a felejtésnek tanulunk. Sokan azt gondolják, mindent megadnak a gyerekeknek a családban. Persze, van fűtés, ellátás és tető a fejük felett, de az érzelmi hálóhoz nincs idő hozzáférni, mert nincs beszélgetés, hancúrozás, szemkontaktus, érintés, közös étkezés, és nincs meg az együttlét légköre sem. Márpedig ez is sokat segítene az érzelmi háló fejlesztésén, ahol egyébként a döntéseink hetven százaléka születik.
Visszatérve az érzelmi és az értelmi intelligencia kérdésére, a jelenlegi iskolarendszer milyen arányban fejleszti a kettőt?
A mai magyar iskolarendszer még mindig ott tart, hogy kilencven százalékban az IQ-t fejleszti. Alapvetően zenetanár, karvezető vagyok, művészetpedagógiából doktoráltam. Fájdalmas azt látni, hogy még a művészeti nevelés is ott toporog, hogy melyik zeneszerző hány szimfóniát írt, és hogy ki hányban született. Hol marad az érzelmi intelligencia? Merthogy csak akkor van esélyünk az egész személyiséget megmozdítani, ha bejutunk az érzelmi hálóba. Daniel Goleman az Érzelmi intelligencia című könyvében megcáfolja azt a tévhitet, miszerint csak az IQ számít a munkaerőpiacon. Például az egyetemen is kitűnők mindössze negyede tartotta a szintet a szakmájában tíz évvel a középiskola elvégzése után. Azt gondoljuk tehát, hogy minden jó, kapja az okleveleket, érmeket, plecsniket, Porschét érettségire. (Nevet) Aztán tíz év múlva az egész nem ér semmit. És akkor még csak a szakmai részről beszéltünk. Az a kérdés el sem hangzott, hogy „találtál-e társat?”. Vagy: mi van az édesanyáddal? A gyerekeddel? Az isteneddel? És veled mi van? Nem egy csúcsvezetőt láttunk már három diplomával, aki közben érzelmileg – elnézést a kifejezésért – egy tapló. Lehetséges, hogy mindent tud, de kérdezem: elő tudja-e csalogatni a beosztottjaiból a teljesítményt? Egy érzéketlen ember aligha. Hiába vannak szuperokos tanáraink, ha az érzelmi intelligenciájuk fejletlen, a gyerekek sem tudnak hozzájuk kapcsolódni, így pedig belső motivációt sem tudnak ébreszteni a rájuk bízott emberekben.
Fotó: Mátrai Dávid
Hogyan lehet fejleszteni az érzelmi intelligenciát?
Jó hírem van, mert bár az IQ egy bizonyos szint után nem fejleszthető, az EQ életünk végéig. Mégpedig valóságos és nem virtuális élményekkel, együtt kell lenni, kapcsolódni: kórus, tánc, dráma, szánkózás, párnacsata, beszélgetés. Ez utóbbi azért jó, mert ha beszélgetünk, a másik ember érzelmeiben is részt vehetünk. A másik fontos elem a kötődés. Ma a házasságok jó része szétmegy, de ha kilencven százalékban az ismereteket bővítjük az iskolában, akkor ne kérjük számon, hogy miért nem tud valaki negyvenévesen kapcsolódni. Az érzelmi intelligencia egyáltalán nem fejleszthető magyarázattal, információközléssel, tehát úgynevezett iskolás módszerekkel.
Ha az érzelmi intelligencia fejlesztése elengedhetetlen a tanítás-nevelés sikeréhez, ráadásul nem is ördöglakat, miért nem végzik a pedagógusok az iskolákban?
A tanulásmódszertan évek óta mondja, hogy a hatékony tanulás feltétele a kíváncsiság, a „csinálás” és a tévedés. Mind elmarad, mert nincs rá idő. Ahogy mondtam, hiányzik a híd. Hiába tudjuk, mit kellene tenni, a rendszer elképesztően lassan mozdul. És ez nem pénzkérdés. Az első, amin változtatni szükséges, az értékelés. Óriási hatalom ez, hiszen az önértékelésünk és az énképünk ebből épül, abból a tükörből, amit a számunkra fontos emberek mutatnak; diákként ők a tanáraink. Gondoljunk bele, hány értékes ember jár terápiára, hogy összerakja az önbecsülését. Miért? Mert csak a tudásáról tartottak neki tükröt. De ki segített elsajátítani a kitartást, a kudarctűrést, az együttműködést, a kreativitást, az érzelmek kifejezésének képességét, mások segítését vagy éppen a humort? Első osztálytól kezdve értékeljük a gyereket: piros pont, hármas, százalékok – de szépen kérem, terjesszük már ki az értékelési rendszerünket az érzelmi intelligencia készségeire is! Mérjük a gyerek teljesítményét saját magához is! Például mondjuk el neki, hogy bár most hármast kap, becsüljük, hogy óriási munkát tett a felkészülésbe. Szánjunk időt a szöveges értékelésre is, és inkább gondoljuk át, hol lehetne csökkenteni a rengeteg fölösleges tanári adminisztrációt.
