Uzsaly Zoltán az Organikus Pedagógia gyökereiről, robbanásszerű kibontakozásáról és a háttérmunka szépségéről

Kezdetben egy ötkötetes német jegyzet, ma pedig már országszerte és a határon túl is teltházas képzések, előadások jellemzik az Organikus Pedagógia jelenlétét Magyarországon. A mozgalom mára fogalommá vált, az élén Uzsalyné Dr. Pécsi Ritával. De hogyan indult ez a folyamat a kulisszák mögül, és miként kísérte végig férje, Uzsaly Zoltán az egész utat? Egy személyes hangvételű visszaemlékezés a kezdeti felismerésekről, a „mély vízbe ugrásról” és arról a királyi szolgálatról, amikor egy férfi teret teremt a felesége kibontakozásának.

– Mikor és milyen körülmények között találkoztatok először azzal a szemlélettel, amit ma Organikus Pedagógiaként ismerünk?

A gyökerek a Schönstatt mozgalomhoz kapcsolódnak, ahová 1993 óta tartozunk. Egy idő után világossá vált, hogy ez nemcsak egy házas és családos mozgalom, hanem nevelési közösség is. Magyarországra azonban eredetileg elsősorban a családos ág jött be.

Aztán történt egy emlékezetes eset: egy pap barátunk meglátogatott minket, és mesélte, hogy Hágában tanult teológiát, ahol egy Hug nevű schönstatti páter Josef Kentenich atya nevelési programjáról tanított. Ritának azonnal felcsillant a szeme, hogy mondjon erről többet. Kiderült, hogy létezik egy ötkötetes pedagógiai jegyzet, amit ők ott tanultak. Rita rögtön utána is járt a schönstatti központban, és megszerezte ezt az anyagot. Kentenich atya maga sosem írt könyveket – övé volt a karizma, ő működtette a rendszert –, de a követői rendkívül szisztematikusan összefoglalták a tanítását.

Később meg is kérdeztük Tilmann atyát, aki Magyarországra hozta a mozgalmat: „Tilmann atya, nem is tudtuk, hogy Kentenich atyának pedagógiája is van! Hogyhogy erről nem esett szó Óbudaváron?” Ő erre nagyon egyszerűen válaszolt: el kellett döntenie, hogyan kezdjenek hozzá, és úgy látta, előbb a családokat kell megerősíteni ebben a lelkiségben. Majd hozzátette Ritának: „A pedagógiát meg maga majd fölépíti, én segíteni fogok.”

– Hogyan kezdődött el a tanítás gyakorlati átültetése a mindennapi oktatásba?

Rita lefordította ezeket a német jegyzeteket, és Óbudaváron tartott belőle egy öthétvégés kurzust. Akkor még semmilyen nyomtatott anyag nem létezett hozzá. Ezzel párhuzamosan elkezdte a tartalmakat bevinni a pécsi Szent Mór Iskolaközpontba. Ez számára szakmailag is óriási lendületet adott, mert az egyetemen éppen művészetpedagógiával és érzelmi intelligenciával foglalkozott. Ahogy olvasta a jegyzeteket, rájött: ez pontosan ugyanarról szól, csak még sokkal mélyebben kibontva az ember nevelésére és a családok megerősítésére.

Amikor 2007-ben véget ért a pécsi igazgatói megbízatása, hamarosan megkereste egy amerikai hátterű alapítvány (a REMA), ahol kisegyházi hitoktatók képzéséért felelt. Másfél évig dolgozott velük, érzelmi intelligenciát tanítva. Amikor szóba került, hogy ez a schönstatti pedagógia része, meglepő módon a protestáns résztvevők azonnal nyitottak voltak rá. Amikor Rita jelezte, hogy ez egy Mária-központú katolikus lelkiségből fakad, azt felelték: őket nem a felekezeti címkék érdeklik, hanem az, ami működik – ez pedig szemmel láthatóan működött.

– Mikor éreztétek meg, hogy ez túlnő a szűk szakmai kereteken, és közös családi küldetéssé válik?

