Könyvsorozatának címe, előadásainak fő témája: a nevelés az Élet szolgálata –mit jelent ez?

Engem mindig is az érdekelt, hogy mi az élet. De nem az, hogy erre milyen elméleteket tudunk ráhúzni, mert mindenkinek más az élete, hanem azokat a törvényszerűségeket akartam megkeresni, hogy mitől él, működik valami. Amikor tanár lettem, az izgatott, hogy mitől él a tanítás? Mitől lesz abból alkalmazható, és nem egy halott tudás, ami valóban életté tud válni. Amikor szülő lettem, akkor az foglalkoztatott, hogy mitől él a nevelés? Ha gyermekeinkben megtalálom az elevenséget, amire rá tudok hangolódni, és azt tudom növelni, akkor hatékony szülő vagyok. Egy jó kertész is tudja, hogy mitől él a tölgyfa és mire van szüksége a paradicsomnak, és nem ugyanazt húzza rá mindkettőre. Ezért találom nagyon fontosnak folyamatosan figyelmeztetni magunkat – magamat is –, arra, hogy a nevelés a gyermek életének szolgálata. És ha őt jól szolgálom, akkor attól én is – tanárként, szülőként – élő, eleven és hatékony tudok lenni.

Rengeteg helyen és formában dolgozott mindig, most is. Honnan, miért ez a sokféleség?

Tanárként valóban szinte minden lehetséges színtéren és formában dolgoztam – óvodában, iskolában, zeneiskolában, egyetemen; pedagógusként, oktató tanárként, kutatóként, alapítóként. Mindig oda jutottam, hogy a pedagógusok a szakmájukat általában nagyon jól tudják, de gyerekből nem voltak jók, nem tudtak eleget az ember működéséről – ahogy a jó szándékú szülők, lelkészek többsége sem. Ezért és ebben akartam nekik segíteni, az életről és az életből, hogy valóban jó és hatékony tanárok, szülők, lelkészek legyenek. Zeneakadémiát végeztem, művészetpedagógiával kezdtem el foglalkozni, de ott sem a szakzenészképzés érdekelt, hanem az, hogy mit tesz a zene az emberrel. Minden területen azt kerestem tehát, hogyan tudom szolgálni a másik fél minél bőségesebb, kiegyensúlyozottabb életét. Ezekből a tanításokból és kutatásokból nagyon sokat tanultam én is, de a legerősebb visszajelzés mindig a családomtól jött, azaz a saját életemből, a párkapcsolatomból és a gyerekeim életéből. Otthon mindig kiderült, hogy amit tanítok másoknak, az megállja-e a helyét az életben. Ebben mindig nagyon erős kontroll volt számomra a saját családom.

Honnan ered a szoros összekapcsolódás a Schönstatt mozgalommal?

Josef Kentenichnek, a Schönstatt mozgalom atyjának van egy igen életképes pedagógiai rendszere, amiről sokan nem tudnak, csak legfeljebb arról, hogy van egy ilyen nevű családmozgalom. Én is először azzal találkoztam, és már 10 éve oda jártunk, amikor mintegy véletlenül megtudtam, hogy a mozgalomnak van egy nagyon figyelemre méltó pedagógiai mondanivalója is. Ennek oka, hogy Tilmann Beller atya, aki ezt a mozgalmat Magyarországra hozta, zseniális pedagógiai érzékkel először a családokkal kezdett el foglalkozni. Rájött, hogy nem lehet egyszerre mindent, és úgy döntött, hogy nem a pedagógiával kezdi, hanem a családokkal, a házaspárokkal – tehát magával az élettel. Amikor szakmai kutatásaim során megismertem a pedagógiai rendszert is, nagy öröm volt felfedezni, hogy abban nagyon szépen összeáll mindaz, amit én számos egyéb területen – a neveléstudományban, neveléstörténetben, pszichológiában, neurobiológiában, zenetudományban és zenepedagógiában – fontosnak tartok.

Az élet szolgálata?

