Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutatóval, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanárával beszélgettünk a tanári pálya jelenkori kihívásairól, a pedagógustársadalom kontraszelekciójáról, a spirituális intelligencia hiányáról és arról, hogyan szolgálhat jó példával a szülő egy olyan világban, amelyben a gyerekeket rabul ejti az online tér. Nagyinterjú.
A pedagógusok fizetése alacsony, aligha van olyan az országban, aki ezzel ne értene egyet. A tüntetők követelései azonban messze túlmutatnak a bérrendezés kérdésén. Mit gondolsz a magyar oktatás helyzetéről?
Igen, a bérrendezés valóban alapvető lenne, hogy a pedagógusnak a megélhetésen kívül legyen lehetősége felkészülten, kipihenten érkezni az óráira, ne kelljen második, harmadik állást vállalnia, kertészetben vagy fodrászatban dolgoznia, amikor végez a tanítással. Ez elengedhetetlen, és radikális rendezésre volna szükség.
Ugyanakkor a pályán sajnos óriási a kontraszelekció, a legalacsonyabb pontszámokkal lehetett bejutni tanári szakokra.
Régóta dolgozom már a tanárképzésben, és úgy látom, kétféle pedagógusjelölttel találkozhatunk: azokkal, akik elhivatottságból maradtak, és azokkal, akik csak azért, hogy a megszerzett diplomával valahogy elteljen az idő. Utóbbiak rendkívül lejáratták a pályát.
Melyek azok a kihívások, amelyekkel a pedagógusoknak fel kell venniük a versenyt?
Nagyon nagy a diverzitás, nem mindegy, milyen felkészültséggel, milyen családi háttérrel, milyen idegrendszeri érettséggel érkeznek a gyerekek. Tehát hihetetlen összetett lett a tanári munka. Messze nem arról szól, hogy valamilyen tananyagot át kell adni, persze régen se volt így, de mára sokkal összetettebbé vált. És mondjuk ki: a fizetésemelés valóban elengedhetetlen, de önmagában nem fogja megoldani az oktatás helyzetét. Nagyon nagy kihívás a családok helyzete, sok a szétesett család, a probléma pedig gyakran áttolódik a pedagógusra, aki talán felkészületlen és esetleg ugyanilyen zavaros helyzetből érkezett. Ez a legnagyobb kihívás, a családokban végbement változás kezelése, illetve annak a szemléletmódnak a megváltoztatása, hogy a szülők – és a nevelők – ne féljenek a gyerekektől. Ma már nincsenek határok, nincsenek irányok.
Számos családban nincs olyan komoly értékrend, amelyre azt lehet mondani, hogy ez evidencia. Pedig ilyennek lennie kell.
És az is elengedhetetlen, hogy az intézménynek is legyen határozott „arcéle”, értékrendje, és ehhez igazított hétköznapjai. Kimondott és kimondatlan, de egyértelmű szabályok, a tantárgyi tartalmak iránya, mennyisége, kapcsolatok, és így tovább.
Mikor és miért veszett el a pedagógusok társadalmi megbecsülése? Ez a korszellem óhatatlan velejárója?
Sokszor emlegetjük, hogy csak nagyon kivételes személyiségeknek van magával ragadó erejük – nevezhetjük tekintélynek is –, üzenetük a gyerekek számára. És ezt semmilyen tananyag nem pótolhatja, ebben biztos vagyok. Persze az óraszám és az adminisztráció is leterheli a pedagógusokat. A gyerekek szempontjából pedig sajnos a kimenet sem feltétlenül azt méri, hogy mire van szükségük az életben. Mit szolgál az iskola valójában? Tényleg felkészít az életre? Ha nem, akkor életidegen marad. És akkor nyilvánvaló, hogy aki ebben dolgozik, annak nem lesz becsülete, mert amit próbál átadni, az a gyereknek nem érdekes és nem releváns. Életidegenné válik az iskola. Ez teszi nagyon nehézzé a hétköznapi feladatokat.
De az is nagy probléma, hogy nem kap elég hangsúlyt az érzelmi intelligencia, az IQ-teljesítményre megyünk rá, viszont ami alkalmazza az IQ-t, az csaknem mind érzelmi intelligencia-készség.
A kreativitás, a humor, az együttműködés, a kooperatív készségek, és így tovább. De az érzelmi intelligenciának a művelése csak tapasztalati úton megy, nem pedig megértéssel. És amit említettél: a korszellem szintén nem könnyíti meg a történetet, amikor minden az egóról és az individuum bármi áron történő érvényesüléséről szól.
Vissza lehet-e adni vagy szerezni a szakma megbecsülését?
Egy nagyon kontraszelektált pedagógustársadalom került az intézményekbe, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. De megroggyant a pedagógia tartalmi presztízse is, ma már a gyerek máshonnan is felszedheti azt az alkalmazható tudást, amelyet az iskola nem feltétlenül ad meg neki. Nagy hiány a spirituális intelligencia, azaz az elmélyült érdeklődés felkeltése és támogatása az élet nagy kérdései iránt. Nem elég, hogy valamit tudunk. Miért fontos ez? Mire használjuk? Hová vezet mindez? Mi az oka-célja a dolognak?
Másrészt a tanár jelenléte is felaprózódott. Régebben a tanító sokkal több időt töltött el a gyerekekkel személyesen, majdnem az egész napját, és 2-3 tanítónál nem volt több az alsó osztályokban.
Ma azt tapasztaljuk, hogy 8-10 ember tanít egy kisiskolást, ezért a kötődésképesség kialakulása sérül, és nem tud kifejlődni az a személyes kapcsolódás, amelyen keresztül a tanítás igazából hatékony lehet. Ez komoly presztízsveszteség. Igaz, régen is volt 40 fős osztály a klasszikus vagy akár szerzetesi iskolákban, de ott azért sokkal több időt töltöttek együtt személyesen a tanárral; és nem csak az oktatás idejére.
De ez szintén a korszellemnek tudható be, nem? Minden föl van pörögve, minden föl van gyorsulva. Rohan a tanár, rohan a diák, rohan a szülő.
Persze, de ezt a kérdést a vezetésnek éppúgy kézbe kell fogni, mint a családnak.
Attól, hogy rohan a világ, még én döntöm el, lesz-e közös vacsora. Amikor például kicsi a gyerek, családfőként én döntöm el, milyen foglalkozásra íratom be. Korszellem ide vagy oda, ha bennem nincs meg egy értékrend, és agyonterhelem a gyereket, akkor nem tudunk egymáshoz kapcsolódni, és a családi élet is ügyintézéssé silányul.
