Tag Archive for: társas kapcsolatok

Egyre népszerűbb a pécsi KOVÁSZ családi fesztivál

Felföldi László püspök, az Organikus Egyesület egyik alapító tagja azzal a szándékkal indította útnak 2022-ben a KOVÁSZ fesztivált, hogy az lehetőséget adjon a kötetlen találkozásra és közösségi együttlétre a család valamennyi tagja számára.

 

A rendezvény névválasztása pedig arra a szándékra utal, ahogyan a kovásztól megkel a kenyér, úgy keljen meg, növekedjen és gazdagodjon Jézus Krisztus szeretetében a Pécsi Egyházmegye egyházközségeinek és családjainak közössége.

 

A harmadik KOVÁSZ fesztiválról bizton elmondható, hogy rendkívül nagy érdeklődés kísérte. Csak a székesegyházat mintegy 1000 látogató kereste fel. Ugyanakkor ez a rendezvény jóval több, mint programok lehetősége: a püspökség megtelt vidám gyermekzsivajjal, önfeledten kacagó, közösségi élményekkel gazdagodott emberek sokaságával. A résztvevők örömteli pillanatokat élhettek meg, melyből erőt meríthetnek és továbbadhatják azt másoknak a hétköznapok szürkeségében. Ugyanakkor, reményeink szerint valóban sikerült megmutatni az Egyház nyitott, segítőkész és önzetlen arcát, mely valójában minden keresztény ember küldetése: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”. (Mk 16,15)

Felföldi László pécsi megyéspüspök a Rózsakertben tartott rövid köszöntőjében örömét fejezte ki a nagy érdeklődés miatt. Jó szívvel ajánlotta a rendezvény nyitó programját, a méltán népszerű Ringató koncertet, melynek nevéből merítve hangsúlyozta, hogy a gyermekeink jövőjét befolyásolja, hogyan ringatják, törődnek és mennyi időt töltenek velük a szüleik.

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Pécsi Rita: Ajándék – neked

Mit hoztál? Mit hoz az angyal? Mit hoz a Jézuska? – Mit hoz a mai nap? Mit ad az élet?

Várunk. Sokszor kifejezetten elvárunk valamit. Pedig az már nem ajándék. A szeretet ott kezdődik, „ahol már nincs ajándék, amelyre számíthatunk” (Saint-Exupéry).

Ajándék az, ami nem jár, ami nem kötelesség. Ráadás. Nem kiérdemelhető.

Gyakran észre sem vesszük, és átcsúszik az ajándékozásunk jutalmazásba. „Ha jó leszel, ha megeszed, ha csendben maradsz, ha …” Jutalmat valamilyen eredményért adunk, azért, ami dicséretre érdemes. Az ajándék ezzel szemben jó tulajdonságoktól és esetleges gyengeségektől függetlenül az egész embernek szól. Azt fejezzük ki vele, hogy örülünk egymásnak, és ez minden problémától és tökéletlenségtől függetlenül igaz, és nagyszerű dolog! Kár az ajándékot jutalommá torzítani vagy az ajándékozást nevelési célokra használni.

A karácsony igazi ajándékos idő. De kell-e, lehet-e tanulni az ajándékozást vagy akár az ajándék elfogadását? Azt hiszem, igen.

Az igazi megajándékozottsághoz meg kell tanulni például a feltétel nélküli befogadást, az elfogadást is.

A tapasztalat azt mutatja, hogy bizony ez sem olyan egyszerű. Jó szívvel fogadni. Nem méricskélve: miért ezt, miért most, miért így? Hogy nem látja, hogy nem erre van szükségem? Hogy adjam majd vissza? És így tovább… Keresni és meglátni az ajándékozót az esetlen kifejezés mögött is.

„Az igazi ajándék egy kölcsönös viszony, egy kapcsolat boldogító történése. Mindig ajándékban ölt testet a kapcsolat. Az ajándékban sűrűsödik az adás és elfogadás szent pillanata. És az ajándékozás spiráljában egyre jobban összebogozódik az életünk egymással” (Háló Gy.). Az ajándék tehát jel, „kis próféta”, ami a kapcsolat minőségéről is beszél. Ezért jól érezzük, hogy érdemes időt szánni a jó választásra, és így már az előkészület is ajándékká válik.

Ajándék az az idő, amit az érzékeléskapcsolatra szántunk, amikor azt ízlelgettük, vajon ő minek tudna igazán örülni.

A kommersz ajándék mechanikus, kötelességszerű kapcsolódásról árulkodik. „Illik adni valamit.” Az ilyen ajándékot tulajdonképpen „az egész év során elspórolt szeretet helyett adjuk” (Simon A.).

A személyes kis jelek a gyengéd közeledés apró követei. A titokban kifürkészett vágyakra válaszoló, örömöt előkészítő meglepetések a szeretet túlcsorduló kiáradását adják a megajándékozottnak. Ilyenkor tényleg úgy ad az ember, mint aki kap.