Igen. Igazából a nagy pedagógusok, nevelők, gondolkodók – Karácsony Sándor, Németh László, Kodály Zoltán és sokan mások – mind ebben a „gyökérben” találkoznak. Mindenki az emberrel foglalkozik, de azoknak, akik elég mélyre tudtak ásni, és akik elég jól meg tudták fogalmazni a működő élet számára, amit ott találtak, azoknak a tanítása mindig találkozik egymással. Ez egy nagy élményt jelent a kutatások során nekem is. Nekem sem kell újra feltalálni a spanyolviaszt, „csak” ezt a „gyökeret” átadni másoknak. Hála Istennek, rengeteg pedagógustól, szülőtől kapok olyan visszajelzéseket, hogy nagyon sok mindenben megerősítést kapnak a találkozásaink alkalmain. Gondolták, érezték ők is, hogy úgy kellene, ahogyan pl. az előadáson hallották, de sokszor elbizonytalanítják őket a külső ingerek, és ilyenkor nagyon jól jön a megerősítés.

Miben különbözik a Kentenich-pedagógia a többi alternatív nevelési módszertől?

Nagyon sok jó elgondolás van a Waldorf-, a Rogers- vagy a Montessori- módszerben, de míg ezeket már többé-kevésbé ismerjük, szinte semmit sem tudunk a Kentenich-pedagógiáról. Ez utóbbi talán inkább egy nagyon átfogó, mégis praktikusan alkalmazható szemléletnek nevezhető, amely a személy eredetiségét képes úgy fókuszba helyezni, hogy mellette a fegyelmezés, a rend, a határok, a nevelő személye és a szabadság mind nagyon fontos elemek maradnak. És mindez egyértelmű keresztény szellemiségű alapokon áll. A szemlélete szerint a gyerekekre nem erőltethetünk kívülről rendet. Persze lesznek külső szabályozók, korlátok, szabályok, de egyre kevesebb, hiszen belsővé kell tenniük a rend és a szabadság iránti vágyat is. A Kentenich-módszerben a „nevelt nevelőnek” irányokat és mintákat kell mutatnia a saját életén keresztül, és mindezt tapintattal, érzékenységgel, nagy bizalommal kell átadnia, és ehhez Isten hozzánk való viszonyulását veszi alapul: Isten megadja az ember számára a törvényeit, de teljes szabadságot is ad. A természet, az egészség, a lelkiismeret törvényei kemények és kérlelhetetlenek, de mindvégig jelen van életünkben az irgalmas Isten, aki szeret, elfogad, biztat – akkor is, ha hibázunk. Mert hibázni szabad, hiszen – ahogy Tilmann Bellertől tanultam –, a nevelő nem a tökéletességben példakép, hanem a törekvésében.

Ön mire törekszik?

Úgy látom, nekem arra van talán jelenleg a legnagyobb lehetőségem, és eszközeim, hogy híddá váljak a tudomány és az élet között. Nagyon sokat tudunk már az ember működéséről, és mégis, ez a tudás mintha nem jutna el az óvodai vagy iskolai kedd délelőttig vagy a családi péntek estéig. Például: a pszichológia már rég kimondta, hogy a szorongás gátol minden tanulási folyamatot. Ezt megtanultuk, levizsgáztunk, szakdolgozatot írtunk és doktoráltunk belőle, és utána mégis beépítjük a szorongást a gyermekbe. „Ezt tanuld meg, fiam, mert kelleni fog az érettségire” – mondjuk a másodikos gyermeknek, és csodálkozunk, hogy a 16 éves gyomorgörccsel megy el azelőtt a terem előtt, ahol két év múlva majd érettségizni fog… És 18 évesen már hiába mondjuk, hogy „ne izgulj, tudod te azt”. Mert az ember nem így működik. És mi ezt már jó ideje tudjuk. Egyébként Kentenich is így fogalmazta meg ennek a pedagógiának a küldetését: híd akarok lenni a tudomány és az élet között. És még azt is hozzátette: a teológia és az élet, a pszichológia és az élet között. Merthogy ez a hozzáállás minden területre alkalmazható, hiszen minden területen nagyon sok tudás van ma már a birtokunkban, ami sokban segíthetné az élet alakulását. De aki erről nem tud, elképzelhető, hogy tiszta jószándékból elfojtja az életet. Ezért sem jó a „minőségbiztosításos” szemlélet a pedagógiában.

