Nehéz időket élünk – és talán nem is a külső körülmények a legnehezebbek, hanem a belső feszültségeink. Hogyan lehetek önmagam, ugyanakkor a közösség része is? A kisebb közösség még hagyján, de hol a helyem a társadalomban? És egyáltalán: mi közöm az egészhez? Úgysem lehet beleszólni, nem látjuk át a kusza politikai játszmákat stb. Mindenki kaparja ki a saját gesztenyéjét és hagyjuk végre egymást békén? Törődj a saját üdvösségeddel!?
De mit válaszolunk majd egykor a nagy kérdésre: hol van a te testvéred? Van erre a zavarba ejtő dilemmára válaszunk?
A minap szóba került az „Egyház társadalmi tanítása”. (Perszonalitás, szolidaritás, szubszidiaritás.) Ne higgyük, hogy ez egy távoli, csak a filozófusok számára fontos – sajnos csupa idegen szóval megjelölt – kérdés! Hiszen mit is boncolgat? Pontosan az imént feltett kérdésünket! Vegyük hát egy kicsit közelebbről szemügyre!
A személyes szabadság és eredetiség méltóságát megőrizve (perszonalitás) lépjünk ki szűkös világunkból, vegyük észre, hogy rászorulunk egymásra, és a közösség nem kívülről, hanem belülről épül! Ez az élő és megtartó kapcsolatokból épülő hálózat mindaddig nem jön létre, amíg csak érdekközösségben gondolkodunk, nem pedig életközösségben élünk. Tehát személyes odaadottságunk és felelősségünk nélkül nem megy. Ez a szolidaritás. Azaz, csak a bizalom, a hála, az összetartozás, a kölcsönös szeretet és szolgálat közösségében válhatunk személyiséggé, csakis így boldogulunk és boldogíthatunk másokat. A közösségből való kiszakadás az ember testi-lelki lerongyolódásához vezet.
József Attila újra és újra aktuális sorai ma is felszólító erejűek: Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.
Szabadnak meghagyni a személyt, ugyanakkor gyengéd hűséggel keresni a kölcsönös kötelességvállalás és segítségnyújtás lehetőségeit.
Ezt a közösségi viszonyulást alapjaiban rombolja szét individualista és fogyasztói szemléletű társadalmunk boldogságeszménye, amely a szabadságot a kötődésektől való szabadságban és a boldogulást a hatalom- és birtoklásvágyat erősítő teljesítményversenyben látja. Az ebben a légkörben felnövekedő személy örömforrása mindaz, amit birtokolhat: tárgyak, emberek teste-lelke, pozíció, feladatok. Mindent „megszakért”, kritizál, minősít, hiszen az igazságot is birtokolni véli. Jó hasonlattal és tűpontos következtetéssel él Kopp Mária: a vándor része a természetnek, a virágzó rétnek, a birtoklás szenvedélyének rabja azonban elkeríti a rétet. Ez a szerzésvágy az önmagába záródás állapotával jár, az élvezetek pedig arra szolgálnak, hogy ezt a kínzó ürességet feledtessék.
Számomra megdöbbentő, hogy a társadalmi tanítás e területén még mennyi teendőnk van szülőként és nevelőként, de még az önnevelés terén is.
És van még egy „csavar” ebben a dologban: ez a szintén kimondhatatlanul idegenül hangzó fogalom: a szubszidiaritás. Nézzünk mögéje, mit is jelent ez! ,,Amit az egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivonni és a közösségre bízni tilos.” (XI. Pius)
Ejha! Lefordítva a mindennapok szintjére: ne tedd meg a gyermeked helyett azt, amit már ő is meg tud tenni. Ne kösd be a cipőjét, ne vágd össze a paradicsomot, nem kell felvinni a táskáját az emeletre, és felkínálni a mamahotelt a „te csak tanulj fiam” jelszó mögé bújva.