És hasonlóképpen, egy felelős pedagógusnak éberen kellene őrködnie azon, hogy ne lehessen szorzótábla gyakorlás, vagy versenyre, esetleg kompetenciamérésre felkészítő óra az éneklés és játék helyett, és hogy szánunk-e időt arra, hogy a diákokat feszítő kérdésekről beszélgessünk.
Egy interjúban nemrég azt mondtad, hogy „az okoseszközeinket sajnos nagyon bután használjuk”. Hogyan szolgálhat jó példával a szülő egy olyan világban, amelyben a gyerekeket rabul ejti az online tér?
A tudatosság is nevelés kérdése. Ha a családban sem kapunk mintát, és az iskolában sem, az baj. Egyszerűen nem ijedtünk meg eléggé, vagy nem tanítjuk meg a szülőknek eléggé, hogy nem mindegy, mivel játszik a gyerek – vagy ő maga –, mert ez az eszköz függőséget okoz, ha nem megfelelően használjuk.
Nem tudom, miért vagyunk olyan szelídek és megengedőek, miért legyintünk, hogy jaj, hát ez a 21. század és nem lehet kikerülni.
Minden valamire való eszköz használati utasításában elolvashatjuk, hogy milyen formában ne adjuk a hány éves gyereknek, milyen veszélyeket rejteget, a gyógyszerek dobozában kétszer olyan hosszú az esetleges mellékhatások felsorolása, ebben a kérdésben pedig szemérmesen hallgatunk, sőt hagyjuk, hogy egyenesen fejlesztőnek tartsák a gyanútlan felhasználók. Évente 400 előadást tartok a nevelést segítve szülőknek, nevelőknek, vezetőknek, többek között ebben a témában is. És nem hiszem el, hogy pl. hatéves korig ne lehetne teljesen kikerülni a számítógépes játékok vagy akár az okoseszközök használatát. Nyilván nem arról beszélek, hogy ne nézzen meg két mesét.
Ha a gyerekek több órán át nézik a képernyőt – márpedig sajnos a kutatások és a tapasztalat is ezt mutatja –, az függőséget okoz, de aki ezt kimondja, máris egy hatalmas lobbival találja magát szemben.
Ez egy óriási üzlet, amely semmi mást nem akar, csak hogy minél több időt töltsünk a termékei használatával – a fejlesztők saját bevallása szerint is.
Mit tehetünk, ha a gyerek „rákattan”? Hogyan találjuk meg az arany középutat, hogyan ne legyünk „rossz zsaruk”?
Természetesen ez egy küzdelem, mint ahogyan az is, hogy mikor fekszik le, hová mehet el, mennyit tanuljon, és így tovább. Senki sem állította, hogy a gyereknevelés sétagalopp, de a tágabb környezet is nagy szerepet játszik. Ha például az iskolákban is bátran ki tudnánk mondani, hogy adják le a telefont, és ne féljenek az igazgatók attól, hogy ez sérti a diák személyiségi jogát, az fontos lépés lenne. Vagy a gyerek agyának, gondolkodásának a fejlődése és a függőségtől való megóvás nem személyiségi jog?
Ha az alkohol és a cigaretta okozta függőségtől féltjük és óvjuk őket, akkor ettől miért nem?
Nem beszélve a hiányokról és azok következményeiről. Mert mitől vonja el a több órás képernyőzés a gyerekeket? A mozgástól, az emberi kapcsolatoktól, a természettől.
A virtuális, online világban élő gyerekek felnőttként képesek lesznek majd „offline” családban élni?
Szembesítésre van szükség, és akinek még kisgyereke van, ott segítenünk kell a szülőket. El kell döntenünk, hogyan képviseljük az értékeinket és milyen irányt képviseljünk, a mi felelősségünk, hogy mi lesz ezekből a gyerekekből, amikor felnőnek. Mert lehet, hogy megkérdezik majd tőlünk, ha tudtuk, hogy ez függőséget okoz, miért engedtük meg?
Márpedig tudjuk, hogy nagy veszéllyel állunk szemben, mert dopaminnal manipulál a gép.
Sétáljunk csak végig az utcán egy olyan országban, ahol túl vannak a drogliberalizáción, azaz egyes drogok legálisak, és nézzük meg, ahogy húszévesek ülnek a járda szegélyén és bámulnak a semmibe, mert nulla a motiváltság, miután telítődnek a dopaminhatással.
Nem véletlen, hogy a Szilícium-völgy dolgozói „fertőzetlen” iskolákba járatják a gyerekeiket, és most nem a Covidról beszélünk. És miért? Mert pontosan tudják, hogyan működik a gép.
És hogyha ezek az emberek kimondták nyíltan, hogy vigyázzunk, akkor ki a felelős? A vezetés. Az országé, a családé, az iskoláé – mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy a gyerekeinket ilyen veszélynek tesszük ki, pusztán a korszellemre hivatkozva. És azt is nagyon fontos tudomásul venni, hogy a gyerek agyi fékrendszere még nem alakult ki: nála van a gázpedál, de a szülőnél a fék. Nem engedhetjük fel őt a hegyre egy sok-lóerős motorral, azt mondva neki, hogy jöjjön le, miközben tudjuk, hogy nincs a motorján fék… De a kérdésre válaszolva: persze, vissza lehet jönni, a képesség nem veszik el.
Valójában kinek a kezében van a gyeplő? Sokszor érezhetjük, hogy nyugaton a nemzeti kormányok helyett inkább a pénzoligarchia irányít.
Óriási üzlet, egyértelmű. De ha mi belemegyünk ebbe, kiszolgáljuk, sőt, amikor a szülők maguk is ezekkel az eszközökkel kelnek, fekszenek, akkor ezt a mintát adják át a gyerekeiknek, és utána már nem nevelési kérdésekről beszélünk, hanem a függőség kezeléséről. A média kezelése azonban tanult viselkedés.
A gyerek olyanná lesz, amilyenné neveltük – és ez nem fenyegetés, hanem jó hír!
Az Organikus Pedagógia zászlóvivőjeként ismerünk, mit jelent ez? Josef Kentenich öröksége hogyan ültethető át a hétköznapokba?