Miért nem jó? És akkor mi a jó?

Iskolaigazgató voltam, amikor be kellett vezetni a kötelező minőségbiztosítási rendszert. Elvégeztem minden ezzel kapcsolatos továbbképzést én is, leginkább azért, hogy tudjam, hogy hogyan lehet megóvni a kollégákat és a gyerekeket ettől. Előtte is éreztem, hogy ezt így nem érdemes, utána pedig már tudtam is. Egy idő után már csak arra figyeltem, hogy hogyan adjuk meg a császárnak a császárét úgy, hogy az érintettek ne rokkanjanak bele. Hiszen ennek a rendszernek az a lényege, hogy a folyamat összes pontját előre megtervezzük, egymáshoz kapcsoljuk, leszabályozunk, a minősítés pedig ehhez a tervhez képest történik. De ami egy gyártó rendszerre tökéletesen ráilleszthető, az nem működik az emberekkel. A pedagógiai munkának nem lehet minden fázisát beszabályozni, mert mindkét végén ember van, és nem egy tárgy. És azért sem, mert mindkét ember egy-egy családból jön, akik mögött még újabb családok vannak, és ezzel mind számolni kell. Ez tehát egy sokkal bonyolultabb dolog, mint például a cipőgyártás. Nagyon szeretem azt a mesét, amikor a vadász visszajön az őserdőből és elmeséli társainak, hogy mi mindent látott, de legjobban egy gyönyörű, gyöngyházfényű agyar látványa fogta meg. Miért nem hoztad haza – kérdezik a barátai. Mert kicsit későn vettem észre, hogy a végén egy elefánt van… Ez az, amikor csak mechanikusan nézünk egy-egy részt, így nem látjuk tőle az egészet. És ha nincs rálátásunk az egészre – nemcsak elméletileg, hanem a gyakorlatban is –, akkor a pedagógia egyszerűen nem működik az életben. Ezzel szemben az organikus pedagógia lényege éppen az, hogy az egész életet szervesen vizsgálja.

Ezzel talán mindenki egyet tud érteni…

Elméletileg! Sőt, gyönyörűséges szakdolgozatokat is tud írni belőle, ahogy már említettem. De mi van a gyakorlatban?! Amikor tudjuk, hogy a hétéves gyermek nem érti az elvont fogalmakat, akkor hogy kerül a mondattani elemzés a második osztályos tankönyvbe? Amikor tudjuk, hogy egy hat-hét éves gyermek keze még nincs kész az írásra, akkor miért akarjuk, hogy írni tudjon első osztályosként? És miért akarjuk, hogy minden gyerek egyszerre tanuljon meg írni-olvasni, lehetőleg már karácsonyra? Elismerem, hogy nagy a kihívás, amivel a pedagógusok ilyenkor szembesülnek: tegyék azt, amit a tanterv előír vagy merjenek szembemenni vele, kihagyni értelmetlen részeket és nem teljesíteni értelmetlen elvárásokat? A válasz számomra egyértelmű, hisz ők felelősek a gyerekekért.

Valóban egyértelmű? Hiszen ott az igazgatónő, a minőségbiztosítási rendszer, stb…

Én igazgatóként mindig is arra biztattam a tanáraimat, hogy ha jön egy ellenőrzés, akkor írják be, hogy megtették, azt is, amit szakmai tudásuk és lelkiismeretük nem engedett megtenni, de a tanterv esetleg előírt. Egyébként is, ha igazán „leadja” az előírt lehetetlenséget, akkor sem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a gyerekek tényleg „fölvették”, azaz megtanulták! Magasabb szintű felelősség, hogy ne törjük le a természetes gyermeki kíváncsiságot, és ne idegroncsokat neveljünk. Egy hétévesnek nem a köbdeciliter és a köbcentiliter összehasonlítása az életfeladata, hanem a kíváncsiságának a kielégítése. És ha csak az előbbit kapja, akkor nagyon hamar teljesen elveszti érdeklődését a tanulás, az iskola iránt. És akkor jönnek a pszichoszomatikus tünetek…

De mégis mit tehet a pedagógus?