A növekedéshez szükséges önállóság szavatolása mintha hiánycikké vált volna kisebb-nagyobb közösségeinkben. A felelősség átadásáról és az ezzel járó bizalomról van itt tulajdonképpen szó. „A világon soha sehol senki sem javult meg a felelősségre vonás eredményeként”, írja Kopp Mária.
Tudunk-e jó szívvel bízni felnőtt gyermekeink önálló életvezetésében, családi életük saját megoldásaiban? Tudunk-e házastársunknak egyéni érdeklődésére saját időt, saját pénzt megszavazni? Bízunk-e öregjeinkre valós, nem túlságosan megterhelő, mégis hasznos tevékenységet? És az iskola világában? Nem ural-e mindent a számonkérés, a minősítés az önálló tevékenység, tapasztalatszerzés helyett?
Nagyobb léptékben pedig úgy fordíthatjuk le mindezt, hogy az oktatási intézményeknek legyen saját, széleskörű felelősséggel és döntési hatáskörrel rendelkező gazdája, vezetője. Az egyházi közösségekben bízzunk civilekre komoly feladatokat – pénz, paripa, fegyver biztosításával, a tevékenység megtűrése helyett a nagyra értékelés és a valós bizalom megadásával. (Ne csak az önkéntes sekrestyési és portörlési feladatokra gondoljunk!) Sok egyházi munkaadó napi gyakorlatát tekintve mintha nem találkoztak volna a szubszidiaritás elvével – nagy tisztelet a kivételnek.
Még szélesebbre nyitva a látókört, elgondolkodhatunk azon is, hogy ez az elv hogyan valósul meg a nemzetek önrendelkezését biztosító, avagy az országok belügyeibe is beavatkozó úniós törekvések tekintetében.
A hatalomgyakorlás egyik kézenfekvő formája: az alulról jövő kezdeményezések elnyomása, az irányított személyek mindenoldalú kontrollja.
Ugyanakkor természetesen minden szinttől elvárjuk az őt megillető felelősség gyakorlását, tehát azt a vezetést, amely megmutatja, merre nézz, de nem mondja meg, mit láss. Ennek egy apró gyöngyszemeként idézzük fel Kentenich atya életének egy momentumát. Fiatal férfiak nevelője volt, amikor növendékeit elvitték a frontra. Ma is őrizzük az egyik ifjú kétségbeesett levelét, amelyben a megalázásra, az agresszivitásra, az embertelen bánásmódra panaszkodik lelkiatyjának. Kentenich néhány apró széljegyzettel és az alábbi tömör utóirattal küldi vissza az írását: „Tudnék részletesebb tanácsokat is adni, de nem teszem. Rágd át magad rajta! Képes vagy rá!”
Ezt jelenthetné ez a társadalmi tanítás!
Tekintsük egymást „nagykorúnak” és ne csupán végrehajtó alkalmazottaknak a családban, az Egyházban és a közéletben!
Felnőtt embereknek, akik a saját színterükön képesek felnőttként gondolkodni és cselekedni. Jó lenne ezt kinézni egymásból, illetve erre képessé tenni a gyermekeket és a fiatalokat is. Fölébreszteni a munkatársban, a hívekben, a diákokban a vágyat, hogy elhiggye: képes vagyok rá, meg tudom csinálni. Mi pedig készen állunk, ha segítséget kérne tőlünk. Értékesnek látlak, szeretem, hogy eredeti vagy, megbízom benned. Ily módon talán nem lenne ekkora körülöttünk az értékvesztett, depressziós tömeg. Valóban ez lehetne az a hajtóerő, mely az Egyház és a társadalom megújulását szolgálná.
Van hozzá közöd,
mit csinálok?
És hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm,
mit csinálsz?
És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz?
Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül épp itt él
épp most,
és akin múlik,
hogy mi lesz a világból?
Van közünk egymáshoz,
talán, igen.
(I. Sjöstrand)
Fotó: Pixabay
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. szeptember 24-i számában jelent meg.