Az ajándékozás kicsit művészet is. Érdemes gyakorolni, finomítani, mert sajnos lehet rosszul is adni. Néha még a szeretetből való tettek is balul sülhetnek el. Tiszta jó szándékból is terhére lehetünk valakinek, ha éppen magányra vágyik; vagy megteszünk helyette valamit, és ő ebben a saját tehetetlenségének fájdalmas tapasztalatát éli meg…

Elgondolkozhatunk azon is, hogy az ajándékozás feltétlenül áldozattal jár-e.  Valószínűleg, de az áldozat önmagában, bármekkora erőfeszítésbe került is, a szív melege nélkül nem ajándék. Sőt, szinte zavarba ejtő. Az esetleg fájdalommal, sok lemondással is járó nagy áldozatot ugyanis nehéz elfogadni.

Sokan úgy tartják, csak akkor igazi az ajándék, ha egyúttal meglepetés is. Ebben is van igazság. A váratlan kedvesség valóban képes megsokszorozni az örömöt. Ahogy Ferenc pápa éppen a karácsonyi eseményeket szemlélve megvilágítja: senki nem gondolt arra, hogy a mindenható teremtő Isten Fia nem palotában születik, és nem hatalmasságok veszik először hírét. Istálló? Szundikáló, nevesincs pásztorok? Ugyan már!

A karácsony nem más, mint Isten váratlanságának ünneplése, jobban mondva egy váratlan Isten ünneplése, aki a feje tetejére állítja logikánkat és várakozásainkat.

Karácsonyozni tehát azt jelenti, hogy befogadjuk a földön a menny meglepetéseit.” (Ferenc pápa)

A legnagyobb mennyei ajándék – és meglepetés – nekünk, embereknek az, amikor egymásnak tudjuk adni magunkat. Ajándékká válni valaki (vagy egy közösség) számára – a jelenlétünk ajándéka – ünnep.

Neked hoztam, neked készítettem, rád gondoltam – veled szeretnék lenni. Ezt megtapasztalni két ember között is igazi evangélium, semmi mással nem pótolható örömhír.

Ilyenkor az ajándékozás finom csendjében vagy éppen dalos örömében kilépünk szűkös önmagunkból, a másik ember derűs lelkét keresve a viszontszeretés, a vele való kiegészülés boldogságában átéljük: Velünk az Isten.

Ám ebben a vonatkozásban is igaz, hogy a természetesre épül a természetfölötti: kimondhatatlan, felfoghatatlan, hogy ezt az ajándékot – önmagát – Isten személyesen nekem adja. Ő szólít meg az életem megannyi körülményében, a társakban, a barátokban, a fákban, a madarakban és a csillagokban, a nehézségekben és az örömökben: neked hoztam, neked készítettem, rád gondoltam – veled akarok lenni. Nem csak karácsonykor, mindig.

„…egymást váltogató adventek sóvárgó imájában – és Isten áldó karjának ajándékaitól megrendülve, könnyezve térdelünk az idő és az öröklét érintkezésében” (Pilinszky János). Nem csak karácsonykor, mindig.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában jelent meg.

Sebzettségünk és boldogságunk forrása – Pécsi Rita közösségi létünkről

Nézőpont – 2023. augusztus 8., kedd | 10:35

3

Pár napja zárult le a 37. Ifjúsági Világtalálkozó a portugál fővárosban. A Ferenc pápa által prezideált augusztus 6-i záró szentmisén másfél millió fiatal vett részt. Itthonról is több mint ezerháromszáz fiatal kelt útra plébániák, lelkiségi mozgalmak, szerzetesrendek közösségeinek tagjaiként. Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutatót arra kértük, hogy közösségi létünkre reflektáljon.

Bizony, a közösség tövis és rózsa. Az áldozat, a fájdalom és a virágba borulás öröme egyazon tőről fakad. „A szeretet fájhat” (Tilmann Beller). Miért van ez így? Az ember társas lény, azaz létszükséglete a másokhoz tartozás. Olyan ez, mint a levegő, nélküle nem tudunk élni.

Hurrá, akkor ez itt a földre szállt menny! Hiszen szinte számolatlanul társulhatunk rengeteg emberhez. Egy falunyi lakó él a házunkban, és szinte sehol nem vagyunk egyedül. Együtt utazunk, dolgozunk, tanulunk, szórakozunk. A templomban időnként még egymás kezét is megfogjuk. Tömegtársadalomban élünk. És éppen ez a legnagyobb veszély, mert azt hisszük, hogy a sok ember egyszersmind közösség is. Azaz szeretnénk azt hinni. Csakhogy a tapasztalat hamar kijózanít. „Valami nincs sehol!” (Váci Mihály). „A világban nagyobb az éhség a szeretetre és az elfogadásra, mint a kenyérre” (Teréz anya).