A pedagógus néha valóban érezheti azt, hogy nincs szabadsága másképp dönteni, mint ahogy a tantervben le van írva. Egyébként sokszor nem annyira tragikus az elvárás, mint ahogyan feltételezzük, vagy megszoktuk! Ezért van szükség egy kis „felszabadításra” az intézményvezetők részéről –, de ennél fontosabb a szakmai-emberi lelkiismeretünk, hogy a pedagógusként se csak az előírásokat nézze, hanem az életet. Annak, ami elő van írva, az életet kell segítenie. Ha nem segíti, akkor nem jó. Ma már ezt felelős kormányzati szinteken is nyíltan kimondták, hiszen új tanterveket készítenek…Gyarmathy Éva egyik cikkében igen szimpatikusan úgy is fogalmaz, hogyha bebizonyosodott, hogy mérgező az a tápszer, amit a gyerekeknek adunk, akkor nem várhatunk addig, míg kikutatnak egy másikat, hanem azonnal változtatnunk kell. Az új ember, akit ki szeretnénk nevelni – én szülőként mindenképpen ezt szeretném, de pedagógusként és oktatóként is – belülről dönt. Így magának a tanárnak is belülről kellene döntenie, ami adott esetben azt jelenti, hogy felettesei intézkedéseit – tiszteletteljes hangnemben – megkérdőjelezi. A kérdés nagyon egyszerű: az életet szolgálja az, amit tanítani akarok vagy sem? Ha nem, akkor nincs rá szükség. Fontos, hogy ne a szabálykövető, mechanikus módszer legyen az uralkodó. Ráadásul ebben könnyen ki is lehet égni. És ez igaz családi, párkapcsolati és munkahelyi szinten is! De hogy az oktatásnál maradjunk: ha este 9-kor még leckéje van a gyermeknek, akkor nem az a megoldás, hogy leülünk vele tanulni, hanem lefektetjük, és másnap beballagunk a tanító nénihez, és elmondjunk, hogy ez így nem jó, mert meg vagyunk győződve róla, hogy ettől csak rohamosan romlik a gyermek állapota, novemberre ki lesz facsarva, a tanulni vágyása pedig hosszú távon akár teljesen elvész.

A mai gyerekek is ki vannak égve?

Gyakorlatilag igen. A szakemberek óvodáskori kiégésről cikkeznek már! Na de mitől? Sokan kérik tőlem, hogy beszélgessünk a kiégésről. Erről a témáról nem beszélgetni kell, hanem azokat a körülményeket kell megszüntetni, amelyek okozzák. Mert ne felejtsük el: nem a sok munka okozza a kiégést! Előttünk, körülöttünk nagyon sok ember nagyon sokat dolgozik – édesapámnak 40 órája volt tanárként, három osztályban volt osztályfőnök egy szakmunkásképzőben –, és nemcsak azért, mert átlagon felüli munkabírása volt, hanem mert értelmesnek és hatékonynak érezte a munkáját. Történelem tanár volt, és nyilván nem a tankönyvben leírt történelmet tanította, és azt is felmérte, hogy nem minden csőszerelőnek van szüksége Portugália történelmére, de megoldotta ezeket a kérdéseket – bizonyára nem mindenben alkalmazkodva az előírásokhoz. Nyilván bátorság is kellett ehhez, és nagyon elkötelezett gyermekszeretet. Bátor is volt, szerette is nagyon a tanítványait. És ha az a kérdés, hogy mi a hatékony, akkor máris visszajutottunk a beszélgetés elejére: az, ami az életet szolgálja. Nézze tehát mindenki – az igazgató, a pedagógus, és a szülő is – azt, hogy annak az adott gyereknek mi használ. Kentenich atya sokszor hangsúlyozta, hogy a mai időkben a nevelésben szabad evezősökre, és nem gályarabokra van szükség!