Lábunk együtt járjon! Felföldi László istenkapcsolatról és személyes életünk kapcsolatairól
Felföldi László püspök: „Alázattal, erővel és szeretettel kérlek mindnyájatokat, bízzatok magatokban és ebben a különleges küldetésben, mert ha összefogtok, ha egymásra figyeltek a valóságban és Krisztusra figyeltek a személyes életetekben, akkor egy olyan megújulás, csoda és derűs élet kezdődik el, amelyet Isten akar: szeretettel, jósággal terített ünnepi asztalt, amelyhez mindnyájan odaadjuk és amelyből mindnyájan kivesszük a magunk részét.”
Ide kattintva tovább olvashatod.
Egyén és közösség
Beszélgetés Pécsi Ritával a Mária Rádió Életrenövelő c. műsorában.
Van közünk egymáshoz? – Pécsi Rita az egyén és a közösség viszonyáról a KATTÁRS apropóján
A szeptember 28. és október 1. között Veszprémben sorra kerülő Katolikus Társadalmi Napok (KATTÁRS) alaptémájához kapcsolódva az Egyház társadalmi tanításáról, egyén és közösség viszonyáról szól Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató írása, amely alábbiakban olvasható.
Nehéz időket élünk – és talán nem is a külső körülmények a legnehezebbek, hanem a belső feszültségeink. Hogyan lehetek önmagam, ugyanakkor a közösség része is? A kisebb közösség még hagyján, de hol a helyem a társadalomban? És egyáltalán: mi közöm az egészhez? Úgysem lehet beleszólni, nem látjuk át a kusza politikai játszmákat stb. Mindenki kaparja ki a saját gesztenyéjét és hagyjuk végre egymást békén? Törődj a saját üdvösségeddel!?
A minap szóba került az „Egyház társadalmi tanítása”. (Perszonalitás, szolidaritás, szubszidiaritás.) Ne higgyük, hogy ez egy távoli, csak a filozófusok számára fontos – sajnos csupa idegen szóval megjelölt – kérdés! Hiszen mit is boncolgat? Pontosan az imént feltett kérdésünket! Vegyük hát egy kicsit közelebbről szemügyre!
A személyes szabadság és eredetiség méltóságát megőrizve (perszonalitás) lépjünk ki szűkös világunkból, vegyük észre, hogy rászorulunk egymásra, és a közösség nem kívülről, hanem belülről épül! Ez az élő és megtartó kapcsolatokból épülő hálózat mindaddig nem jön létre, amíg csak érdekközösségben gondolkodunk, nem pedig életközösségben élünk. Tehát személyes odaadottságunk és felelősségünk nélkül nem megy. Ez a szolidaritás. Azaz, csak a bizalom, a hála, az összetartozás, a kölcsönös szeretet és szolgálat közösségében válhatunk személyiséggé, csakis így boldogulunk és boldogíthatunk másokat. A közösségből való kiszakadás az ember testi-lelki lerongyolódásához vezet.
Szabadnak meghagyni a személyt, ugyanakkor gyengéd hűséggel keresni a kölcsönös kötelességvállalás és segítségnyújtás lehetőségeit.
Ezt a közösségi viszonyulást alapjaiban rombolja szét individualista és fogyasztói szemléletű társadalmunk boldogságeszménye, amely a szabadságot a kötődésektől való szabadságban és a boldogulást a hatalom- és birtoklásvágyat erősítő teljesítményversenyben látja. Az ebben a légkörben felnövekedő személy örömforrása mindaz, amit birtokolhat: tárgyak, emberek teste-lelke, pozíció, feladatok. Mindent „megszakért”, kritizál, minősít, hiszen az igazságot is birtokolni véli. Jó hasonlattal és tűpontos következtetéssel él Kopp Mária: a vándor része a természetnek, a virágzó rétnek, a birtoklás szenvedélyének rabja azonban elkeríti a rétet. Ez a szerzésvágy az önmagába záródás állapotával jár, az élvezetek pedig arra szolgálnak, hogy ezt a kínzó ürességet feledtessék.
