Tag Archive for: felelősségvállalás

Tanulságok a cserkészet és az iskolavezetés világából

Az Organikus Egyesület számára kiemelten fontos, hogy a szemléletmód, amely a természettel való harmonikus együttélésen alapul, áthassa életünk minden területét, a gazdálkodástól a közösségépítésen át a vezetői szerepekig. Ezt az organikus megközelítést állította előadása középpontjába Papp Zsolt iskolaigazgató is a 4. Organikus Szakmai Konferencián. A cserkészetből merített tapasztalatokon keresztül mutatott rá a fenntartható és emberközpontú vezetés alapelveire.

A közösség, amely tart és megtart

Papp Zsolt, aki több mint 18 éve tölt be vezetői pozíciót, tapasztalatai szerint a legfőbb érték a közösség ereje. Ahogy az ökoszisztémában a fajok támogatják egymást, úgy a humán közösségben is az összetartozás és a szerepvállalás adja a tartást. A közösség:

  • megtartja az egyént, védőhálót nyújtva;

  • lehetőséget ad a hatásra: a jótékonysági akcióktól a közös munkáig, mindenki érezheti, hogy hozzájárul a környezete öröméhez és boldogulásához.

Alulról építkezve: Az organikus növekedés

A cserkészet – és egyben az organikus szemléletű építkezés – lényege, hogy a növekedés belülről, alulról fakad. Ahogy a természetben a magból fejlődik a fa, úgy a kezdeményezések is akkor a legerősebbek, ha kis létszámú, lelkes baráti körből indulnak, a nulláról.

A kihívásokkal teli, organikus környezet – a tábori élet, az eső, a szúnyogok – nem menekülési útvonalat, hanem problémamegoldást kíván. Ez a hozzáállás megtanítja a vezetőt és a közösséget a rugalmasságra és a kitartásra. Nincsenek álarcok, csak nyers valóság, amelyben meg kell állni és cselekedni.

A bizalom mint vezetői alapelv

A sikeres és fenntartható vezetés egyik alappillére a bizalom. A vezetőnek nem kell mindenhez értenie, és nem kell mindent kontrollálnia. A hatékony munkamegosztás (az őrsök, őrsvezetők rendszere) révén minden feladatot rá lehet bízni arra, aki ért hozzá, és aki szívesen csinálja.

Ez a megközelítés a mellérendelői viszony megteremtéséhez vezet, ahol a felek nem egyenrangúak, hanem egyenjogúak. A vezető feladata nem a „tutit” megmondani, hanem kibontakoztatni a kollégákban és a gyermekekben rejlő tehetséget, segítve a fejlődésük feltételeinek biztosítását. Az igazgatói cél nem a saját karrier építése, hanem az egész szervezet emelése.

Önmagad megvalósítása a szolgálatban

A vezetési filozófia a humanizmus nagy alakjainak tanításával rezonál:

„Valósítsd meg önmagad a többi ember szolgálatára és örömére.” – Sík Sándor

Ez az elv a teljes paradigmaváltást jelenti: az önmegvalósítás nem öncélú, hanem a környezet támogatására és örömére irányul.

Az organikus szemléletű vezető alapvető emberi értékeket helyez előtérbe:

  • Alázat és törékenység vállalása.

  • Hit és példaadás.

  • Alkotóvá válás: folyamatosan építeni a rendszert, ami a törvényi kereteken túl (a „játszótéren”) zajló életet rendezi.

A boldogság és a siker nem közvetlen fókusz, hanem mellékhatás. Amikor egy vezető és a közössége kitartóan, hittel, és organikus módszerekkel dolgozik a közös célért, az eredmény (a boldog, működő közösség) magától bekövetkezik.

Ha szeretnéd megtekinteni a teljes előadást – és a konferencia további videóit is –, szeretettel hívunk az Organikus Egyesület közösségébe. Tagként, a tagsági díj rendezése után minden tartalom teljes terjedelmében elérhető számodra. Örömmel látunk közöttünk!