Ez azért elég idealisztikus. Egy osztályban jó esetben húsz, de inkább harminc gyermek van…

Igen, tudom, de akkor is azt mondom, hogy meg kell próbálni. Azért ma is vannak szép számmal olyan pedagógusok, akik így tanítanak. Egyszer egyiknek, máskor a másiknak lehet adni több személyre szabott figyelmet. És összefogni a kollégákkal, együtt odaállni az igazgató elé azzal, hogy kérünk egy pedagógiai asszisztenst, mert van hat magatartászavaros gyermek az osztályban… Természetesen azt is tudom, hogy ez nem megy egyik napról a másikra, de akkor is ez az irány. Ha beletörődünk, akkor semmi sem fog változni, és motiválatlan, megroppant idegrendszerű társadalmunk lesz. Ha viszont mindenki a maga helyén kis oázisokat teremtve erős elhatározással és felelősségtudattal megpróbál változtatni, akkor van remény, hogy másképp lesz. És ebbe természetesen beleértem a szülőket is. A felelős szülőségnek itt van az ideje! Nemcsak széttárni a kezünket, hanem cselekedni. A gyerekek annak bűvöletében élnek, hogy ami nem 100%, az már nem jó. A második – vagy akár már az első – héttől kezdve folyamatosan dolgozatokat írnak. Félnek, szoronganak, és mint említettem, ez gátolja őket a tanulásban, fejlődésben. És ebben a szülő nem szabad, hogy partner legyen!

Van más lehetőségük? 

Igen. Ha az alternatív iskolák – és nemcsak ők, pár állami intézmény is – tudtak más értékelési rendszert bevezetni, akkor a többi miért nem tud? Össze kell fogni az intézményvezetőknek is. Sokszor hallom, hogy az igazgatók panaszkodnak a szakmai rendezvényeken, hogy de hát ez a szülők kérése. Nem ez a szülők kérése! Vagy ha igen, azért vagyunk, hogy elmondjuk neki, hogy vigyázzon, mert nem oda vezet ez az út, ahová gondolja! A szülők is fogjanak össze, menjenek be az igazgatóhoz, és mondják el neki, hogy nem szeretnénk, ha a gyermekünk decemberben már olvasni tudna. Ráadásul ez még benne sincs a tantervben! Valamikor volt, de már nincs. A pedagógus még ebben nevelkedett és azt hiszi, hogy még benne van, vagy azt gondolja, hogy ez a szülők elvárása. Persze, vannak olyan szülők, aki így gondolják, de a többség nem, a többség tudja, hogy amit erőltetünk, sürgetünk, az soha nem fog készségszinten, ügyesen menni, sem az olvasás, sem az írás. És amikor ebben mérjük a sikert, amikor iskolákat hasonlítunk össze egy-egy tantárgyi eredmény alapján, akkor túlságosan rövidtávon és rendkívül felelőtlenül gondolkodunk! Nemrég hallottam egy sajnos csak szűk körben terjesztett előadást az Oktatási Hivatal egyik képviselőjétől arról, hogy bizony van egy másik lista is, ami nem tantárgyi eredményen, hanem a hozzáadott értéken alapul. Azon biztosan nem ez a sorrend jönne ki.

Akkor végülis mitől jó egy iskola?

Hát, biztosan nem attól, hogy három embert kiküldött a matematikai világversenyre. Ez szép teljesítmény ugyan, de az az iskola, aki kiteszi a dicsőségfalára az ilyen zseniket, ettől nem lesz sem jobb, sem rosszabb a többi diák számára. Hanem attól, amitől maga a pedagógus és egyébként a szülő is: hogy ki tudja hozni a legjobbat minden egyes gyerekből. Az ő legjobb formáját. Tudom, hogy ez megint olyan dolog, amivel mindenki elméletben egyetért, aztán a gyakorlatban mégis nagyon kevesen csinálják… Csak ismételni tudom magam: versengés helyett össze kellene fogni – az iskoláknak, a pedagógusoknak, és szülőknek –, és listák és helyezések helyett az egyes életek kibontakozását, növekedését kellene szem előtt tartani. Ahogy például mi is próbáljuk fokozatosan tenni a Váci Egyházmegye 27 egyházi iskolájában, amelynek pedagógiai igazgatása ettől a tanévtől az én feladatom.

Az állami oktatási rendszerben is nagy változás van készülőben. Erről mit gondol?