És van még egy „csavar” ebben a dologban: ez a szintén kimondhatatlanul idegenül hangzó fogalom: a szubszidiaritás. Nézzünk mögéje, mit is jelent ez! ,,Amit az egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivonni és a közösségre bízni tilos.” (XI. Pius)
Ejha! Lefordítva a mindennapok szintjére: ne tedd meg a gyermeked helyett azt, amit már ő is meg tud tenni. Ne kösd be a cipőjét, ne vágd össze a paradicsomot, nem kell felvinni a táskáját az emeletre, és felkínálni a mamahotelt a „te csak tanulj fiam” jelszó mögé bújva.
A növekedéshez szükséges önállóság szavatolása mintha hiánycikké vált volna kisebb-nagyobb közösségeinkben. A felelősség átadásáról és az ezzel járó bizalomról van itt tulajdonképpen szó. „A világon soha sehol senki sem javult meg a felelősségre vonás eredményeként”, írja Kopp Mária.
Tudunk-e jó szívvel bízni felnőtt gyermekeink önálló életvezetésében, családi életük saját megoldásaiban? Tudunk-e házastársunknak egyéni érdeklődésére saját időt, saját pénzt megszavazni? Bízunk-e öregjeinkre valós, nem túlságosan megterhelő, mégis hasznos tevékenységet? És az iskola világában? Nem ural-e mindent a számonkérés, a minősítés az önálló tevékenység, tapasztalatszerzés helyett?
Nagyobb léptékben pedig úgy fordíthatjuk le mindezt, hogy az oktatási intézményeknek legyen saját, széleskörű felelősséggel és döntési hatáskörrel rendelkező gazdája, vezetője. Az egyházi közösségekben bízzunk civilekre komoly feladatokat – pénz, paripa, fegyver biztosításával, a tevékenység megtűrése helyett a nagyra értékelés és a valós bizalom megadásával. (Ne csak az önkéntes sekrestyési és portörlési feladatokra gondoljunk!) Sok egyházi munkaadó napi gyakorlatát tekintve mintha nem találkoztak volna a szubszidiaritás elvével – nagy tisztelet a kivételnek.
A hatalomgyakorlás egyik kézenfekvő formája: az alulról jövő kezdeményezések elnyomása, az irányított személyek mindenoldalú kontrollja.
Ugyanakkor természetesen minden szinttől elvárjuk az őt megillető felelősség gyakorlását, tehát azt a vezetést, amely megmutatja, merre nézz, de nem mondja meg, mit láss. Ennek egy apró gyöngyszemeként idézzük fel Kentenich atya életének egy momentumát. Fiatal férfiak nevelője volt, amikor növendékeit elvitték a frontra. Ma is őrizzük az egyik ifjú kétségbeesett levelét, amelyben a megalázásra, az agresszivitásra, az embertelen bánásmódra panaszkodik lelkiatyjának. Kentenich néhány apró széljegyzettel és az alábbi tömör utóirattal küldi vissza az írását: „Tudnék részletesebb tanácsokat is adni, de nem teszem. Rágd át magad rajta! Képes vagy rá!”
Ezt jelenthetné ez a társadalmi tanítás!
Felnőtt embereknek, akik a saját színterükön képesek felnőttként gondolkodni és cselekedni. Jó lenne ezt kinézni egymásból, illetve erre képessé tenni a gyermekeket és a fiatalokat is. Fölébreszteni a munkatársban, a hívekben, a diákokban a vágyat, hogy elhiggye: képes vagyok rá, meg tudom csinálni. Mi pedig készen állunk, ha segítséget kérne tőlünk. Értékesnek látlak, szeretem, hogy eredeti vagy, megbízom benned. Ily módon talán nem lenne ekkora körülöttünk az értékvesztett, depressziós tömeg. Valóban ez lehetne az a hajtóerő, mely az Egyház és a társadalom megújulását szolgálná.
