Bizony, a közösség tövis és rózsa. Az áldozat, a fájdalom és a virágba borulás öröme egyazon tőről fakad. „A szeretet fájhat” (Tilmann Beller). Miért van ez így? Az ember társas lény, azaz létszükséglete a másokhoz tartozás. Olyan ez, mint a levegő, nélküle nem tudunk élni.

Hurrá, akkor ez itt a földre szállt menny! Hiszen szinte számolatlanul társulhatunk rengeteg emberhez. Egy falunyi lakó él a házunkban, és szinte sehol nem vagyunk egyedül. Együtt utazunk, dolgozunk, tanulunk, szórakozunk. A templomban időnként még egymás kezét is megfogjuk. Tömegtársadalomban élünk. És éppen ez a legnagyobb veszély, mert azt hisszük, hogy a sok ember egyszersmind közösség is. Azaz szeretnénk azt hinni. Csakhogy a tapasztalat hamar kijózanít. „Valami nincs sehol!” (Váci Mihály). „A világban nagyobb az éhség a szeretetre és az elfogadásra, mint a kenyérre” (Teréz anya).

Milyen az igazi közösség? Mi az, amire annyira szomjazunk?

Organikus, élő összetartozás, összefonódás. Amikor egy test tagjaiként élünk. A tagok nem cserélhetők, nem rangsorolhatók, nem versenyeznek. Ha sérül az egyik, fáj „az egész gyerek”. Az egymásban, egymásért való lét. Amikor otthon lehetünk egymás szívében, és „hordozzuk egymás terhét” (vö. Gal 6,2). Erre az elfogadottságra és fogadókészségre vágyunk. Hogy szeressenek és szerethessünk.

Ám hamar megsejtjük, hogy ez rendkívül kockázatos. Amint fölemelem a sorompóimat, láthatóvá válnak gyengeségeim, kitakarom lelkem érzékeny pontjait – és ez túlságosan sebezhetővé tesz. Ugyanakkor, ha valaki megajándékoz ezzel a közelséggel, az elköteleződéssel, felelősséggel is jár. No de ki látja be életutunk következő kanyarjait? Mit von majd maga után mindez? Ezért szinte ösztönösen menekülünk is előle, jól bevált pótcselekvésekbe, de persze úgy, hogy még magunknak sem valljuk be. Munkába, kikövetelt tekintélybe, hatalomba, nevünk elé biggyesztett címekbe, irigységgel is járó birtoklásba, versengésbe, karriervágyba és az igazi közösség megannyi álformájába. Amolyan szervezett „együttesekbe”: lehet ez csoport, team, banda, tagság, társaság, brigád és ki tudja, még mi minden.

Az igazi közösséget azonban a szeretet és nem a közös feladat vagy érdek tartja össze.

Lehetnek közös ügyeink, de nem ez a megtartó erő. A valós közösséget azért szeretjük, mert nem a teljesítményünk avat odatartozóvá, hanem azért szeretjük egymást, mert összetartozunk. Ha hibázik valaki, vagy gyenge, egy vállalatnál kirúgják. A közösség pedig hordozza őt, segít visszatalálnia eredeti énjéhez. Ez nagy titok, és mégis mindenki számára megtapasztalható fényes valóság. Így tanúskodik erről Teréz anya: „Megismertem a paradoxont, ha fájdalomig szeretek, a fájdalom eltűnik, és csak a szeretet marad.” Vagy ahogyan Jean Vanier írja: „A szeretetnek ebben a csodálatos és ugyanakkor rettenetes ünnepében élünk.” „Minden fény a kapcsolatainkon keresztül kezd el világítani” (M. Mason). A testvér Isten ajándékává lesz számomra. Ez a közösség. Erő, szabadság és szelíd, gyengéd hűség. Megrendítően szép és félelmetes. Ahol – talán éppen a közelség miatt – a legfájóbb sebeket okozzuk egymásnak, és ahol a leggyötrőbb szomjúságunk csillapul, és ahol a legközelebb érezzük magunkat az egység isteni fényéhez.

Ezt az ajándékot és lehetőséget hivatott felemelni egy-egy nagy közös ünnep. Mégsem fog gyógyulást hozni, hogy elutazom a világtalálkozóra, ha annak fényét, a bennünk élő Szentháromság örömteli „egymás-vállalását” nem tudom felragyogtatni a közeli kapcsolataimban. Ha az ott átérzett együvé tartozás élményét nem tudom hűségesen és gyengéden művelni azokban a kisebb közösségekben, amelyekben itthon élek. „A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az Egyházat. (…) Ne essünk illúziókba: e lelki haladás nélkül a közösségalkotás külső eszközei nem sokat érnek. Lélek nélküli látszattá válnának, csak mímelnék a közösséget, nem pedig a növekedés kifejezéseit és útját alkotják” (Szent II. János Pál: Novo millennio ineunte, 43.).

Ezek pedig nem világméretű események, hanem jelentéktelennek tűnő, apró gesztusok lesznek: nem viccelődünk negatív dolgokkal, tilos a cinizmus, kimondom a jót, másokról távollétükben sem mondok rosszat,

nemcsak használom, hanem szolgálom is a közösséget.

Az eseménytelen hétköznapokon is hűségesen jelen vagyok számukra, szívemben hordozom apró-cseprő ügyeiket, sőt csendesen és rendszeresen teszek is a közös ügyekért. Sokrétű kommunikáció valósul meg.

A kommunikáció információcserét jelent egy közös jelrendszer segítségével. Nem véletlen, hogy a szó a communio, azaz közösség szóból ered. Tehát kinyitom magam, befogadlak téged – és mivel közös a jelrendszerünk, értjük, megértjük egymást. Kölcsönös kapcsolódás, mély találkozás.

Müller Péter – akivel ugyan nem tartozunk azonos spirituális iskolába – mindannyiunk számára igen találóan fogalmazza meg az igazi közösség mibenlétét: „Igazi közösség csak ott jön létre, ahol az emberek rejtélyes módon szeretik egymást. Vagyis barátok. Minden érdeken, valláson, politikán, társadalmi helyzeten és világnézeten túl.” Ugyanezt hangsúlyozza Thomas Merton:

A kommunikáció legmélyebb szintje a közösség.

Ez több mint szavak, több mint beszéd, több mint fogalom. (…) egy régóta meglévő azonosságra bukkanunk rá. Már egyek vagyunk.” Hasonlóképpen szólnak erről a világirodalom jól ismert alakjai, csakúgy, mint a kis herceg vagy éppen Micimackó: „Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része.” „Melyik az a rész?” „Az, amikor te meg én mi leszünk.”

Kívánom, hogy akik hazatérnek a lisszaboni ifjúsági világtalálkozóról – és azok is, akik nem jutottak el oda –, otthon, az intézményükben, a kapcsolataikban nap mint nap éljék át a szeretetnek ezt a „csodálatos és ugyanakkor néha rettenetes ünnepét”. Amikor te meg én mi leszünk.

Fotó: Ifjúsági Világtalálkozó közösségi oldala

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 6-i számában jelent meg.