Az igazi organikus vezető – Élet-Vezetés?! – Pécsi Rita előadásának üzenetei

Az Organikus Pedagógia Egyesület őszi konferenciáján Pécsi Rita előadása volt az egyik legerősebb, legtisztábban irányt mutató pillanat. Aki ismeri őt, tudja: amikor Rita beszél, akkor nemcsak pedagógiai elvekről esik szó — hanem az élet mélységeiről, az ember működéséről és arról a szelíd, mégis radikális hozzáállásról, amely nélkül nem lehet ma valódi vezető, szülő, tanár vagy közösségépítő az ember.

Rita előadása abban a pillanatban megérkeztetett mindenkit, amikor kimondta:
az organikus vezetés nem státusz, hanem felelősség. Nem rang, hanem szolgálat.

A hagyományos vezetői minták sokszor hatalomról, ellenőrzésről, kontrollról szólnak — az organikus vezető viszont más logikát követ:

  • nem „fentről” mond dolgokat, hanem középen áll, a többiek mellett;
  • nem parancsokat ad, hanem utakat nyit;
  • nem félelmet, hanem bizalmat épít;
  • nem azt kérdezi: „hogyan irányítok?”, hanem azt:
    „hogyan segítek kibontakozni annak, akit rám bíztak?”

Ez a szemlélet nem lágy, hanem erős. Nem naiv, hanem bölcs.
És éppen ezért képes olyan közösségeket építeni, ahol jó lenni és ahol az emberek nőni kezdenek.

A vezetés nem hierarchia, hanem jelenlét

Rita arra is emlékeztetett: amikor az embert vezetői szerepbe hívják, az nem azért van, mert tökéletes, hanem azért, mert készen áll szolgálni.

Az organikus vezető:

  • érzékeny a lélek mozgására,
  • rugalmas a körülmények között,
  • képes átengedni a helyet másoknak,

és tudja, hogy a legfontosabb vezetői eszköze nem a szigor, hanem a jelenléte.

Rita szavaiban erő volt, mégis könnyedség.
Mintha azt üzente volna: “Ne akarj mindent kézben tartani. Legyél ott. Figyelj. Kísérj.”

Ez a fajta vezetés sokszor ellenkultúra — éppen ezért van rá ekkora szükség ma.

Bizalom: a vezetés oxigénje

Az előadás egyik központi gondolata az volt, hogy bizalom nélkül nincs kibontakozás.
A bizalom nem jutalom, nem feltételhez kötött, hanem ajándék, amit a vezető ad elsőként.

Rita arra hívta a hallgatóságot, hogy ne a teljesítményt várjuk el először, hanem a személyt fogadjuk el.
A bizalom hatására:

  • oldódik a szorongás,
  • nő a kreativitás,
  • megjelenik a felelősségvállalás,

és a kapcsolatból együttműködő energia születik.

Ezért képes egy organikus vezető rendkívül sokat kihozni a közösségéből — nem azért, mert „jobban megmondja”, hanem mert jobban odafordul.

A rugalmasság nem engedékenység, hanem érettség

Rita előadásában fontos elemként jelent meg a rugalmasság is. Nem a „mindegy, hogyan” típusú lazaságról beszélt, hanem arról az érett, felelősségteljes alkalmazkodókészségről, amely képes a valós helyzetekre válaszolni.

A merev rendszerek megrepednek.
A rugalmas rendszerek túlélnek.
És ami él, az képes növekedni.

Az organikus vezető tehát nem a szabályt hajlítja, hanem a saját hozzáállását.
Ez a rugalmasság pedig nem gyengeség, hanem bölcsesség.

Miért fontos ez ma ennyire?

Mert egy olyan világban élünk, ahol a fiatalok, a munkatársak, a családok, a közösségek szomjazzák a hiteles vezetést. Azt, amelyik nem erőből akar hatni, hanem szeretetből.
Azt, amelyik nem pozíciókból beszél, hanem kapcsolatból.
Azt, amelyik nem a felszínt nézi, hanem a lelket.

Rita előadása éppen ezt a szomjúságot itatta — tiszta vízzel.

Pécsi Rita előadása nemcsak egy pedagógiai gondolatmenet volt, hanem útmutatás mindenki számára, aki emberekkel dolgozik, vagy egyszerűen csak szeretne építő módon jelen lenni a világban.

Az organikus vezetés végső üzenete így hangzik:
a vezetés lényege nem az, hogy mit érünk el, hanem hogy kikké válunk közben.