Van hozzá közöd,
mit csinálok?
És hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm,
mit csinálsz?
És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz?
Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül épp itt él
épp most,
és akin múlik,
hogy mi lesz a világból?
Van közünk egymáshoz,
talán, igen.
(I. Sjöstrand)
Fotó: Pixabay
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. szeptember 24-i számában jelent meg.
Uzsalyné Pécsi Rita: Krízishelyzetben aszerint fogsz dönteni, hogy mit éltél át sokszor
Ugyanígy a gyerekeink is.
Mire tanít az oroszlán és az egér? A neveléskutató szerint az idegrendszernek ebben az életkorban valóságos tapasztalatokra és rengeteg mozgásra van a legnagyobb szüksége. Ilyenkor minden egyes tapasztalattal újabb szinapszis – agyi mintázat – alakul ki, amit a következő élethelyzetben már tud használni.
LOVE STORY és utána…: Beszélgetés Uzsaly Zoltánnal és Pécsi Ritával
LOVE STORY: Beszélgetés Uzsaly Zoltánnal és Uzsalyné Dr. Pécsi Ritával a Pax TV-ben
Vajon mi a titka annak, hogy egy házasságban akár évtizedeken át is meg lehet tartani a szerelmet? Hogyan lehet erősíteni a házastársi elköteleződést? Hogyan lehet elkerülni egy kapcsolat kiürese-dését, vagy éppen a válást ebben a kihívásoktól túlfeszített világban? Ebben a műsorban Rita és Zoltán mesélnek többek között arról is, miért is nem lett Zoli pap, miért jó, ha a férfi helyzetbe hozza és királynővé teszi a feleségét.
Házaspárok útja ünnep Uzsaly Zoltánnal és Pécsi Ritával
2015. június 27-én a házas- és jegyespárok, együtt járók a Házaspárok útja ünnepére gyűltek össze Óbudaváron a Schönstatt Családok szervezésében, hogy szívük dalát követve hálát adjanak kapcsolatukért és erőt merítsenek a folytatáshoz.
A másfél kilométeres erdei út mellett felállított állomásoknál Uzsaly Zoltán és felesége, Pécsi Rita közös gondolkodásra hívta az érdeklődőket a házasság fontos értékeiről, kérdéseiről, mérföldköveiről:
Nem a házasság hozza létre a végleges szeretetet, hanem a véglegesség vállalása jelenti, hogy házasok vagyunk. Ez az elköteleződés más minőséget ad a kapcsolatnak, minden mástól megkülönböztetve azt.
Amikor az örömünk túlárad, nemcsak házat, hanem légkört, otthont is teremt. Tilmann atya szerint, amit elrejtve otthon, a szűk családi körben végzünk, világméretű
Atyává válni: Istent képviselni gyermekünk számára. A teremtő és gondviselő Erőt és Jóságot közel hozni, átélhetővé tenni a családban. Anyává válni: új életet elfogadni, befogadni, hordozni, táplálni, növekedését vigyázni.
A bűn és a gyengeség hozzá tartozik az ember életéhez. Tévedni fogunk, hibázni és vétkezni is. Ő is, én is. A válaszunk a szeretet tanúsága: Nem értelek, de szeretlek. A megbocsátás nem érzelem, hanem döntés. A kapcsolatunk fontosabb mindennél.
Isten nem édeskésen szeret. Nagynak akar növelni. A nehézség egy lépcső, amire ez van írva: „Gyere, fent találkozunk!”
A feleségem a keresztem, én meg kettőskereszt vagyok neki. A házasságban a legnagyobb kihívás a mindennapi közelség. Ezért olyan bölcs a schönstatti tanács: engedj meg a társadnak 20 „bogarat”! Lesznek napok, amikor szinte úgy érezzük, hogy egy bogárgyűjtemény közepén ülünk.