Milyen az igazi közösség? Mi az, amire annyira szomjazunk?

Organikus, élő összetartozás, összefonódás. Amikor egy test tagjaiként élünk. A tagok nem cserélhetők, nem rangsorolhatók, nem versenyeznek. Ha sérül az egyik, fáj „az egész gyerek”. Az egymásban, egymásért való lét. Amikor otthon lehetünk egymás szívében, és „hordozzuk egymás terhét” (vö. Gal 6,2). Erre az elfogadottságra és fogadókészségre vágyunk. Hogy szeressenek és szerethessünk.

Ám hamar megsejtjük, hogy ez rendkívül kockázatos. Amint fölemelem a sorompóimat, láthatóvá válnak gyengeségeim, kitakarom lelkem érzékeny pontjait – és ez túlságosan sebezhetővé tesz. Ugyanakkor, ha valaki megajándékoz ezzel a közelséggel, az elköteleződéssel, felelősséggel is jár. No de ki látja be életutunk következő kanyarjait? Mit von majd maga után mindez? Ezért szinte ösztönösen menekülünk is előle, jól bevált pótcselekvésekbe, de persze úgy, hogy még magunknak sem valljuk be. Munkába, kikövetelt tekintélybe, hatalomba, nevünk elé biggyesztett címekbe, irigységgel is járó birtoklásba, versengésbe, karriervágyba és az igazi közösség megannyi álformájába. Amolyan szervezett „együttesekbe”: lehet ez csoport, team, banda, tagság, társaság, brigád és ki tudja, még mi minden.

Az igazi közösséget azonban a szeretet és nem a közös feladat vagy érdek tartja össze.

Lehetnek közös ügyeink, de nem ez a megtartó erő. A valós közösséget azért szeretjük, mert nem a teljesítményünk avat odatartozóvá, hanem azért szeretjük egymást, mert összetartozunk. Ha hibázik valaki, vagy gyenge, egy vállalatnál kirúgják. A közösség pedig hordozza őt, segít visszatalálnia eredeti énjéhez. Ez nagy titok, és mégis mindenki számára megtapasztalható fényes valóság. Így tanúskodik erről Teréz anya: „Megismertem a paradoxont, ha fájdalomig szeretek, a fájdalom eltűnik, és csak a szeretet marad.” Vagy ahogyan Jean Vanier írja: „A szeretetnek ebben a csodálatos és ugyanakkor rettenetes ünnepében élünk.” „Minden fény a kapcsolatainkon keresztül kezd el világítani” (M. Mason). A testvér Isten ajándékává lesz számomra. Ez a közösség. Erő, szabadság és szelíd, gyengéd hűség. Megrendítően szép és félelmetes. Ahol – talán éppen a közelség miatt – a legfájóbb sebeket okozzuk egymásnak, és ahol a leggyötrőbb szomjúságunk csillapul, és ahol a legközelebb érezzük magunkat az egység isteni fényéhez.

Ezt az ajándékot és lehetőséget hivatott felemelni egy-egy nagy közös ünnep. Mégsem fog gyógyulást hozni, hogy elutazom a világtalálkozóra, ha annak fényét, a bennünk élő Szentháromság örömteli „egymás-vállalását” nem tudom felragyogtatni a közeli kapcsolataimban. Ha az ott átérzett együvé tartozás élményét nem tudom hűségesen és gyengéden művelni azokban a kisebb közösségekben, amelyekben itthon élek. „A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az Egyházat. (…) Ne essünk illúziókba: e lelki haladás nélkül a közösségalkotás külső eszközei nem sokat érnek. Lélek nélküli látszattá válnának, csak mímelnék a közösséget, nem pedig a növekedés kifejezéseit és útját alkotják” (Szent II. János Pál: Novo millennio ineunte, 43.).

Ezek pedig nem világméretű események, hanem jelentéktelennek tűnő, apró gesztusok lesznek: nem viccelődünk negatív dolgokkal, tilos a cinizmus, kimondom a jót, másokról távollétükben sem mondok rosszat,

nemcsak használom, hanem szolgálom is a közösséget.

Az eseménytelen hétköznapokon is hűségesen jelen vagyok számukra, szívemben hordozom apró-cseprő ügyeiket, sőt csendesen és rendszeresen teszek is a közös ügyekért. Sokrétű kommunikáció valósul meg.

A kommunikáció információcserét jelent egy közös jelrendszer segítségével. Nem véletlen, hogy a szó a communio, azaz közösség szóból ered. Tehát kinyitom magam, befogadlak téged – és mivel közös a jelrendszerünk, értjük, megértjük egymást. Kölcsönös kapcsolódás, mély találkozás.