Ugyanazt, amit eddig mondtam. Az irány jó, de jó irányok eddig is voltak, mégsem valósultak meg, mert mindig elbuktak az alkalmazás során. Nagyon örülnék neki, ha ez az elméleti szinten nagyon jó irány most végre a gyakorlatban is megvalósulna. De addig is, amíg a rendszer megváltozik, nagyobb a családok, a szülők felelőssége. A szülőn, aki 9-kor lekapcsolja a villanyt, mert nem akar idegbeteg felnőttet nevelni, és nem érdekli, ha másnap csak hármast hoz a gyermeke. Ahogy édesapám is tette. Ez nagyon bátor lépés volt tőle. De tíz év múlva, amikor ikreink születtek, és két éven át nem aludtunk, akkor sem voltam idegbeteg, és édesapámnak százszor is megköszöntem, hogy „időben lekapcsolta a villanyt”. Visszatérve az előző kérdésre: az a jó iskola, amelyik támogatni tudja a család nevelését vagy pótolja azt, ahol nincs. De ha az iskola nem segít, akkor a felelősség a szülőre hárul. Sajnos vannak családok, akik ennek nem képesek megfelelni, és ott nagyon sérül a gyerek.

Leginkább mit rontanak el a szülők, még a jó szándékúak is?

Nincsenek eleget a gyermekükkel. Nagyon sokat beszélünk arról, hogy fontos a minőségi idő, de azt elfelejtjük, hogy magához a minőséghez is kell idő! Mit szólna a főnökünk, ha azt mondanánk: „Hát, nem sok időm van erre a nagy projektre, de ígérem, hogy az minőségi lesz?”Azonnal kirúgna, nem? A gyereknevelés lassú fejlődés, amihez sok idő kell. Nagyon sokat segít az, ha vannak oldott, ráérős, lassan járó, vidám idők. Ügyintézések és különórák helyett – természetesen a becsületes kötelességteljesítés mellett – leülés és beszélgetés, hancúrozás – a fizikai kontaktus borzasztóan fontos –, barátkozás, együttlógás – nemcsak virtuálisan, hanem a valóságban is. Ezek mind apróságnak tűnhetnek, ahogy például a közös étkezések is, pedig sokszor ezen áll vagy bukik az egész gyermeknevelés. Sokszor még a fizikai körülmények sincsenek meg, nincs elég hely a konyhában vagy nincs otthon három ember egyszerre. Pedig nagyon kellene. Valaki egyszer tréfásan azt mondta, hogy heti öt étkezés a minimum, és ha ezt hét közben nem tudjuk betartani, akkor legyen vasárnap öt közös étkezés. Hiszen egy gyermek nem tudja összefoglalni két percben a szüleinek, hogy mi a baja a tanárral és miért szorong órán, ezt ki kell deríteni, meg kell őt ismerni ahhoz, hogy lássuk, hol tudunk neki segíteni.

A minőségi időn kívül még mit tart fontosnak a gyermeknevelésben?

A minél több szabad mozgást, az elegendő alvást és az erőfeszítések értékelését az eredményre koncentrálás helyett. Lassabban, alaposabban, jobban odafigyelve kellene gyermekeket nevelünk. És nagyon fontos a fegyelmezettség, korlátok állítása – ezekre a belső fegyelem miatt van szükség. De korlátokat csak ott lehet állítani, ahol egyrészt a szülő magának is állított korlátokat, másrészt ahol jó kapcsolat, erős kötődés, bizalom van a szülő és a gyermek között, mert csak ott fér bele egy határozott nem, egy következetes visszautasítás anélkül, hogy sérülne a kapcsolat. Ezek mind egyszerű, mégis rendkívül fontos körülményei a nevelésnek, és egyébként rengeteget segítenek a tanulásban, a fejlődésben is. A közös idő és a kötődés hiánya – például egy külföldön vállalt munka vagy akár egy másik városba való ingázás esetén – nagyon súlyosan hatnak a családra, a gyermekre. Szerintem egy ilyen döntést csak akkor szabad meghozni, ha tényleg létszükségletről van szó, és valóban nincs más megoldás, egyéb megfontolásból semmiképpen. Hiszen egy embert felnevelni, az ő teljes, eredeti személyiségét, „Istenarcát” az évek során „világra hozni”, megszülni, a legszebb és legnagyobb alkotómunka, amiért érdemes sok minden mást feláldozni.

forrás: Családháló