2010 körül már olyan sok felkérés érkezett az ország minden pontjáról, hogy alig lehetett bírni. Rita elment egyedül Pécsről mondjuk Pápára, megtartotta a kétórás előadást, és míg a közönség hazament, ő még „fehér izzásban” ült be a kocsiba, hogy éjszaka hazavezessen. Ezt így már nem lehetett tovább csinálni. Engem pedig mindig mélyen érdekelt, amit csinál, az iskola és a nevelés világa hozzám is közel állt; a bennem lévő missziós vággyal ez teljesen találkozott. Úgy éreztem, amire szükség van, abba bele kell állni.

Tilmann atya javaslatára Rita 2010-ben megírta az első három könyvet. Nem a német szakkönyveket fordította le szó szerint, hanem azokat a gyakorlati előadásokat írta meg, amiket a közönség már ismert és keresett. Évente jelent meg egy kötet, és valakinek vinni kellett a nyomdai teendőket, a logisztikát és az előadásokon a könyvárusítást. Ez lett az én feladatom.

Számomra ez soha nem pusztán kereskedelem volt: a könyvek mellett állva az emberekkel a saját problémáikról, nehézségeikről beszélgettünk, és arról, hogy melyik kötet milyen kérdésre adhat választ az életükben. Soha nem hirdettünk semmit, nem költöttünk reklámra: aki meghallgatta Ritát, hazament, elmondta a közösségében, és minden alkalomból született két vagy három újabb meghívás.

– Volt egy személyes töréspont is a te életedben, amikor komoly döntést hoztál a saját addigi hivatásodról. Hogyan emlékszel erre?

Akkoriban a Kolping Alapítványnál dolgoztam főállásban, és mellette mintegy tíz éven át lovasoktató voltam. Ez igazi szívügyem volt: volt egy saját lovunk és másik két lóval együtt délutánonként gyerekeket oktattam. Nem pusztán lovagolni tanítottam őket, hanem a természettel és a lóval való együttműködésre. Viszont feszültséget szült, hogy épp akkor nem voltam otthon, amikor a gyerekek hazajöttek az iskolából.

Ahogy egyre többet beszélgettünk erről a nevelési szemléletről, hirtelen megfogalmazódott bennem egy mély felismerés: ez a küldetés számomra annyira fontos, hogy a lovas programot is oda tudnám adni érte. Ez engem is meglepett, de teljesen őszintén így éreztem. Ez a belső döntés adott zöld lámpát ahhoz, hogy teljes mellszélességgel ebbe az irányba induljunk.

2015-ben aztán úgy láttuk jónak, hogy Rita fejezze be az akkori intézményvezetői munkáját, és ugorjunk fejest a mély vízbe: innentől kezdve önálló vállalkozásként és teljes idős hivatásként folytatta az előadásokat.

– Mikor és hogyan született meg a ma ismert „Organikus Pedagógia” elnevezés és a szakirányú továbbképzés rendszere?

Először a Váci Egyházmegyével indult el egy mélyreható együttműködés. Dr. Csáki Tibor atya, aki akkor a közoktatási intézmények főigazgatója volt, ma már barátunk, munkatársunk és szövetségesünk – megkereste Ritát az intézmények pedagógiai vezetésére. Ott fogalmazódott meg pontosan: attól még nem lesz egy iskola kereszténnyé, hogy van mise, hittanóra, vagy kint van a falon a kereszt; igazi szemléletváltásra van szükség a tanárok és a szülők szívében. Ő fogalmazta meg először, amit mindannyian éreztünk, tapasztaltunk: ez a szellemiség valójában az evangélium pedagógiai megtestesülése.

Rita tanítani kezdett az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán is. Korábban a Károlin és a Debreceni Egyetem Zeneművészeti tanszékén tartott előadássorozatot, de éreztük, hogy ez a széttöredezett forma nem működik jól, mert az összefüggések elvesznek. Ekkor nyílt lehetőség egy 120 órás, egyéves szakirányú továbbképzés indítására. Ekkor kellett nevet választani.

Miért éppen Organikus Pedagógia? Mert ez magáról az életről szól, a szerves, természetes növekedést táplálja. Arra keresi a választ, hogy mi az, ami megeleveníti a kapcsolatainkat, a házasságunkat, a gyermekeinkhez való viszonyunkat, és hogyan tudunk növekedni az életcélunk felé. Egyébként Josef Kentenich is gyakran nevezte így ezeket a tartalmakat. Csupa zöld lámpát kaptunk ezen az úton; nyíltak az ajtók, és mi csak beléptünk rajtuk.