Müller Péter – akivel ugyan nem tartozunk azonos spirituális iskolába – mindannyiunk számára igen találóan fogalmazza meg az igazi közösség mibenlétét: „Igazi közösség csak ott jön létre, ahol az emberek rejtélyes módon szeretik egymást. Vagyis barátok. Minden érdeken, valláson, politikán, társadalmi helyzeten és világnézeten túl.” Ugyanezt hangsúlyozza Thomas Merton:

A kommunikáció legmélyebb szintje a közösség.

Ez több mint szavak, több mint beszéd, több mint fogalom. (…) egy régóta meglévő azonosságra bukkanunk rá. Már egyek vagyunk.” Hasonlóképpen szólnak erről a világirodalom jól ismert alakjai, csakúgy, mint a kis herceg vagy éppen Micimackó: „Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része.” „Melyik az a rész?” „Az, amikor te meg én mi leszünk.”

Kívánom, hogy akik hazatérnek a lisszaboni ifjúsági világtalálkozóról – és azok is, akik nem jutottak el oda –, otthon, az intézményükben, a kapcsolataikban nap mint nap éljék át a szeretetnek ezt a „csodálatos és ugyanakkor néha rettenetes ünnepét”. Amikor te meg én mi leszünk.

Fotó: Ifjúsági Világtalálkozó közösségi oldala

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 6-i számában jelent meg.

Pécsi Rita: Mire jó a vakáció?

 Elméletben gyorsan kész a válasz: mindarra, ami fontos, de elmaradt a tanévben. Mégsem ilyen egyszerű a képlet. Ha a szülők őszintén válaszolnának, már májusban szorító érzésekről panaszkodnának.

A nyár a legnehezebb időszak a család számára. Hogyan oldjuk meg a gyerek elhelyezését? Hol és mit fog enni? Ne kütyüzzön egész nap, de akkor mivel kössük le, hogy ne unatkozzon folyton? Elengedhetem-e erre vagy arra a fesztiválra, ilyen vagy olyan társaságba? Nem igazán olvas, nem tud egyedül játszani. Jó lenne, ha végre rá tudnám venni egy kis házi munkára, de az több idő, mintha magam megcsinálnám.

A táborok drágák, a nagyszülők távol vannak és dolgoznak, a munkahelyemen éppen minden a csúcsra járatásról szól. És itt van ez a sok pótolnivaló a tanulásban: most letehetné a nyelvvizsgát, vannak remek feladatlapjaink és „játékos” gyakorlóink, de még az ágyból sem tudom kipiszkálni, vagy legföljebb a gépig jut el…

Mégis gondoljuk át röviden, mi az, ami valóban fontos, mi marad el rendszeresen a tanévben, és próbáljunk meg néhány dolgot megvalósítani ezek közül. Nagy örömünkre lesz!

A pihenés

Jelentős alváshiány halmozódhat fel a gyerekeknél, tehát a szünet első időszakára nem érdemes zsúfolt programokat kitalálni. Kiadós alvás, napozás, strandolás, laza séta, szöszmötölés a kertben vagy játék a kisállatkával. Egyszóval, amolyan „lassan járó, vidám időre” is szükségünk van.

A játék

„A játék megolajozza a testet és a lelket” (Benjamin Franklin). „Játék nélkül nem lehet emberré válni” (Kiss Áron). Játék közben fejlődik az agy, csakis játékkal jól előkészített agy képes a hatékony tanulásra. A játékból lesz (vagy nem lesz!) felnőtt korban az alkotás. Hosszan sorolhatnánk az egész tanévben „vágódeszkára kerülő”, pedig semmi mással nem pótolható játéktevékenység méltatásait. Mert a játék emberi alapszükséglet, ami feltétlen kielégítésre tör. Ez pedig valamilyen örömös tevékenység vagy alkotás lenne, amelynek hiánya olyan feszültséggel jár, amit pótcselekvéssel próbálunk majd feloldani.

A spontán játék képessége kiveszőben van, és ettől nem rémültünk meg eléggé! A következmények – például a tanulási rendellenességek, a szellemi tunyaság, a társas érzéketlenség, a sérült mozgásérzék – majd csak néhány évvel később jelentkeznek. A sokat játszó emberek olyan tevékenységekben is képesek lesznek örömöt találni, amiket mások elviselhetetlennek tartanak. Ez pedig a ma annyira hiányolt rezilienciának, azaz a személyiség rugalmasságának egyik legmeghatározóbb alapja.

A játékhoz társak is kellenek. Sok ügyes megoldást találhatnak a baráti közösségek: ma nálunk gyűlnek össze a gyerekek, holnap nálatok, egyszer elmegy velük valaki kerékpározni, focizni, kirándulni és így tovább. Ebben nagy segítségünkre lehetnek az alkalmanként bekapcsolódó nagyszülők is, ha elérhető közelségben vannak. Még egy kis közös utazás is belefér!

Nagy tévedés, hogy a könnyen elérhető kikapcsolódás vált ki örömélményt! Sok veszélyt jelentenek a fantáziát kikapcsoló kész játékok, játékprogramok, a céltalan tévézés, gépezés.