Ha szeretnéd megtekinteni a teljes előadást – és a konferencia további videóit is –, szeretettel hívunk az Organikus Egyesület közösségébe. Tagként, a tagsági díj rendezése után minden tartalom teljes terjedelmében elérhető számodra. Örömmel látunk közöttünk!

Van közünk egymáshoz? – Pécsi Rita az egyén és a közösség viszonyáról a KATTÁRS apropóján

A szeptember 28. és október 1. között Veszprémben sorra kerülő Katolikus Társadalmi Napok (KATTÁRS) alaptémájához kapcsolódva az Egyház társadalmi tanításáról, egyén és közösség viszonyáról szól Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató írása, amely alábbiakban olvasható.

Nehéz időket élünk – és talán nem is a külső körülmények a legnehezebbek, hanem a belső feszültségeink. Hogyan lehetek önmagam, ugyanakkor a közösség része is? A kisebb közösség még hagyján, de hol a helyem a társadalomban? És egyáltalán: mi közöm az egészhez? Úgysem lehet beleszólni, nem látjuk át a kusza politikai játszmákat stb. Mindenki kaparja ki a saját gesztenyéjét és hagyjuk végre egymást békén? Törődj a saját üdvösségeddel!?

De mit válaszolunk majd egykor a nagy kérdésre: hol van a te testvéred? Van erre a zavarba ejtő dilemmára válaszunk?

A minap szóba került az „Egyház társadalmi tanítása”. (Perszonalitás, szolidaritás, szubszidiaritás.) Ne higgyük, hogy ez egy távoli, csak a filozófusok számára fontos – sajnos csupa idegen szóval megjelölt – kérdés! Hiszen mit is boncolgat? Pontosan az imént feltett kérdésünket! Vegyük hát egy kicsit közelebbről szemügyre!

A személyes szabadság és eredetiség méltóságát megőrizve (perszonalitás) lépjünk ki szűkös világunkból, vegyük észre, hogy rászorulunk egymásra, és a közösség nem kívülről, hanem belülről épül! Ez az élő és megtartó kapcsolatokból épülő hálózat mindaddig nem jön létre, amíg csak érdekközösségben gondolkodunk, nem pedig életközösségben élünk. Tehát személyes odaadottságunk és felelősségünk nélkül nem megy. Ez a szolidaritás. Azaz, csak a bizalom, a hála, az összetartozás, a kölcsönös szeretet és szolgálat közösségében válhatunk személyiséggé, csakis így boldogulunk és boldogíthatunk másokat. A közösségből való kiszakadás az ember testi-lelki lerongyolódásához vezet.

József Attila újra és újra aktuális sorai ma is felszólító erejűek: Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.

Szabadnak meghagyni a személyt, ugyanakkor gyengéd hűséggel keresni a kölcsönös kötelességvállalás és segítségnyújtás lehetőségeit.

Ezt a közösségi viszonyulást alapjaiban rombolja szét individualista és fogyasztói szemléletű társadalmunk boldogságeszménye, amely a szabadságot a kötődésektől való szabadságban és a boldogulást a hatalom- és birtoklásvágyat erősítő teljesítményversenyben látja. Az ebben a légkörben felnövekedő személy örömforrása mindaz, amit birtokolhat: tárgyak, emberek teste-lelke, pozíció, feladatok. Mindent „megszakért”, kritizál, minősít, hiszen az igazságot is birtokolni véli. Jó hasonlattal és tűpontos következtetéssel él Kopp Mária: a vándor része a természetnek, a virágzó rétnek, a birtoklás szenvedélyének rabja azonban elkeríti a rétet. Ez a szerzésvágy az önmagába záródás állapotával jár, az élvezetek pedig arra szolgálnak, hogy ezt a kínzó ürességet feledtessék.

Számomra megdöbbentő, hogy a társadalmi tanítás e területén még mennyi teendőnk van szülőként és nevelőként, de még az önnevelés terén is.

És van még egy „csavar” ebben a dologban: ez a szintén kimondhatatlanul idegenül hangzó fogalom: a szubszidiaritás. Nézzünk mögéje, mit is jelent ez! ,,Amit az egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivonni és a közösségre bízni tilos.” (XI. Pius)

Ejha! Lefordítva a mindennapok szintjére: ne tedd meg a gyermeked helyett azt, amit már ő is meg tud tenni. Ne kösd be a cipőjét, ne vágd össze a paradicsomot, nem kell felvinni a táskáját az emeletre, és felkínálni a mamahotelt a „te csak tanulj fiam” jelszó mögé bújva.