Az élet egészséges működését, természetes növekedését veszi figyelembe. Az ember társas lény, ezért az Organikus Pedagógia a kötődés nevelésére helyez óriási hangsúlyt, ahogy az érzelmi intelligenciára is, amely éppen az IQ-t is alkalmazza. Az érzelmi intelligencia dönti el, mire fogjuk használni azt a tudáshalmazt, amelyet az iskolában megtanultunk. Az Organikus Pedagógia nagyon hangsúlyosan foglalkozik az érzelmi intelligenciával, ezért kiemelt figyelmet fordít a művészetekre, a kreativitásra, a természet közeliségre.
Ma az agykutatás is hangsúlyozza, hogy az élővilággal való közvetlen kapcsolatra nagyon nagy szükségünk van, arra, hogy később ezt az ismeretet át tudjuk emelni a családi „élővilágra”, a másik emberre, az élő kapcsolatokra.
A természettől többek között azt is megtanulhatjuk, hogy a dolgok lassan növekednek. Az Organikus Pedagógiával például a váci egyházmegye sok iskolájában hoztunk létre iskolakertet, hogy minden gyerek érintkezzen az élővilággal.
Ez tényleg jól hangzik.
Ugyanígy, az általam vezetett iskolában mindenki részt vett művészeti foglalkozásokon is, nem csak azok, akiknek a szülei kifejezetten ebbe az irányba terelték a gyereküket. Ha az IQ 90 százalékos hangsúllyal jelenik meg a tantervekben, akkor meg kell találnunk annak a módját, hogy ezt valamelyest kiegyensúlyozzuk. Felelős vezetés, felelős pedagógia és felelős szülő kell hozzá. És bizony most is tudok olyan iskolákat mutatni, amelyek ezzel a szemlélettel működnek, és ennek megfelelően az alsó osztályokban, például 12 éves korig nincs semmilyen IKT eszköz, ellenben mindenki művészeti iskolás is. Tehát azt mondom, hogy fel kell ébrednünk.
Ha nem sikerül idejében rálépni a fékre és átértékelni ezt az egészet, milyen készségek vesznek el? Azt tudjuk, hogy a mélyolvasás már nagyjából odavan, de mi veszik még el?
A jelenlét. Az egyén pillanatban való jelenléte a döntésképességtől kezdve mindent befolyásol. Hogyan érzékelem a környezetemet, a másik embert, oda tudok-e figyelni? Tehát a figyelem is elvész. Ma már számos kutatás erősíti meg, hogy komoly összefüggés van a géphasználat, pontosabban a nem megfelelő géphasználat és a figyelemzavar között. Vagy például gyerekeknél kialakult a digitális autizmus – akárcsak az autista gyerekeknél, a kapcsolati képesség veszik el, de veszélyben vannak a manuális készségek is.
Alapszükségletünk a másik emberhez való kapcsolódás, és ha ez sérül, akkor megjelennek a hiánytünetek: szorongás, kisebbrendűségi érzés, önértékelési zavarok, depresszió. A kapcsolati készségek tehát szinte mindennel összefüggnek, mert társas lények vagyunk.
A virtuális kapcsolódáskor, amikor a kamerán keresztül látjuk egymást, a testünk nem termel oxitocint, amely az ún. „kapcsolódási” hormon. A pandémia után tapasztalhattuk is, hogy a felnőttek a munkahelyre, a gyerekek meg az iskolába vágytak vissza, mert hiányzott a személyes kapcsolódás. Csíkszentmihályi úgy fogalmaz, ha nagyobb mennyiségű az online kapcsolat, mint a valóságos, leáll az oxitocin termelés, és nem fogják érdekelni az emberi kapcsolatok. És ez nagyon súlyos veszteség, gondoljuk csak végig. Nemcsak suták leszünk a kapcsolatteremtésben, de nem fog érdekelni bennünket az édesanyánk, a gyerekünk, a szerelemünk, a barátunk, a nagyszülőnk.
A végén az önfelszámolást találjuk.
Ráadásul egy frusztrált önfelszámolást. Mert így nem lehet szembemenni a természettel. Az identitásválsággal ugyanez a helyzet: a belső csend készsége, az önismeret készsége is elveszik. Ha valaki virtuálisan építi fel a saját személyiségét, az nem ismeri a valódi személyiségét, azaz önmagát. Tehát nagyon összetett sérülési felületet termel a virtuális világ, és az élethez való kapcsolódást veszítjük el nagyon sok szinten.
Mit gondolsz a mesterséges intelligencia térhódításáról? Számos tagadhatatlan előnye mellett milyen veszélyeket rejt a gyerekek számára?
Mielőtt a mesterséges intelligencia belépne egy ember hétköznapjaiba, azelőtt ki kell alakulnia a stabil idegrendszernek, értékrendnek, kapcsolatoknak. Egy ilyen személyiség nyugodtabban veheti kézbe azt az új mesterséges intelligenciát, amelyről egyébként még azt se tudjuk pontosan, hogy mit tesz. Nagyon várom azt a konferenciát, ahová mesterséges intelligencia kutatókat kértek fel, mutassák be, hogy mit tud és mire nem alkalmas az MI. Fontos lesz átgondolni a szakembereknek, hogy a pedagógia mit kezdjen majd ezzel? Mert most még nem látjuk át, ez egészen biztos.
A Telex nemrég hosszú cikket szentelt a lejáratásodra. Mit gondolsz, milyen tyúkszemre léptél rá?
Ahogy már említettem: ha a gyerekek több órán át nézik a képernyőt, az függőséget okoz, de aki ezt kimondja, máris egy hatalmas lobbival találja szemben magát. Szóval
egy hatalmas üzlet tyúkszemére léptem. Egyébként annyira sok jelzést kaptam, hogy ne is válaszoljam meg, mert ezek a magukat tényellenőrnek minősítő újságírók minden téren egyértelműen az üzleti lobbit képviselik.
Ugyanakkor felhívott egy ismerősöm egy nagyváros pszichiátriai klinikájáról és elmondta, hogy fontos ez a megelőző, ébresztő nevelés, ugyanis a szomorú tény az, hogy a fiatal függők sorban állnak, és már csak jövő januárra tudnak időpontokat adni, annyira súlyos a helyzet. A lobbi tehát tudatformálásra törekszik, de nem törődik a következményekkel, csak a pillanatnyi haszonnal. Ezzel együtt én sosem mondtam, hogy ne használjuk a gépet, de azt igen, hogy
figyeljünk oda, mert nagyon nem mindegy, mely életkorban mit teszünk, és annak milyen ára van.
Írta: Polgári Szilvia | 2023. máj. 27. | VÉLEMÉNY
Kiemelt kép: Várady Nikolett/Pálos Lelki Központ
https://civilek.info/2023/05/27/pecsi-rita-attol-hogy-rohan-a-vilag-meg-en-dontom-el-lesz-e-kozos-vacsora/
Bizonyítvány – mit bizonyít?