A jó játék a teljes embert „bekapcsolja”, a testi erőt, a szellemet, az érzelmeket is.

Sok kiadványt találhatunk ezzel kapcsolatban a könyvesboltokban, és az interneten is keresgélhetünk. Nagyszerű lehetőségeket kínál a mese, a felolvasás, a közös alkotás, a gyurmázás, agyagozás, festés, a zenélés. Ahogyan a színház, a színházasdi, a bábozás, a társasjáték, a „mi volna, ha…” fantáziajátékok, az egyszerűbb labdajátékok, a tapsos, madzagos mókák, a keresztrejtvények, képrejtvények is. Újra meg kellene tanulnunk ezt az elfelejtett, nagyon szerethető nyelvet. Játsszunk a társas együttműködést és nem a másik legyőzését szolgáló, alkotásra ösztönző játékokat, hogy majd ügyes-bajos dolgaink, mindennapi kapcsolataink is olajozottan működjenek a „komoly” munka idején.

Természet, életbátorság

Nagy nehézsége a mai embernek a természethiány. Gyerekeink hetekig szinte eget sem látnak. Klimatizált, mesterséges világítású, műanyagokkal körülvett terekben telnek napjaik, alig-alig mozognak, nem kell vízzel, sárral, nappal, széllel, illatokkal, természetes ízekkel, rovarokkal, állatokkal, domborzattal találkozniuk. „Alig elképzelhető, hogy egy gyerek, aki szinte csak művi tárgyakkal érintkezett, az élet törvényeivel olyan kapcsolatba kerüljön, hogy azt majd szellemi, vallási és emberi síkon is megtalálja” (Josef Kentenich).

A tét tehát nem kisebb, mint az, hogy képes lesz-e a saját életében a házasságról, a családról, a munkáról, a barátságról, a szeretetről, a hitről organikusan, azaz azok természetes rendje szerint, az életet szolgálva gondolkodni.

Tehát: túrázás, közös barangolás, evezés, sátorverés, fára mászás, bunkiépítés, tűzrakás, kertészkedés, állatsimogató, madárles, kisállatgondozás, lovaglás, kaszálni tanulás, gyümölcsszedés, befőzés – ami csak belefér!

Rendrakás – kívül, belül

Igen jó érzés az idők során felhalmozódott dolgainkat rendbe tenni, ha kell, ritkítani, mélyre került kis emlékeknek újra örvendezni, és mindezt ugyanígy a szívünkben is elvégezni. Ez utóbbiban segítségünkre lehet egy-egy vers, mese, színházi élmény, a zenehallgatás, a közös éneklés, hangszerjáték. Nem vizsgára vagy versenyre készülve, hanem csak úgy, a magunk örömére.

Kapcsolatok – egymással, a segítségünkre szorulókkal és Istennel

Ez talán a legfontosabb erőforrásunk. Azon túl, hogy egy egészségtelenül individualista társadalomban élünk, és már az óvodáskort is meghatározzák a különböző egyéni versenyek, minősítések, az életmódunk is egyre magányosabbá vált. Nem beszélgetünk, az együttlétünk gyakran kimerül az ügyintézésben, ellátásban, megmondásban, kioktatásban, legfeljebb a virtuális kapcsolatokban. És mindeközben szomjazzuk a mély, őszinte, valódi egymáshoz tartozást minden életkorban. Csak tudatos elhatározással lehet a korszellemmel szembemenni. Értékeljük nagyra az egymással eltöltött időt, akkor meg fogjuk találni a módját is! Keressük fel rég nem látott barátainkat, akár csak egy közös fagyizás erejéig, szánjunk időt idős szüleinkre, rokonainkra, hívjuk meg gyerekeink társait egy kerti sütögetésre vagy strandolásra. Keressük meg azokat a közelünkben élőket, akiknek jól jönne egy kis segítség: gyerekvigyázás, kutyasétáltatás, fűnyírás, bevásárlás. Vigyük bele a gyerekeinket is egy-egy ilyen akcióba, biztosra vehető, hogy komoly hatékonyságélményt jelent majd nekik. Nagyszerű társas kalandokat kínáló táborokat is találhatunk (hála az ebben is kedvüket lelő, fáradhatatlan pedagógusainknak). Jó lehetőségeket nyújthat ezekre a családi tábor, a lelkigyakorlat vagy az apa-fia, anya-lánya napok, de egy jól kiválasztott nyári diákmunka vagy a közös padlásrámolás is ilyen lehet.

Keressük és találjuk meg egymást!

Örüljünk ennek a gazdagságnak, hiszen kapcsolódásra teremtett lények vagyunk, úgy is mondhatjuk: „egymás kedvéért születtünk” (Marcus Aurelius).

Legyen ez a nyarunk legízletesebb, legbőségesebb termésű fán érő gyümölcse!