– Milyen hatással van ez a képzés azokra, akik elvégzik?

A képzés tíz szombatot ölel fel. A végén Rita mindig kér egy nem kötelező, kötetlen visszajelzést. Ezekből szinte kivétel nélkül ugyanaz köszön vissza: „Úgy érzem, sokkal jobb ember lettem. Megváltozott a kapcsolatom a férjemmel, a gyerekeimmel, a kollégáimmal.”

Ráadásul nagyon hamar kiderült, hogy ez nem pusztán pedagógusoknak szól. A résztvevő tanárok már a második szombatra elhozták a férjüket, a következő évben pedig a rendőrtől a közgazdászon át az orvosig mindenféle foglalkozású ember beiratkozott. Létre is kellett hoznunk egy óralátogatói státuszt azoknak, akiknek nem szakvizsga vagy kreditpont kellett, csak a tartalomra szomjaztak.

A képzés lényege éppen az, hogy a csírája minden emberben ott van. Kentenich így mondta: szerintem az a legjózanabb pedagógia. Rita mellett ülve sokszor figyeltem: hárompercenként elhangzik egy-egy olyan evidencia, amire a hallgató ráeszmél: „Hát ezt én is pontosan így érzem! De jó, hogy ezt valaki végre szavakba öntötte!” Egy előadás alatt kap negyven ilyen megerősítést, ami felszabadító, szinte euforikus örömet ad az embereknek.

– Hogyan nőtte ki magát a képzés országos, sőt határon túli mozgalommá?

Az első évfolyam talán 2018-ban indult, 72 fővel. Mára ott tartunk, hogy kétszáz fő alatt szinte nem indul képzés, és a létszámnak szinte csak a termek befogadóképessége szab határt.

Amikor láttuk, hogy vidékről – például Bajáról – hajnali fél négykor indulnak a résztvevők útnak, hogy reggel kilencre odaérjenek Budapestre, elhatároztuk, hogy vidéki nagyvárosokba is elvisszük a kurzust. A budapesti mellett forgórendszerben volt már képzés Szombathelyen, Nyíregyházán, Pécsett, Győrben, hamarosan Szegeden lesz, és már Gyergyószentmiklóson is indult egy 120 órás csoport.

Ez a feladat ma már meghaladja kettőnk erejét: szoktam is mondani Ritának, hogy ha ez a dolog velünk véget ér, akkor keveset csináltunk. Szükség van új előadókra, munkatársakra, akik ugyanezt a szellemiséget hitelesen továbbviszik.

– Férfiként, a feleséged mellett és mögött állva hogyan éled meg ezt a mindennapokban? Nem szokványos felállás.

Gyakran megkapom ezt a kérdést. Én két dolgot látok nagyon tisztán: az egyik az, hogy ez nem egyszemélyes feladat. Ezt egyedül nem lehet csinálni. Annak idején Tilmann atya meg is jegyezte: milyen helyes, hogy együtt járunk az előadásokra, mert a női lélek az ilyen fokú kitettségben és szolgálatban sokkal könnyebben kiégne egymagában.

A másik pedig az, hogy ezt mindketten tiszta szívvel misszióként éljük meg. Végülis nem az számít, ki mit csinál ebben, hanem hogy az egész ügy épül. Halmos Béla mondta egyszer csodálatosan, amikor a táncházmozgalom indulásáról és a magyar népzene felvirágzásáról kérdezték: „A mi érdemünk csak annyi, hogy mi ott álltunk, és nem álltunk félre.” Mi is pontosan így vagyunk ezzel: ez a feladat velünk jött szembe. Dolgozunk, mint a sáros kerék, de ebből nem szabad kiszállni.

Férjként pedig úgy gondolom, az élet egyik leggyönyörűbb hivatása az, hogy a feleségemet helyzetbe hozzam – megteremtsem a biztonságos körülményeket és a hátteret, amiben ő a legteljesebben ki tud bontakozni. Hogy ő ilyen csodálatosan bontakozik ki? Az számomra nemcsak felemelő látvány, hanem egyenesen királyi pozíció.