A bizonyítvány nemcsak a diák teljesítményéről, de magáról a diákról is képet ad – legalábbis ezt kommunikáljuk a gyermekeink felé. De vajon jól van ez így?
Közeledik a tanév vége. Alig van olyan család, akit nem érint valahogy az iskolaév hullámzása. Ám a vakáció vegyes érzésekkel érkezik a gyerekek életébe. Májusra, júniusra bizony fogytán az erő, már csak a kilátásban lévő szabadság ígérete tartja a lelket tanárban, diákban egyaránt. Pedig most jön csak a „java”! Az érdemjegyek végső kialakulása… Pontszerzés, négy jegyet érő záródolgozat, beszámolók, vizsgák, felmérők akár naponta többször is.
A természet pedig, mintha tudomást sem venne a most következő hajráról. Először virágba borulva, friss tavaszi széllel hívogat, aztán egyre melegebb napsütéssel üzeni, hogy a vízparton van a helyed, vagy az erdő hűvös árnyékában…
És otthon? Mi történt? A felnőtteket vajon tényleg nem is érdekli semmi más, mint az, hogy „milyen lesz a bizonyítvány”? És megkezdődnek a „tárgyalások”, ki mit kap a jó eredményért, hogyan fogják megünnepelni, ha még egy kicsit javít, ha ötösre írja meg a nagydogát… Nem tehetünk mást – panaszkodnak a szülők –, minden ezen múlik! Mit csinálunk, ha nem éri el a pontot, ha nem veszik fel, ha nem jut be, ha nem…. Jajj.
Úgy véljük tehát, hogy a jó bizonyítvány valóban a sikeres élet feltétele.
Érdemes kicsit megállnunk, és átgondolnunk, hogy ez tényleg így igaz-e, és vajon mi is ennek az ára?
Sajnos nem tudjuk kiküszöbölni azt a lélektani törvényt, hogy az önértékelésünk, az énképünk tükörből épül, mégpedig a számunkra fontos felnőttek, a szülők, pedagógusok által tükrözött kép rögzül. Az iskolai értékelés is társas tükörként épül az énképünkbe.
Mit jelent ez? Azt, hogy a még fejlődő személyiségű diák nem tudja leválasztani az osztályzatot a „róla” szóló értékelésről. A matek vagy a magyar hármas jegy azt jelenti számára: közepes VAGY. Márpedig lássuk be, az első néhány hónap elteltével mindenki rádöbben, hogy nem lehet mindenből ötös…
Akkor mi lehet itt a megoldás? Semmiképpen nem az, hogy ne adjunk hármast, bár hozzáteszem, magam is tanár vagyok, és komolyan elgondolkodtat, hogy egyáltalán az a két-három stresszes alkalommal keletkezett érdemjegy valóban pontos képet alkothat-e a diák szaktárgyi tudásáról…
De nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy ez a számonkéréseken alapuló osztályozási rendszer nem vesz tudomást az egész emberről, csupán néhány képességterületen ad – néha meglehetősen pontatlan – visszajelzést a teljesítményéről. Ezt summázza általában a bizonyítvány, és ezért osztanak okleveleket, dicséretet, jutalmat – és Porschét az érettségire…
Amennyiben azonban a diák nem kap ezen a néhány IQ-területen kívüli, szélesebb körű, az egész személyiségét tükröző értékelést rendszeresen, ez fog rögzülni benne: közepes ember vagy.
Ezért nagy szükség lenne egészen a középiskolás évek végéig egy átfogó, egész személyiséget formáló értékelési gyakorlatra, mert ennek híján folyamatosan torz tükörben szemléli magát a gyermek és a fiatal. Ez pedig az önértékelését, majd ennek nyomán a teljesítményét is nagyon erősen befolyásolja.
Vekerdy Tamás számos nagy kutatást összegezve sokszor felhívta figyelmünket egy alapvető problémára: „Az intelligenciateszt tíz faktorából az iskola kettőt osztályoz: egyfajta lexikális emlékezetet és matematikai készséget. A tíz faktorból öt a verbalitást, a szóbeli intelligenciát méri, öt a cselekvésest. Minden nagy könyv elmondja, hogy az egészséges gyermeki intelligenciában a cselekvéses rész az erősebb, ez a fejlődés záloga, ez húzza magával a szóbeli intelligencia fejlődését is. A két osztályzott faktorból mind a kettő a szóbeli tartományba esik. A cselekvéses részt meg sem érinti az iskolai osztályzás. Így aztán sok gyereket a szintje alá nyomunk, ezzel tenyésztjük a dacot, a szembeszállást, a tehetséges gyerek kipréselését a neki való iskolából. Kiesik a lassú érésű, a speciális érdeklődésű, a nagy empátiás készségű, akinek nagy az emocionális intelligenciája, amiről ma már tudjuk, hogy fontosabb az életben való beváláshoz, mint az értelmi, és különösen ennek szűk szegmense, a szóbeli intelligencia lexikális memóriabeli és matematikai faktora. Ezért nem korrelál – ezért sem korrelál – az életben való beválás az iskolai osztályzatokkal.” (Vekerdy: Az iskola betegít)
Ennek következménye tehát: torz önértékelés, és téves előrejelzés az életben való boldogulást illetően.
Ide kívánkozik még Karen Arnold bostoni egyetemen végzett kísérletének tanulsága is, amelyet D. Goleman idéz az Érzelmi intelligencia című könyvében. Középiskolás évfolyamelsőket vizsgáltak. „Az egyetemen is kitűnő osztályzatokat szereztek, ám húszas éveik végére csak átlagos sikereket könyvelhettek el. Tíz évvel a középiskola elvégzése után már csak egynegyedük tartotta a hasonló fiatalok közt a legmagasabb szintet a választott szakmában, és sokuk messze alulmúlta. „(…) az iskolás intelligencia nem készít fel az élet viszontagságaiból adódó gyűrődésekre és esélyekre sem.”
Ezen szülőként és pedagógusként is el kell gondolkoznunk, különösen bizonyítványosztás idején. Fekete István pl. természetismeretből bukott meg, József Attila magyarból, Gárdonyi Géza közepes tanuló volt, szépírását olvashatatlannak minősítették, középiskolai magyar irodalom jegye is elégséges volt, Szent-Györgyi Albertet, Edisont eltanácsolták az iskolából, Churchill nagyon gyenge tanuló volt, és Szinyei Merse Pál bizonyítványa szerint rajzból tehetségtelen… – legalábbis az érdemjegyek így ítélték meg őket.