Szabó Lőrinc: Nyár

Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 11-i számában jelent meg.

forrás: https://www.magyarkurir.hu/hirek/pecsi-rita-mire-jo-vakacio

Pécsi Rita

Pécsi Rita: Rejtett erőforrásaink, a társas kapcsolatok

Az e heti Máltai esték előadója Uzsalyné dr. Pécsi Rita, főiskolai tanár és neveléskutató volt, aki rejtett erőforrásainkról beszélt a könyvtár épületében összegyűlt érdeklődőknek.

Fedezzük fel rejtett erőforrásainkat!

A szerda esti előadás leginkább abban próbált segíteni, hogy stresszes szituációkban, sokáig fennálló stresszhelyzetben hogyan mozgósítsuk rejtett erőforrásainkat. Emellett a társas kapcsolatokról és a társas intelligencia működéséről is sok szó esett.

Társas lények vagyunk

A másfél órás előadás alatt az ismert neveléskutató sokat boncolgatta ezt a kérdéskört, hiszen az ember alapvetően társas lény, megvan a megfelelő „eszköztára” ahhoz, hogy segítse az egymáshoz való kapcsolódást. Ha ez nem sikerül, könnyen felerősíthetjük a különbségeket, egy tartós stresszhelyzetben eltávolodhatunk egymástól, sőt, még el is magányosodhatunk.Van ugyanakkor egy tudatalatti – bennünk élő -, ösztönös egymásra hangolódási képességünk. És itt merül fel az idegtudomány által tükörneuronoknak nevezett, még feltáratlan szerepű idegsejtek titokzatos működése.

Mik a tükörneuronok?„Olyan mozgató (azaz motoros) idegsejtek, melyek nemcsak akkor sülnek ki, ha a tulajdonosuk maga mozog, hanem akkor is, ha az illető csak megfigyeli az adott mozgást. Vagyis, ezek a sejtek mintegy „letükrözik” a társ viselkedését. Felfedezésük óta nagy érdeklődést váltottak ki a szakmai és laikus közösségből is. Egyes tudósok a társas viselkedés megértésének kulcsát látták meg bennük. „(https://mindsetpszichologia.hu/egymas-megertesenek-a-titka-mit-tudnak-valojaban-a-tukorneuronok)

Egyes kutatások szerint a tükörneuronok csecsemőkorunktól kezdve működnek bennünk, ekkor még az utánzást ösztönzik. Ugyanakkor szintén a tükörneuronok segítségével „veszünk részt egymás idegrendszeri állapotában”, tehát rá tudunk hangolódni egymás belső világára, szándékaira, örömére, bánatára.

Egy színenergiát képező egymásra „kapcsolódás” az együtt éneklés, a nevetés, a beszélgetés, a tudatos figyelem egymásra.

Vannak olyan apró és talán elfelejtett eszközök, amiket érdemes lenne újra használni, hiszen alapszükségletünk az egymáshoz kapcsolódás – ez pedig azt jelenti, hogy nem tudunk nélküle élni.

Sejtszinten hordozzuk a kapcsolódás iránti késztetést, hiszen már az első emberi sejt is két egymásra hangolódó sejt összekapcsolódásából jött létre, ami aztán sokszorozódott az egész testünkben.

Az előadás taglalta az ösztönös, testből jövő késztetéseket a társas kapcsolódás viszonylatában, valamint a tudatos területeket is. Ilyen például az átkeretezés, amikor képesek vagyunk arra, hogy egy helyzetet egy másik oldalról nézzünk meg. Ez lehet akár csak egy emberi konfliktus, amit átkeretezünk és felismerjük, hogy nem csak a mi „szűkös” nézőpontunk létezik, hanem megnézzük azt, hogy a másik mit érezhet. A technikát természetesen nem árt gyakorolni és az életünk részévé tenni, hogy ne essünk bele abba a hibába, hogy könnyedén ítélkezzünk.

A körülményt adott esetben nem tudjuk megváltoztatni, azt viszont igen, hogy mi ehhez hogyan viszonyulunk.

Újra kellene tanítani

Mindenki magában hordozza a vágyat, az ösztönzést arra, hogy kapcsolódjon a másikhoz, azonban ezt könnyedén elnyomjuk magunkban és másokban. Az előadó is azt tapasztalja, hogy nem tulajdonítunk ennek akkora jelentőséget, mint kellene. Szerencsére azonban az olyan alkalmak, mint például ez az előadás, segíthetnek rádöbbenteni bennünket, milyen jó gondolni mondjuk egy barátra, mekkora erőforrást jelent, amikor egyetértünk valamiben és egy kicsit egymásra tudunk hangolódni.