Ha már virtuális élmények, az online szülői értekezlet nagy részében a gyermekek eszközhasználata a téma. Az órákon pittyegnek az okosórák, megy a telefonozás a pad alatt, otthon pedig egymás zrikálása a kibertérben. Miért engedi ezt a szülő és az iskola?
Tény, hogy nem tett jót a járvány a folyamatnak. Nem tartom jónak, hogy továbbra is a KRÉTA elektronikus felületen keresztül kapják az összes feladatot, így rajta kell lenni a kütyükön. Az okoseszközök hasznosak, de túlságosan rászoktunk a használatukra. Nemhiába járnak a Szilícium-völgy kutatóinak gyerekei tizenkét éves korig „fertőzetlen” – vagyis okoseszközmentes – iskolákba. A kütyük kifejlesztői tudják, mit művel a gyerekek agyával az eszköz; amíg nem alakul ki a gondolkodási struktúra, addig szinte nullára kell csökkenteni a telefonhasználatot. Franciaországban kitiltották az összeset az iskolákból tizenkét éves korig. Magyarországon is több intézményről tudok, ahol reggel elveszik a diákoktól, és órák után visszaadják. Ha ott van náluk az eszköz, ne csodálkozzunk, hogy elő is veszik. Hogyne vennék elő, hiszen dopamint termel! Több közösségimédia-fejlesztő is elmondta, hogy amikor tudatosult bennük, hogy erős függést okozó dopamint – tehát gyakorlatilag drogot – termelnek, és azt adják el, otthagyták a munkájukat. Profi csapatok, neves idegkutatók dolgoznak azon, hogyan építsék fel ezeket az eszközöket, hogy minél letehetetlenebbek legyenek. A felnőttnek is nehéz megállni, hát még a gyereknek, akinek az idegrendszerében még nem fejlődött ki a
Az iskola személyiségi jogokra hivatkozik, a szülők meg arra, hogy el kell érniük a gyerekeket.
Miért akarja elérni a matek és a fizika között? Akkor érjék el a diákok egymást meg a tanárt. És az nem a gyerek személyiségi joga, hogy a gondolkodása kialakuljon? Márpedig nem alakul ki, ha rátapad a telefonra. A személyes kapcsolódás –szemkontaktus, ölelés, érintés – során igen, a képernyőt bámulva viszont nem keletkezik oxitocin az emberi szervezetben. Csíkszentmihályi Mihály figyelmeztetett arra, hogy ha a személyes és a virtuális kapcsolódás közötti egyensúly a virtuális felé billen, akkor a test egy idő után leáll az oxitocintermeléssel. Vagyis nem érdeklik majd az emberi kapcsolatok, nem keresi a más jellegű örömforrást.
Mégis megkapják a gyerekek ezt a drogot. Még az éttermekben, orvosi rendelőkben is ezzel bírják őket csöndre.
Látott már olyan gyermekvigyázót, aki másodpercek alatt megállítja a gyermeket? Nos, a telefon ilyen. Jól tudom, hogy kisgyermek mellett nemhogy elmosogatni nem lehet, de egy telefont lebonyolítani vagy egy gondolatot végiggondolni sem. A telefonnal azonban megoldódik minden, odatesszük elé, és szabadok vagyunk. Étteremben még halat is tudunk enni! Igen ám, de közben transzban van a gyerek agya, és leáll a testérzékelés. Nem véletlenül gyártanak felnőttpelenkát a videójáték-függőknek. Ha velük ezt teszi, mit okoz a gyermeki agyban? Aztán majd nézünk az iskolában, hogy nem alakultak ki az alapvető készségek. Egyensúlyérzék nélkül nincs matematikai készség, egyensúlyérzék meg nincs fára mászás, hinta, csúszás-mászás nélkül. Nincs finommotorikus képesség és olvasás sem ujjtudatosság – gyöngyfűzés, kukoricafosztás – nélkül. Az okoseszközök kiszívják a gyereket a természetes tanulásból és a családból.
Hogyan kellene korlátozni a gyerekek képernyőhasználatát?
Hároméves korig semmi képernyő! Óvodáskorban lehet egy-két mese, maximum fél órában, szűrve, és beszélni kell a látottakról, mert a feldolgozatlan információ agressziót okoz. Kisiskoláskorban is korlátozzuk a használatot, amíg a gondolkodási pályák ki nem alakulnak. Hatalmas harc ezt végigvinni, de a médiakezelés tanulható és tanítható. Eljött a felelős szülők és nevelők ideje, nem bízhatjuk rá magunkat egy lelkiismeretlen iparágra.
forrás: https://mandiner.hu/cikk/20220302_kozelet_interju_gyermekneveles_uzsalyne_pecsi_rita