Jó lenne, ha nem számítana még mindig elismerést érdemlő kivételnek, ha egy-egy iskolában az érzelmi intelligenciát is számba vevő szöveges értékelést kapnak rendszeresen a diákok. Hiszen ma már rengeteg bizonyíték támasztja alá, hogy éppen ezek a képességek lesznek perdöntőek még az IQ-tudás alkalmazásában is, de a személyes boldogulásban mindenképpen.
Milyen képességek ezek? A kudarctűrés, az indulatkezelés, az empátia, az együttműködés, a humor, az önérvényesítés, a rugalmas problémamegoldás, a kitartás, a kreativitás – és hosszan sorolhatnánk azokat a jól ismert tulajdonságokat, amelyek a bizonyítványokban a „futottak még” kategóriába sem kerülnek.
Mit bizonyít tehát a bizonyítvány? Egy kis képességterület valamilyen pillanatnyi sikerességét. Jó lenne ehhez mérni a súlyát! Természetesen örülünk, ha ez a pillanatnyi állapot éppen viszonylag jó képet mutat, de tudjuk helyén kezelni! Képletesen szólva, ha hosszmértékekre lefordítanánk mindezt, az IQ a képességeink néhány tíz milliméterét jelentik, az EQ, azaz – a bizonyítványban alig érzékelhető – érzelmi intelligencia pedig több tíz kilométernyi tartomány! Ezt nevezik gyakran a „szív intelligenciájának”. Arisztotelész nyomán pedig azt mondhatjuk: amikor csak az elmét értékelik, de a szívet nem, azt tilos egyáltalán értékelésnek nevezni.
Nézzünk tehát a bizonyítvány mögé, és „szeressünk fölé”, mert az lát jól, aki azt is látja, „ami a szemnek láthatatlan!” (Exupéry)
Egy fiatalasszony az új autóval ment haza. Sokat spóroltak rá, sok áldozatukba került. Az egyik kereszteződésben véletlenül nekiütközött egy másik autónak. Elsírta magát. Mit mond majd a férjének? Közben remegő kézzel kereste a papírjait. Egyszer csak kiesett egy kis cédula, amelyen határozott, férfias kézírással a következő üzenet állt: Baleset esetén emlékezz drágám arra, hogy Téged szeretlek, és nem az autót!
Írjuk bele a bizonyítványba mi is ezt az üzenetet: Mindig tudd, hogy Téged szeretünk és nem a jegyeidet!”
Uzsalyné Pécsi Rita
A szerző főiskolai tanár, neveléskutató.
forrás: Parókia
Rejtett erőforrásaink – Másodszor találkoztak az Organikus Pedagógia képviselői Budapesten
Az Apor Vilmos Katolikus Főiskola (AVKF) Organikus Pedagógia Módszertani Központja és a tavaly megalakult Organikus Pedagógia Egyesület június 10-én, második alkalommal szervezte meg az Országos Organikus Pedagógia Találkozót, melynek idei témája: rejtett erőforrásaink. A rendezvénynek a főiskola budapesti campusa adott otthont.
„Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart,
hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.”
(ismeretlen szerző)
Az Apor Vilmos Katolikus Főiskola – mely negyedik éve ad otthont az organikus pedagógia szakirányú képzésnek – budapesti campusán megtartott egész napos rendezvényből erőt meríthettek a Kentenich atya által kidolgozott nevelési rendszert, az organikus pedagógiát már gyakorlatban alkalmazók, és az azzal még csak most ismerkedők egyaránt. A délelőtti előadásokat követő kiscsoportos megbeszéléseken a résztvevők számba vették azokat az előadások során is felismert rejtett erőforrásokat, amelyek mindennapi életükben segíthetik őket a nevelés vagy más hivatás gyakorlása, továbbá az egymással és az Úrral való kapcsolataikban.
Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, főiskolai tanár, az egyesület elnöke köszöntő szavai után Horváth Szilárd, a Búzaszem Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény igazgatója, az MTVA vezető szerkesztő-műsorvezetője, az egyesület egyik alapító tagja vette át a mikrofont mint a nap házigazdája. Felvezetésként emlékeztetett arra, milyen sok különféle szervezet éli – akár tudtán kívül – azt a gyakorlatot, melyet organikus pedagógiának hívunk, és amelynek lényege az élet szolgálata, azaz szuverén gondolkodású, egészséges gyermekek nevelése, egyediségük kibontakoztatása.
Az első előadásban Uzsalyné Pécsi Rita erőforrásaink leggazdagabb tárházáról, a kapcsolatainkról osztotta meg gondolatait. Rámutatott, hogy a minket egyre inkább körülvevő tartós stressz hatásaként szorongás, ingerültség és elmagányosodás jelentkezik, majd ennek nyomán csökken az együttérzés készsége és képessége. Bár az ember eredendően nem tud elmenni mások fájdalma mellett, mégis az időhiány, a kihívások, a magunkba fordulás és a virtuális távolság miatt gyakran már meg sem látjuk a szenvedőt. Az alattomos kapcsolatbontó szokások elszigetelnek egymástól, így a másik ember számunkra teből azzá, azaz tárggyá válik. Megfelelő testi, szellemi, érzelmi és lelki rugalmassággal azonban mentesek maradhatunk ezektől a következményektől. Ehhez nem arra a kérdésre kell megtalálnunk a választ, hogy mi mit várhatunk az élettől, hanem azt, hogy az élet mit vár tőlünk.
A kötődés emberi alapszükséglet, melynek hiányában pótszerekhez nyúlunk. Kulcsa a társas intelligencia fejlődése, amely valós tapasztalatok révén tanul, ám erre napjainkban egyre kevesebb lehetőség nyílik. A kapcsolódást akadályozza a bal agyféltekére fókuszáltság, a túlzott aktivitás, a sok inger és zaj, a virtuális világ. A valódi élet valódi találkozásokból születik, ezekhez azonban meg kell állnunk, időt kell szakítanunk egymásra. A mosolynak, érintésnek komoly ereje van, utóbbi szintén alapszükséglet. Mitől vagyunk igazán boldogok? – tette fel végül a kérdést egy széles körű kutatást idézve az előadó. Nem a komfort, a pénz, a családi állapot, a munkahelyi stressz hiánya a válasz.
Csáki Tibor atya, az Organikus Pedagógia Egyesület spirituális alelnöke az Istennel való kapcsolódásról beszélt. Isten felfelé nézőnek teremtett minket.
