Így írja Jakab a levelében. Tessék? Nem képmutatás ez? Kinek okoz örömet a megpróbáltatás – úgy őszintén? Minden egészséges lelkű ember első reakciója ez. Ráadásul a wellness-világ a nem létező vágyaink kielégítését is felkínálva reggeltől estig ezt harsogja: a legfőbb jó a kényelem! Világos! Csak a lúzer szenved, a többi mind megtalálja az enyhítő kímélet eszközeit! A virtualitás pedig már-már azt is elhiteti, hogy gombnyomásra működik az élet, a kapcsolatok, a tudás, az öröm, az együttérzés is. Ám a képernyő távolsághatása még a velünk született empátiát is eltörli: nem tudsz mit tenni, borzalmas, de hát így jártak szegények.

Csak velünk ne történjen semmi!

Klimatizált helyiségekben éljünk, gyerekeink nehogy sárosak legyenek, négyévesen kapjanak okostelót, nehogy már lemaradjanak, tizenévesünket megkíméljük a hétköznapi erőfeszítésektől, remélve, hogy így helytállnak a teljesítményprésben – és abban bízunk, hogy boldog emberré válnak.

Porhintés, szemfényvesztés áldozatai vagyunk! Nem újdonság, és számos tapasztalatunk is igazolja, hogy a boldogság és a szenvedés nagyon szorosan összetartozik. Az igazi boldogsághoz csakis a krízisek megpróbáltatásain keresztül juthatunk el. Ilyen az emberi lét. Mindenkié. Nincs születés, új élet a várakozás és a szülés gyötrelmei nélkül. Sajnos ezt éppen a krízis idején nehéz elhinni, és még nehezebb elébe menni. Tanulni kell. A búzamag elhalását, földbe merülését, vagy a hernyólét és a bábállapot megtapasztalását, mint a pillekönnyű szabadon szárnyalás árát.

De a szenvedés vállalásának is vannak útvesztői.

Az állatokat ösztöneik vezetik még a szenvedésükben is. Nem így az embert, aki szabadnak teremtetett. Mindannyian megválaszthatjuk viszonyulásunkat a testi-lelki kínok, szorongatások, félelmek, veszteségek és kudarcaink esetén is. Ettől sok minden függ.

A szenvedés nagy erő! Vagy érlel, vagy felőröl!

Előszöris le kell számolnunk azzal a primitív vallásos színezetű kísértéssel, hogy a szenvedés büntetés, jobb esetben fegyelmezés. Jézus nem azt az Atyát hozta közelünkbe, aki időről időre szenvedéseket küld, vagy „enged meg”, hanem a Jó Pásztort, aki megkeresi és ölébe veszi az eltévedtet is.

A megpróbáltatások elkerülhetetlenek, de még akkor sem kell keresnünk a szenvedést, ha tudjuk, hogy abból élet fakadhat. A szenvedés leválasztása a mély belső örömről, a kapcsolatról nagy kísértés. Jó példa lehet erre a bibliai földműves, aki szántóföldjében kincset talált, „aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt.” Mélyértelmű kép. Nem a felszínen, nem séta közben, hanem elrejtve, a verejtékes földművelés ki tudja hányadik gyümölcstelen fáradozást követő napján kincset talált. És ekkor, örömében eladja mindenét. Az eredménytelenség, a kilátástalanság gyötrelmes nagypénteki állapotának elviselése a növekedés velejárója. De csak akkor, ha képesek vagyunk értelmet találni ebben is. „Az teszi széppé a sivatagot (…), hogy valahol egy kutat rejt.” (Exupery)

Erre a reményre tekintve felfedezhetjük a pusztítónak látszó szenvedésben rejlő teremtő erőt, ami képessé tesz arra, hogy felülemelkedjünk rajta, és önmagunkon is. De ezt csakis a szeretet logikájával érthetjük meg – tanítja Boulad atya A szív okossága című könyvében.

Csakis a szeretet érti meg a szeretetet.

Azt a mély vágyat az együttlétre, arra, hogy vele akarok szenvedni és meghalni. Krisztus Istene úgy akart élni, halni, mint az ember. Vakon aláírja az igent a megtestesülésben, aminek rettenetes formáját nem akarta, mert ember volt. Ez a szeretet logikája. Szeretni azt jelenti: Veled akarok lenni. Ezért keresi Isten az ember közelségét. Ezért vállalta az emberi szenvedést és a halál gyötrelmét is.

Az ilyen fájdalom vállalása mély értelmet ad a veszteségnek és egyben komoly tanúságtétel is. Az önzésünket szétfeszítő „magam ellen is átkarollak” szövetsége.

Életünk minden elválása a szűkös énünk meghaladása. Ilyen minden búcsú, minden életszakasz váltás, a szüleinkről való leválás, a gyermekeink elengedése, az erőnk és képességeink gyérülése az idősödés során. Ez mindig egy „kis halál” – de ez a növekedés ára.

Az emberré válás vég nélküli elszakadást jelent.

Ezen túl a sebeink, a sérüléseink érzékennyé, megértőbbé tehetnek a másik ember fájdalma iránt. Érdekes képet idézett nemrégiben egy sokat szenvedett pap barátunk: Ha az ember keze sebes, lehet, hogy nem tud olyan hatékonyan dolgozni, mintha semmi baja nem volna, de az biztos, hogy nem fog törni-zúzni, hanem óvatosan nyúl mindenhez. Ha fáj a lába, nem fog futóversenyt nyerni, de biztosan nem rugdos másokat. Másmilyen lenne a világ, ha mindenki a sebes kéz tapintatával, a fájós láb óvatosságával közelítene a másik emberhez.

Tényleg Isten „oltó-késévé” válhat sebzettségünk?
…
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

(Tóth Árpád)

A szenvedést vállalni annyi, mint kibírni és értelmet találni a nekünk jutó fájdalmaknak. Foucauld atyának életében egyetlen követője sem volt. Amikor földi életének cserépedénye végleg széttört, számtalan követőre talált.

Sokszor nem értjük Istent.

Titok az ember számára ez a törékeny Isten, „aki megéli az Istentől való elhagyatottságot, akinek meg kell halnia, hogy győzhessen”. (J. Arias)

„A növekedés lehetetlen a halál misztériuma nélkül. A szenvedésnek teremtő titka van. Fogadjuk el, ha előbb-utóbb elér minket, mert mindegyikünk megkapja a maga behívóját a szenvedésre, hogy megismerkedjék vele, és növekedjék benne. Kérem ne vegyük úgy, mint egy kikerülhetetlen sorscsapást, amely ellenségesen ránk tör, hanem vegyük két kezünkbe, mint áldozati adományt. Változtassuk teremtő folyamattá, születéssé. Így nyer értelmet.” (H. Boulad SJ)

Eszerint tehát mégis igaza lehet Jakabnak, és valóban nagy örömnek tarthatjuk a megpróbáltatásokat, amelyeknek állhatatosság a gyümölcse.

Talán ezt nevezzük megváltó szenvedésnek, melyben az ígéret szerint „minden új fényt kap”.

Fotó: Kevin McIver/Pixabay
Forrás: Magyar Kurír