A növekedéshez szükséges önállóság szavatolása mintha hiánycikké vált volna kisebb-nagyobb közösségeinkben. A felelősség átadásáról és az ezzel járó bizalomról van itt tulajdonképpen szó. „A világon soha sehol senki sem javult meg a felelősségre vonás eredményeként”, írja Kopp Mária.

Tudunk-e jó szívvel bízni felnőtt gyermekeink önálló életvezetésében, családi életük saját megoldásaiban? Tudunk-e házastársunknak egyéni érdeklődésére saját időt, saját pénzt megszavazni? Bízunk-e öregjeinkre valós, nem túlságosan megterhelő, mégis hasznos tevékenységet? És az iskola világában? Nem ural-e mindent a számonkérés, a minősítés az önálló tevékenység, tapasztalatszerzés helyett?

Nagyobb léptékben pedig úgy fordíthatjuk le mindezt, hogy az oktatási intézményeknek legyen saját, széleskörű felelősséggel és döntési hatáskörrel rendelkező gazdája, vezetője. Az egyházi közösségekben bízzunk civilekre komoly feladatokat – pénz, paripa, fegyver biztosításával, a tevékenység megtűrése helyett a nagyra értékelés és a valós bizalom megadásával. (Ne csak az önkéntes sekrestyési és portörlési feladatokra gondoljunk!) Sok egyházi munkaadó napi gyakorlatát tekintve mintha nem találkoztak volna a szubszidiaritás elvével – nagy tisztelet a kivételnek.

Még szélesebbre nyitva a látókört, elgondolkodhatunk azon is, hogy ez az elv hogyan valósul meg a nemzetek önrendelkezését biztosító, avagy az országok belügyeibe is beavatkozó úniós törekvések tekintetében.

A hatalomgyakorlás egyik kézenfekvő formája: az alulról jövő kezdeményezések elnyomása, az irányított személyek mindenoldalú kontrollja.

Ugyanakkor természetesen minden szinttől elvárjuk az őt megillető felelősség gyakorlását, tehát azt a vezetést, amely megmutatja, merre nézz, de nem mondja meg, mit láss. Ennek egy apró gyöngyszemeként idézzük fel Kentenich atya életének egy momentumát. Fiatal férfiak nevelője volt, amikor növendékeit elvitték a frontra. Ma is őrizzük az egyik ifjú kétségbeesett levelét, amelyben a megalázásra, az agresszivitásra, az embertelen bánásmódra panaszkodik lelkiatyjának. Kentenich néhány apró széljegyzettel és az alábbi tömör utóirattal küldi vissza az írását: „Tudnék részletesebb tanácsokat is adni, de nem teszem. Rágd át magad rajta! Képes vagy rá!”

Ezt jelenthetné ez a társadalmi tanítás!

Tekintsük egymást „nagykorúnak” és ne csupán végrehajtó alkalmazottaknak a családban, az Egyházban és a közéletben!

Felnőtt embereknek, akik a saját színterükön képesek felnőttként gondolkodni és cselekedni. Jó lenne ezt kinézni egymásból, illetve erre képessé tenni a gyermekeket és a fiatalokat is. Fölébreszteni a munkatársban, a hívekben, a diákokban a vágyat, hogy elhiggye: képes vagyok rá, meg tudom csinálni. Mi pedig készen állunk, ha segítséget kérne tőlünk. Értékesnek látlak, szeretem, hogy eredeti vagy, megbízom benned. Ily módon talán nem lenne ekkora körülöttünk az értékvesztett, depressziós tömeg. Valóban ez lehetne az a hajtóerő, mely  az Egyház és a társadalom megújulását szolgálná.

Van hozzá közöd,
mit csinálok?
És hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm,
mit csinálsz?
És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz?
Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül épp itt él
épp most,
és akin múlik,
hogy mi lesz a világból?
Van közünk egymáshoz,
talán, igen.

(I. Sjöstrand)

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. szeptember 24-i számában jelent meg.