Az ember transzcendens lény, azaz képes az Istenre, azaz bennünk a létra (Weöres Sándor). Kapcsolati lények vagyunk kifelé, az embertársaink és a teremtett világ felé, befelé, önmagunkkal, illetve felfelé, az Istennel.
Létállapotunkká vált az aggódás is, mert azt érezzük, hogy elveszítettük a belső lámpást, a létrát. Pedig bennünk van a spirituális intelligencia, mely tudja a választ az élet nagy kérdéseire: miért és hogyan éljünk, és segíti megkeresni azt, Aki elveszi félelmünket. Az ismeretet napjainkban fontosabbnak tartjuk a tudásnál, holott előbbi csupán gyertya, míg utóbbi a mindent lángra lobbantó fáklya. Fejlesztjük a bal agyféltekét, pedig az ismereteket a jobb agyfélteke eleveníti meg. Az érzelmi intelligenciát (EQ) és az IQ-t egy harmadik, a spirituális intelligencia (SQ) vezérli, mely mindannyiunkban megvan, csupán az a kérdés, mennyire tudjuk, merjük használni. Az SQ az a belső hang, az iránytűnk, mely ösztönzi a transzcendenciára való képességet, kreativitásunk kibontakoztatását és a sugárzó jelenlétet kapcsolatainkban, egyúttal a problémák megoldásának spirituális forrásául is szolgál. Ez a bennünk élő Lélek az igazi erőforrásunk. Fejlődését támogatja többek között az ima, a meditáció, a csend, a lelkigyakorlat, a saját magunkkal és magunkban való összhang.
Gloviczki Zoltán, az AVKF rektora, az Organikus Pedagógia Egyesület alelnöke a pedagógusholnapról beszélt bőséges humorral fűszerezett, optimista, reményteli képet vázoló előadásában, melyet néhány alaptétel köré épített. Gondolatai kiindulópontját Jack Vettriano képe, Az éneklő komornyik adta, mely a találkozó meghívóján is szerepelt.
Gloviczki Zoltán véleménye szerint nem az az igazi kérdés, hogy esik-e az eső, hanem az, hogy ettől függetlenül is táncolunk-e. Ha van belső erőforrásunk, akkor képesek vagyunk rá, bármit mond is az időjárás-jelentés. A tánc ugyanis belőlünk fakad. A jövőt illető első alaptétel: tudatosítanunk kell, miszerint társadalmi szükségszerűség, hogy legyenek pedagógusok. Ez az igény az ókori görög világ óta létezik. Természetesen vannak – ahogy évezredeken keresztül is voltak – kihívások, ezek azonban a fejlődést segítik. A második fontos tétel, hogy nem a világ igazodik a pedagógushoz, hanem annak kell a világ kihívásaival bölcsen megküzdenie. Ez persze lehet kényelmetlen, de korábban is az volt.
A harmadik tétel, hogy a gyerek nem a pedagógus utánfutója, hanem a pedagógus a gyerek vezetője. A negyedik tétel a csüggedőknek szólt, akik azt hiszik, hogy lehetetlen megváltoztatni a rendszert. Mint mondta, volt kétezer éve egy kis rabbi tizenkét apostollal, hetvenkét tanítvánnyal, és mégis a halála után három évtizeddel olyan sokan voltak a követői, hogy őket vádolták a nagy római tűzvésszel. Amíg tehát van legalább tizenegy ember, aki ugyanazért a megújulásért dolgozik, mint ő, addig nem esik kétségbe – fogalmazott az előadó. A jövőben fejlesztendő kompetenciákról szólva idézte a Világgazdasági Fórum 2020-ban kiadott jelentését, melyben főképp az érzelmi intelligencia területei szerepelnek. Ennek egyik oka a mesterséges intelligencia térhódítása. Ez ugyanis át tudja venni a bal agyféltekés tevékenységek helyét – mint például a lexikális tudás –, viszont teret hagy a kreativitást igénylő területeknek. A tézisek sorát Gloviczki Zoltán a jövőbeli pedagógus feladatával zárta:
Az ebéd előtti utolsó nagy előadást Stephens-Sarlós Erzsébet tartotta a csecsemőkori reflexek leépítéséről. A felvezető videó bemutatta a főbb csecsemőkori reflexeket, melyek a túlélést, az érzékszervi észlelés és a megfelelő izomtónus kialakulását segítik e korai időszakban.
A közel száz velünk született reflexeknek a későbbiekben gátlás alá kell kerülnie az agykéreg érésének és az általa termelt anyagok hatására. Fennmaradásuk olyan problémákat okozhat gyermek-, majd felnőttkorban, mint a szorongás, az ADHD, a depresszió, a tanulási és viselkedési zavarok stb. A mozgásnak kulcsszerepe van abban, hogy ezek a problémák kezelhetők legyenek a későbbi életszakaszban is. A több ezer gyermeken végzett vizsgálat nyomán szerzett tapasztalatait a nemrég megjelent A Stephens-Sarlós-program – Továbblépés megrekedt egészségi, tanulási, viselkedési és kommunikációs problémákból című könyvében összegezte, mely segítségül szolgálhat a szülők és nevelők számára ilyen problémák esetén. Honlapján is számos hasznos információ, videó található. Várható egy képzés indítása is, melynek akkreditációs folyamata megkezdődött.
A program kiscsoportos műhelymunkával folytatódott, majd közös imával és énekkel zárult, végül egy páros táncon keresztül a résztvevők bepillanthattak Győri-Zelencsuk Tímea párkapcsolat-gazdagító – szintén rejtett erőforrást nyújtó – módszerébe.
Szöveg és fotó: Hargitai Katalin
forrás: Magyar Kurír
Győry Zelencsuk Tímea: Mindennap megköszönjük, hogy megtaláltuk egymást
A Family Magazin interjúja Timi különleges táncos módszeréről és a 12 év után is szenvedélyes házasságáról.