A régi világban az engedelmesség volt a fő erény. De a régi világot átjárta egy viszonylag egységes keresztény közszellem, ha valaki eszerint élt, akkor az a tisztességre vezette. Ma viszont dönteni kell megtanítani fiataljainkat, hogy a felismert értéket képesek legyenek követni és másokkal szemben megvédeni is.
Életünk közepe táján a tapasztalat sokszor kikezdi az eszményt. Rengeteg korlátunkkal szembesültünk, sok álmunk nem valósult meg. Isten „összerázza” az életünk alkotóelemeit, hogy szortírozza és újrarendezze azokat. Olyan ez, mint amikor a kígyó levedli bőrét a kövek közé préselve magát. Feladatunk: kibírni a vajúdó állapotot, új tájékozódási pontokat keresni, kitartani, és a sötétség után eljő a verőfényes nappal.
A közösség állandó és kölcsönös terhelhetőség és igénybevehetőség. Organikus szövevényben élhetünk, ahol 1+1= legalább három, de sokszor 10, sőt 100 is lehet. Könnyebb a teher, ha többen hordozzuk, elviselhetőbb a fájdalom, ha megosztjuk, az öröm is megsokszorozódik, ha együtt éljük át.
Nem magunknak élünk. Küldetésünk akkor és ott alakul ki, ahol tehetségünket, képességeinket és erőinket az Élet szolgálatába tudjuk állítani. Legelső terepünk a saját családunk. Az itt megélt életminőség lesz minden további apostolkodás alapja is.
A mesevilágból is tudjuk, és szívünk mélyén nagyon igaznak is érezzük, hogy a leválás idején világgá kell mennünk, hogy az élet vizével, az aranyalmával királyként térhessünk újra haza. A vándorúton nem kísérnek el a szülők – nevelni ebben a korban már gyakorlatilag nemigen lehet. A szerencsét próbáló legényt és leányt azok a varázserejű megoldások segítik, amiket eddigi élete során kapott – legfeljebb egy kis hamuban sült pogácsát tehetünk még gyorsan a tarisznyába…
Komoly küldetésünk: együtt hordozni életadó forrásainkat, az időseinket, hogy felragyogjon számukra életük értelme, Isten teremtő kezének nyomát megkeresni velük együtt. Tanácsot kérni, meghallgatni, megörvendezni, együtt megsiratni mindazokat az eseményeket, dolgokat, amelyek Isten kis prófétái lehettek az ő életükben.
„Sok minden történik Isten akarata ellenére de semmi nem történik gondviselése nélkül!” Látszólag pedig nap mint nap megcáfolja ezt az életünk. Miért pont így? Miért pont én? Kentenich atya így tartja „Istenprofi teniszjátékos, aki az összes labdát, melyeket bárki is ütött el, és bármilyen ügyetlenül is, képes elkapni és tervszerűen az örökkévalóság óta látott cél felé irányítani.”
Az állomásokat a schönstatti családok egy-egy közössége „örökbe fogadta”, hogy rendszeres imáikkal, áldozataik felajánlásával hordozzák azokat a zarándokokat, akiknek az adott stációnál nehézségeik vannak. Így az ide látogató párok nem csupán szép élménnyel, hanem kegyelmi ajándékkal gazdagodhatnak, tudhatják, imádkoznak értük.
A könyv, amely Rita és Zoli gondolatait tartalmazza, megvásárolható itt: https://pecsirita.hu/bolt/konyvek/
forrás: http://csaladok.schoenstatt.hu/unnep-uzsaly-zoli-es-pecsi-rita-hp-ral-2015
Pedagógusok a mainstream csapdájában!
Uzsalyné Pécsi Rita Bedő Imrével beszélget a Férfiak Klubjaban
A TISZTÍTÓTŰZ vendége Pécsi Rita neveléskutató, az Organikus Pedagógia zászlóvivője, aki Bedő Imrével a pedagógusok és a szülők megosztott felelőségéről beszélget a gyermeknevelésben.