Rejtett erőforrásaink, a társas kapcsolatok

Uzsalyné-Pécsi Rita: A válság generáció kihívásai

Uzsalyné dr. Pécsi Rita, neveléskutató, az Apor Vilmos Főiskola tanára volt a Hit Rádió vendége. A gyerekeket és szülőket érő problémákról, újabb kihívásokról beszélgettünk. Szó volt a rengeteg feldolgozatlan információról, a személyes kapcsolatok hiányáról. Szakértőnk elmondta, hogy a személyes érintkezések során oxitocin keletkezik, melyet az ember újra és újra át szeretne élni. Ha az ilyen kapcsolatok eltűnnek, a test egész egyszerűen abbahagyja az oxitocin-termelést. Pécsi Rita szerint a barátságra manapság nagyon kevés hangsúly helyeződik, pedig ez a legszabadabb kapcsolat a világon, épp ezért a legterhelhetőbb kapcsolatunk is.

  • A mostani nehézségek hogyan hatnak a fiatalokra?
  • Hogyan segítsünk magunkon, hogyha magányosak vagyunk, mint szülők és a gyermekeinken, ha látjuk ezeket a jeleket rajtuk?
  • Az emberi kapcsolódás fölé emelkedik a modern technika?
  • Hogyan lehet így az ünnepek táján egyik napról a másikra letenni a telefont, hogy egymásra figyeljünk?
  • A barátságok a helyén vannak a társadalomban?

Műsorvezető: Fekete Rita
Szerkesztő: Joób Rhodé

Kötődéseinkről beszélt Uzsalyné dr. Pécsi Rita Zalaegerszegen

Ahogy az várható volt, zsúfolásig megtelt a Szent Család Óvoda előadóterme (ami a kápolna és a tornaterem egybenyitásával ad lehetőséget a közönség befogadására), ahol visszatérő, sokak által kedvelt vendégként köszöntötték Uzsalyné Dr. Pécsi Ritát a közelmúltban.

A szakember Fontos vagy nekem! című előadása főleg a gyermeknevelés kérdéseiben segített eligazodni a hallgatóknak, akik többek között megtudhatták, hogy az egészséges élet feltétele a meggyökerezés. Emellett választ kaptak arra, hogy miként alakulnak ki életünkben a maradandó kötődések, s hogy azoknak milyen szerepe van a nevelésben. Az előadó arra is kereste a választ, hogy a kötődésünk – vagy annak hiánya – mennyire a függőség melegágya, miért szomjazzuk egyáltalán a kötődést? A résztvevők megismerték azt is, hogy mit jelent a társas intelligencia, valamint melyek az empátiát meggátoló és azt segítő tényezők.

– Társas lények vagyunk, kapcsolódásra vagyunk teremtve, erre nagyon fontos lenne odafigyelni gyerekkortól kezdve – kezdte előadását a neveléskutató. – A kapcsolódások szerencsére javíthatók, alakíthatók. Olyan alapszükségletről van szó, ami egész életünket meghatározza: a munkaerőpiacon való érvényesüléstől kezdve a pár- és baráti kapcsolatokon át az önbecsülésünket befolyásolja a kötődés képessége, ami egyébként folyamatosan tanulható. Sok minden segít bennünket abban, hogy egészséges kapcsolatokat alakítsunk ki még akkor is, ha gyermekkorban nem kaptunk annyi szeretetet. Sok adottságunk születésünktől kezdve arra ösztönöz, hogy minél jobban kötődjünk, kapcsolódjunk, ám sajnos a mai világban pont ezek az adottságok vannak a legjobban veszélyeztetve. Nemcsak a pandémiára vagy a mellettünk lévő háborúra kell gondolni, hanem ugyanolyan romboló hatású a tartós stressz például, ami főleg pszichoszomatikus betegségekben nyilvánulhat meg. A tartós stressz során sokkal kiélezettebb minden, kisebb a tűrőképességünk. Az utóbbi időben észrevehetően csökkent a kapcsolódási készségünk, az együttműködési képességünk, amitől sokan szenvednek. Ha nem tudunk jól kapcsolódni, akkor felerősítjük a különbségeket. A bezárkózás egy védekezési mechanizmus, ez természetes, ám ne feledjük azt se, hogy a nehéz időkben vannak rejtett erőtartalékaink.

A biztonságos kapcsolatok kiépítését csecsemőkorban kell elkezdeni
Fotós: Pezzetta Umberto / Zalai Hírlap

Van-e megoldás a kötődések erősítésére, megújítására? Természetesen igen.