Pécsi Rita a lélekről, a spirituális intelligenciáról a Mária Rádióban
Hogyan adjuk át gyermekeinknek a hitet? – Találjuk meg egymást podcast
Valós veszély? – így hat a kicsikre a digitális korszak – Pécsi Rita, Tóthné Kincs Vivien
Uzsalyné Pécsi Rita nevelési tanácsadó és Tóthné Kincs Vivien fordító mutatták be a „Képernyő generáció” című könyvet a Hit Rádió Top7 című műsorában. Már-már közhelyként kezeljük azt a tény, hogy a képernyőnek rengeteg káros hatása van, amely elsősorban a kisgyerekeket érinti. Azonban a 21. században nem tudjuk elkerüli, hogy a gyerekek már nagyon fiatalon találkozzanak okos eszközökkel. A teljes tiltás nyilvánvalóan nem hozza meg a várt eredményt, hiszen a digitális bennszülöttek sok esetben könnyen ki tudják játszani szüleiket. Hogyan tudunk segíteni a gyermekünknek, hogy tudatos internet használóvá váljanak? Mennyire befolyásolja a gyermek önbecsülését a közösségi média használat? Milyen pszichikai hatásokat vált ki a gyerekekből a social media? Milyen szinten szükséges az okoseszköz-használat korlátozása? Hogyan neveljünk önálló felnőtteket? Többek között ezen kérdésekre keressük a választ vendégeinkkel, a Hit Rádió stúdiójában. Műsovezető: Kauzál Alexandra Szerkesztő: Joób Rhodé
Pécsi Rita: Attól, hogy rohan a világ, még én döntöm el, lesz-e közös vacsora
Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutatóval, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanárával beszélgettünk a tanári pálya jelenkori kihívásairól, a pedagógustársadalom kontraszelekciójáról, a spirituális intelligencia hiányáról és arról, hogyan szolgálhat jó példával a szülő egy olyan világban, amelyben a gyerekeket rabul ejti az online tér. Nagyinterjú.
A pedagógusok fizetése alacsony, aligha van olyan az országban, aki ezzel ne értene egyet. A tüntetők követelései azonban messze túlmutatnak a bérrendezés kérdésén. Mit gondolsz a magyar oktatás helyzetéről?
Igen, a bérrendezés valóban alapvető lenne, hogy a pedagógusnak a megélhetésen kívül legyen lehetősége felkészülten, kipihenten érkezni az óráira, ne kelljen második, harmadik állást vállalnia, kertészetben vagy fodrászatban dolgoznia, amikor végez a tanítással. Ez elengedhetetlen, és radikális rendezésre volna szükség.
Régóta dolgozom már a tanárképzésben, és úgy látom, kétféle pedagógusjelölttel találkozhatunk: azokkal, akik elhivatottságból maradtak, és azokkal, akik csak azért, hogy a megszerzett diplomával valahogy elteljen az idő. Utóbbiak rendkívül lejáratták a pályát.
Melyek azok a kihívások, amelyekkel a pedagógusoknak fel kell venniük a versenyt?
Nagyon nagy a diverzitás, nem mindegy, milyen felkészültséggel, milyen családi háttérrel, milyen idegrendszeri érettséggel érkeznek a gyerekek. Tehát hihetetlen összetett lett a tanári munka. Messze nem arról szól, hogy valamilyen tananyagot át kell adni, persze régen se volt így, de mára sokkal összetettebbé vált. És mondjuk ki: a fizetésemelés valóban elengedhetetlen, de önmagában nem fogja megoldani az oktatás helyzetét. Nagyon nagy kihívás a családok helyzete, sok a szétesett család, a probléma pedig gyakran áttolódik a pedagógusra, aki talán felkészületlen és esetleg ugyanilyen zavaros helyzetből érkezett. Ez a legnagyobb kihívás, a családokban végbement változás kezelése, illetve annak a szemléletmódnak a megváltoztatása, hogy a szülők – és a nevelők – ne féljenek a gyerekektől. Ma már nincsenek határok, nincsenek irányok.
És az is elengedhetetlen, hogy az intézménynek is legyen határozott „arcéle”, értékrendje, és ehhez igazított hétköznapjai. Kimondott és kimondatlan, de egyértelmű szabályok, a tantárgyi tartalmak iránya, mennyisége, kapcsolatok, és így tovább.
Mikor és miért veszett el a pedagógusok társadalmi megbecsülése? Ez a korszellem óhatatlan velejárója?
Sokszor emlegetjük, hogy csak nagyon kivételes személyiségeknek van magával ragadó erejük – nevezhetjük tekintélynek is –, üzenetük a gyerekek számára. És ezt semmilyen tananyag nem pótolhatja, ebben biztos vagyok. Persze az óraszám és az adminisztráció is leterheli a pedagógusokat. A gyerekek szempontjából pedig sajnos a kimenet sem feltétlenül azt méri, hogy mire van szükségük az életben. Mit szolgál az iskola valójában? Tényleg felkészít az életre? Ha nem, akkor életidegen marad. És akkor nyilvánvaló, hogy aki ebben dolgozik, annak nem lesz becsülete, mert amit próbál átadni, az a gyereknek nem érdekes és nem releváns. Életidegenné válik az iskola. Ez teszi nagyon nehézzé a hétköznapi feladatokat.
A kreativitás, a humor, az együttműködés, a kooperatív készségek, és így tovább. De az érzelmi intelligenciának a művelése csak tapasztalati úton megy, nem pedig megértéssel. És amit említettél: a korszellem szintén nem könnyíti meg a történetet, amikor minden az egóról és az individuum bármi áron történő érvényesüléséről szól.
Vissza lehet-e adni vagy szerezni a szakma megbecsülését?
Egy nagyon kontraszelektált pedagógustársadalom került az intézményekbe, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. De megroggyant a pedagógia tartalmi presztízse is, ma már a gyerek máshonnan is felszedheti azt az alkalmazható tudást, amelyet az iskola nem feltétlenül ad meg neki. Nagy hiány a spirituális intelligencia, azaz az elmélyült érdeklődés felkeltése és támogatása az élet nagy kérdései iránt. Nem elég, hogy valamit tudunk. Miért fontos ez? Mire használjuk? Hová vezet mindez? Mi az oka-célja a dolognak?
Ma azt tapasztaljuk, hogy 8-10 ember tanít egy kisiskolást, ezért a kötődésképesség kialakulása sérül, és nem tud kifejlődni az a személyes kapcsolódás, amelyen keresztül a tanítás igazából hatékony lehet. Ez komoly presztízsveszteség. Igaz, régen is volt 40 fős osztály a klasszikus vagy akár szerzetesi iskolákban, de ott azért sokkal több időt töltöttek együtt személyesen a tanárral; és nem csak az oktatás idejére.
De ez szintén a korszellemnek tudható be, nem? Minden föl van pörögve, minden föl van gyorsulva. Rohan a tanár, rohan a diák, rohan a szülő.
Persze, de ezt a kérdést a vezetésnek éppúgy kézbe kell fogni, mint a családnak.