A mese élni segít
Iskolakezdés
Beszélgetés Pécsi Ritával a Mária Rádió Életrenövelő c. műsorában.
Előadás a szépről középiskolás lányok számára
A szépről tartott előadást Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató 2023. szeptember 15-én a nagyváradi Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum sportcsarnokában IX–XII. osztályos diáklányoknak. Többek között olyan témákat érintett, mint: Mit üzen a természet a szépségről a hétköznapoknak?; Szép – környezet, kapcsolatok, hitvilág, test-lélek; A giccs, mint olcsó eszmény.
Ciucur Losonczi Antonius
A Böcskei László megyés püspök ötlete nyomán megvalósult rendezvényen körülbelül 250 diáklány vett rész a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumból, az Ady Endre Líceumból, a Nagyváradi Művészeti Líceumból, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumból és a Mihai Eminescu Főgimnáziumból.
Felvezetésképpen Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató hangsúlyozta: minden nőben ott lakozik egy királylány, még ha néha ez nem is vevődik észre. Egymás kedvéért születtünk, mások a nők, és mások a férfiak, még akkor is, ha manapság „összetorlódnak” a nemek és minden uniformizálódik. A Szentírásból ugyanis tudjuk, hogy Isten külön teremtett nőt és külön férfit, s „látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott”. Nem vagyunk tehát egyformák, és ezért van az, hogy a nők többsége valószínűleg még mindig álmodozik arról, hogy egyszer majd eljön érte a herceg a fehér lovon, „hogy megtegye neki az ajánlatát”, illetve megküzdjön érte.
Arról is beszélt a meghívott: mindenkinek megvan a saját egyénisége, még akkor is, ha a fogyasztói társadalomban a tömegízlésre helyeződik a hangsúly, a genderideológia révén pedig egy profin tervezett „csoportnyomás” nehezül ránk, és egyesek azt próbálják elhitetni velünk, hogy a család többé nem egy nő és egy férfi szövetsége. Holott nyilvánvaló, hogy csupán két nem létezik, a nő és a férfi, és nem százféle egyenértékű társadalmi nem, ahogyan most divatos hirdetni, fogalmazott Uzsalyné Pécsi Rita. A neveléskutató ezt azzal is alátámasztotta, hogy például másként fontos egy kapcsolat egy nőnek, mint egy férfinak, másként működik a tájékozódóképességük, másként beszélnek és hallgatnak, oldják meg a problémákat, s „egy férfi sohasem fogja érzékelni azt, hogy a bézs színnek hányfajta árnyalata van”.
Arra is kitért Uzsalyné Pécsi Rita, hogy miért vonzóbbak a szőke nők, és azt tanácsolta: egy nő, még ha bele is áll férfias helyzetekbe, azért őrizze meg a nőiességét. Úgy fogalmazott: a nő a szépség őre és megsokszorozója, míg a giccs a középszerűség diadala. A széppel való vonzás ugyanakkor női attribútum, de a szépérzéket fejleszteni kell, időt kell engedni a szép befogadásának, annak, hogy a látványa megörvendeztessen bennünket. A kicsi dolgokban is ott rejlik a szépség, és mi magunk is teremtői lehetünk a szépnek, de ez csak a külső jegyek mentén nem kivitelezhető, figyelmeztette hallgatóságát Uzsalyné Pécsi Rita, Dosztojevszkit idézve azon meggyőződésének adva hangot, hogy nem a nyugodt, kiegyensúlyozott arcok az igazán szépek, hanem azok, „ahol Isten és az ördög küzdenek, és az ellentétes pontok összeérnek”.
A szerző felvételei
forrás: https://www.erdon.ro/helyi-kozelet/2023/09/eloadas-a-szeprol-kozepiskolas-lanyok-szamara