– Inkább kevesebb kapcsolatunk legyen, de azok minőségiek – folytatja dr. Pécsi Rita. – Fontos, hogy a kisgyermekeket már ilyen közegben neveljük. Nem kell őket mindenhova beíratni, leterhelni, inkább a családi kapcsolódások legyenek szorosabbak, az anyán kívül az apa nagyon fontos szerepet játszik a képesség elsajátításában. Tapasztalatok, élmények szükségesek a képességek kialakulásához, az érzelmi intelligencia ugyanis készség. Egyszerű módszerekkel fejleszthető és jó lenne már kisgyermek korban elkezdeni: fontos az szemkontaktus, az érintés, az ölelés, a közös játék, a közösen átélt élmények. Ugyanúgy kapjanak hangsúlyt a kevésbé boldog élmények, érzések is: tanulják, tapasztalják meg, hogy mi a megbocsátás, az újrakezdés, a kudarctűrés, amit játékban, mesében, drámafoglalkozás során is meg lehet jeleníteni. Ha megtapasztaljuk azt, hogy együtt lenni jó, akkor még a fájdalom sem olyan erős, mert van mellettünk valaki. S ezt megtapasztalhatjuk a családon kívül nagyobb közösségekben, társaságokban, akár a nemzetünket érintő eseményeknél. A meggyökerezést, a biztonságos kötődés kialakulását az segíti, ha érezzük, hogy befogadtak. Ez bizony egész életünket befolyásolja.

Az előadáson elhangzott még, az a cél, hogy maradandó kötődések jöjjenek létre, ne csak időleges kapcsolódások, az agyunk ugyanis csupán interakcióban, kapcsolatban fejlődik. Az ember életében vannak bizonyos időablakok, ami azt jelenti, hogy a fejlődés szempontjából az adott életkorban vagyunk igazán nyitottak. A születést követő első évünk nagyon meghatározó a kötődések kialakulásában, a biztonságos kapcsolatok meggyökereztetésében. A következő ilyen az óvodáskorban van. Négy-hatéves korban tehát nem az angol nyelvtanításnak, lovaglásnak és minden másnak van itt az ideje, hanem az egészséges kapcsolatok kialakításának. A csecsemők a szívből jövő válaszadásból tanulnak. Legnagyobb biztonságot az anya (vagy más gondozó közelsége) jelent, így szó szerint halálfélelme van, ha az édesanya nincs a közelben, mondta a szakember. A csecsemő a sírással nem manipulál, hanem egyszerűen a biztonságot adó szeretetet kéri. Ilyenkor alakul ki az idegrendszer (ami egész életünket meghatározza), s ha nem az egészséges kötődést tanulja meg, nem foglalkoznak vele vagy valamilyen oknál fogva nincsenek vele (kórház, gyermekotthon), akkor az sérüléssel jár.

forrás: https://www.zaol.hu/helyi-kozelet/2023/03/kotodeseinkrol-beszelt-uzsalyne-dr-pecsi-rita-zalaegerszegen

Megjelent a Nagyító Alapítvány játékgyűjteménye

„Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács:
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.”
Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök

Több mint egy évtizede járjuk az országot férjemmel nevelési- és életvezetési előadásokkal… Szinte minden alkalommal felmerül a kérdés: tudna ajánlani egy jó játékgyűjteményt?
Nagyon megörültem, hogy a Nagyító munkatársai megírták ezt a hiánypótló művet, ami sokkal több is annál. Nem csak jól válogatott összeállítást kap ugyanis kezébe az érdeklődő Olvasó, hanem jól leszűrt tapasztalatokból származó tanácsokat is, és legfőképpen azt az iránytűt, hogy mit, mikor, és főleg milyen céllal érdemes játszani.
A kamaszkor és a fiatal felnőtt lét legfontosabb témakörei az önismeret, a társas kapcsolatok a párkapcsolat, a kommunikáció, a pályaválasztás a közösségi lét és az eredetiség. Ezek köré a tartalmak köré fonja a Nagyító Alapítvány a diákhétvégéit, amelyek nyomán bátran kimondhatjuk, hogy életre szóló élményekhez juthatnak a résztvevők. Erre így nincs lehetőség a legjobb iskolában, és a legharmonikusabb családban sem, az egyikben azért, mert egyik óra, vagy program a másikat éri, a családban pedig hiányzik a meghatározó kortárscsoport. Pedig ezekben a tartalmakban most kell megmerítkezni, sőt jártasságot szerezni, ez pedig lexikális úton sajnos nem lehetséges. Kiváló, sokszorosan kipróbált eszköztárukat e kiadvány ezúttal közkinccsé teszi.
E könyv mindhárom nagy fejezete izgalmas lehet azoknak, akik felelősséget éreznek ennek a korosztálynak az útkereséseiért akár tanárként, trénerként, vezetőként vagy nevelőként kisebb-nagyobb csoportokban, vagy táborokban, esetleg lelkigyakorlatokon. A játéktáron túl ugyanis megismerhetik azt a küldetést is, amiből ez a több mint húsz esztendeje sikeresen működő tevékenység illetve szolgálat táplálkozik…
vegyük tehát minél többen kézbe, ébresszük a szunnyadó tudást, hogy fiataljaink felelősséggel, megerősödve, egymást örömmel támogatva vehessék kezükbe jövőjüket – jövőnket.

Uzsalyné Pécsi Rita PhD, neveléskutató, főiskolai tanár