Mit hoztál? Mit hoz az angyal? Mit hoz a Jézuska? – Mit hoz a mai nap? Mit ad az élet?
Várunk. Sokszor kifejezetten elvárunk valamit. Pedig az már nem ajándék. A szeretet ott kezdődik, „ahol már nincs ajándék, amelyre számíthatunk” (Saint-Exupéry).
Ajándék az, ami nem jár, ami nem kötelesség. Ráadás. Nem kiérdemelhető.
Gyakran észre sem vesszük, és átcsúszik az ajándékozásunk jutalmazásba. „Ha jó leszel, ha megeszed, ha csendben maradsz, ha …” Jutalmat valamilyen eredményért adunk, azért, ami dicséretre érdemes. Az ajándék ezzel szemben jó tulajdonságoktól és esetleges gyengeségektől függetlenül az egész embernek szól. Azt fejezzük ki vele, hogy örülünk egymásnak, és ez minden problémától és tökéletlenségtől függetlenül igaz, és nagyszerű dolog! Kár az ajándékot jutalommá torzítani vagy az ajándékozást nevelési célokra használni.
A karácsony igazi ajándékos idő. De kell-e, lehet-e tanulni az ajándékozást vagy akár az ajándék elfogadását? Azt hiszem, igen.
Az igazi megajándékozottsághoz meg kell tanulni például a feltétel nélküli befogadást, az elfogadást is.
A tapasztalat azt mutatja, hogy bizony ez sem olyan egyszerű. Jó szívvel fogadni. Nem méricskélve: miért ezt, miért most, miért így? Hogy nem látja, hogy nem erre van szükségem? Hogy adjam majd vissza? És így tovább… Keresni és meglátni az ajándékozót az esetlen kifejezés mögött is.
„Az igazi ajándék egy kölcsönös viszony, egy kapcsolat boldogító történése. Mindig ajándékban ölt testet a kapcsolat. Az ajándékban sűrűsödik az adás és elfogadás szent pillanata. És az ajándékozás spiráljában egyre jobban összebogozódik az életünk egymással” (Háló Gy.). Az ajándék tehát jel, „kis próféta”, ami a kapcsolat minőségéről is beszél. Ezért jól érezzük, hogy érdemes időt szánni a jó választásra, és így már az előkészület is ajándékká válik.
Ajándék az az idő, amit az érzékeléskapcsolatra szántunk, amikor azt ízlelgettük, vajon ő minek tudna igazán örülni.
A kommersz ajándék mechanikus, kötelességszerű kapcsolódásról árulkodik. „Illik adni valamit.” Az ilyen ajándékot tulajdonképpen „az egész év során elspórolt szeretet helyett adjuk” (Simon A.).
A személyes kis jelek a gyengéd közeledés apró követei. A titokban kifürkészett vágyakra válaszoló, örömöt előkészítő meglepetések a szeretet túlcsorduló kiáradását adják a megajándékozottnak. Ilyenkor tényleg úgy ad az ember, mint aki kap.
Az ajándékozás kicsit művészet is. Érdemes gyakorolni, finomítani, mert sajnos lehet rosszul is adni. Néha még a szeretetből való tettek is balul sülhetnek el. Tiszta jó szándékból is terhére lehetünk valakinek, ha éppen magányra vágyik; vagy megteszünk helyette valamit, és ő ebben a saját tehetetlenségének fájdalmas tapasztalatát éli meg…
Elgondolkozhatunk azon is, hogy az ajándékozás feltétlenül áldozattal jár-e. Valószínűleg, de az áldozat önmagában, bármekkora erőfeszítésbe került is, a szív melege nélkül nem ajándék. Sőt, szinte zavarba ejtő. Az esetleg fájdalommal, sok lemondással is járó nagy áldozatot ugyanis nehéz elfogadni.
Sokan úgy tartják, csak akkor igazi az ajándék, ha egyúttal meglepetés is. Ebben is van igazság. A váratlan kedvesség valóban képes megsokszorozni az örömöt. Ahogy Ferenc pápa éppen a karácsonyi eseményeket szemlélve megvilágítja: senki nem gondolt arra, hogy a mindenható teremtő Isten Fia nem palotában születik, és nem hatalmasságok veszik először hírét. Istálló? Szundikáló, nevesincs pásztorok? Ugyan már!
A karácsony nem más, mint Isten váratlanságának ünneplése, jobban mondva egy váratlan Isten ünneplése, aki a feje tetejére állítja logikánkat és várakozásainkat.
Karácsonyozni tehát azt jelenti, hogy befogadjuk a földön a menny meglepetéseit.” (Ferenc pápa)
A legnagyobb mennyei ajándék – és meglepetés – nekünk, embereknek az, amikor egymásnak tudjuk adni magunkat. Ajándékká válni valaki (vagy egy közösség) számára – a jelenlétünk ajándéka – ünnep.
Neked hoztam, neked készítettem, rád gondoltam – veled szeretnék lenni. Ezt megtapasztalni két ember között is igazi evangélium, semmi mással nem pótolható örömhír.
Ilyenkor az ajándékozás finom csendjében vagy éppen dalos örömében kilépünk szűkös önmagunkból, a másik ember derűs lelkét keresve a viszontszeretés, a vele való kiegészülés boldogságában átéljük: Velünk az Isten.
Ám ebben a vonatkozásban is igaz, hogy a természetesre épül a természetfölötti: kimondhatatlan, felfoghatatlan, hogy ezt az ajándékot – önmagát – Isten személyesen nekem adja. Ő szólít meg az életem megannyi körülményében, a társakban, a barátokban, a fákban, a madarakban és a csillagokban, a nehézségekben és az örömökben: neked hoztam, neked készítettem, rád gondoltam – veled akarok lenni. Nem csak karácsonykor, mindig.
„…egymást váltogató adventek sóvárgó imájában – és Isten áldó karjának ajándékaitól megrendülve, könnyezve térdelünk az idő és az öröklét érintkezésében” (Pilinszky János). Nem csak karácsonykor, mindig.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában jelent meg.