És hasonlóképpen, egy felelős pedagógusnak éberen kellene őrködnie azon, hogy ne lehessen szorzótábla gyakorlás, vagy versenyre, esetleg kompetenciamérésre felkészítő óra az éneklés és játék helyett, és hogy szánunk-e időt arra, hogy a diákokat feszítő kérdésekről beszélgessünk.
Egy interjúban nemrég azt mondtad, hogy „az okoseszközeinket sajnos nagyon bután használjuk”. Hogyan szolgálhat jó példával a szülő egy olyan világban, amelyben a gyerekeket rabul ejti az online tér?
A tudatosság is nevelés kérdése. Ha a családban sem kapunk mintát, és az iskolában sem, az baj. Egyszerűen nem ijedtünk meg eléggé, vagy nem tanítjuk meg a szülőknek eléggé, hogy nem mindegy, mivel játszik a gyerek – vagy ő maga –, mert ez az eszköz függőséget okoz, ha nem megfelelően használjuk.
Minden valamire való eszköz használati utasításában elolvashatjuk, hogy milyen formában ne adjuk a hány éves gyereknek, milyen veszélyeket rejteget, a gyógyszerek dobozában kétszer olyan hosszú az esetleges mellékhatások felsorolása, ebben a kérdésben pedig szemérmesen hallgatunk, sőt hagyjuk, hogy egyenesen fejlesztőnek tartsák a gyanútlan felhasználók. Évente 400 előadást tartok a nevelést segítve szülőknek, nevelőknek, vezetőknek, többek között ebben a témában is. És nem hiszem el, hogy pl. hatéves korig ne lehetne teljesen kikerülni a számítógépes játékok vagy akár az okoseszközök használatát. Nyilván nem arról beszélek, hogy ne nézzen meg két mesét.
Ez egy óriási üzlet, amely semmi mást nem akar, csak hogy minél több időt töltsünk a termékei használatával – a fejlesztők saját bevallása szerint is.
Mit tehetünk, ha a gyerek „rákattan”? Hogyan találjuk meg az arany középutat, hogyan ne legyünk „rossz zsaruk”?
Természetesen ez egy küzdelem, mint ahogyan az is, hogy mikor fekszik le, hová mehet el, mennyit tanuljon, és így tovább. Senki sem állította, hogy a gyereknevelés sétagalopp, de a tágabb környezet is nagy szerepet játszik. Ha például az iskolákban is bátran ki tudnánk mondani, hogy adják le a telefont, és ne féljenek az igazgatók attól, hogy ez sérti a diák személyiségi jogát, az fontos lépés lenne. Vagy a gyerek agyának, gondolkodásának a fejlődése és a függőségtől való megóvás nem személyiségi jog?
Nem beszélve a hiányokról és azok következményeiről. Mert mitől vonja el a több órás képernyőzés a gyerekeket? A mozgástól, az emberi kapcsolatoktól, a természettől.
A virtuális, online világban élő gyerekek felnőttként képesek lesznek majd „offline” családban élni?
Szembesítésre van szükség, és akinek még kisgyereke van, ott segítenünk kell a szülőket. El kell döntenünk, hogyan képviseljük az értékeinket és milyen irányt képviseljünk, a mi felelősségünk, hogy mi lesz ezekből a gyerekekből, amikor felnőnek. Mert lehet, hogy megkérdezik majd tőlünk, ha tudtuk, hogy ez függőséget okoz, miért engedtük meg?
Sétáljunk csak végig az utcán egy olyan országban, ahol túl vannak a drogliberalizáción, azaz egyes drogok legálisak, és nézzük meg, ahogy húszévesek ülnek a járda szegélyén és bámulnak a semmibe, mert nulla a motiváltság, miután telítődnek a dopaminhatással.
És hogyha ezek az emberek kimondták nyíltan, hogy vigyázzunk, akkor ki a felelős? A vezetés. Az országé, a családé, az iskoláé – mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy a gyerekeinket ilyen veszélynek tesszük ki, pusztán a korszellemre hivatkozva. És azt is nagyon fontos tudomásul venni, hogy a gyerek agyi fékrendszere még nem alakult ki: nála van a gázpedál, de a szülőnél a fék. Nem engedhetjük fel őt a hegyre egy sok-lóerős motorral, azt mondva neki, hogy jöjjön le, miközben tudjuk, hogy nincs a motorján fék… De a kérdésre válaszolva: persze, vissza lehet jönni, a képesség nem veszik el.
Valójában kinek a kezében van a gyeplő? Sokszor érezhetjük, hogy nyugaton a nemzeti kormányok helyett inkább a pénzoligarchia irányít.
Óriási üzlet, egyértelmű. De ha mi belemegyünk ebbe, kiszolgáljuk, sőt, amikor a szülők maguk is ezekkel az eszközökkel kelnek, fekszenek, akkor ezt a mintát adják át a gyerekeiknek, és utána már nem nevelési kérdésekről beszélünk, hanem a függőség kezeléséről. A média kezelése azonban tanult viselkedés.
Az Organikus Pedagógia zászlóvivőjeként ismerünk, mit jelent ez? Josef Kentenich öröksége hogyan ültethető át a hétköznapokba?
Az élet egészséges működését, természetes növekedését veszi figyelembe. Az ember társas lény, ezért az Organikus Pedagógia a kötődés nevelésére helyez óriási hangsúlyt, ahogy az érzelmi intelligenciára is, amely éppen az IQ-t is alkalmazza. Az érzelmi intelligencia dönti el, mire fogjuk használni azt a tudáshalmazt, amelyet az iskolában megtanultunk. Az Organikus Pedagógia nagyon hangsúlyosan foglalkozik az érzelmi intelligenciával, ezért kiemelt figyelmet fordít a művészetekre, a kreativitásra, a természet közeliségre.
A természettől többek között azt is megtanulhatjuk, hogy a dolgok lassan növekednek. Az Organikus Pedagógiával például a váci egyházmegye sok iskolájában hoztunk létre iskolakertet, hogy minden gyerek érintkezzen az élővilággal.
Ez tényleg jól hangzik.
Ugyanígy, az általam vezetett iskolában mindenki részt vett művészeti foglalkozásokon is, nem csak azok, akiknek a szülei kifejezetten ebbe az irányba terelték a gyereküket. Ha az IQ 90 százalékos hangsúllyal jelenik meg a tantervekben, akkor meg kell találnunk annak a módját, hogy ezt valamelyest kiegyensúlyozzuk. Felelős vezetés, felelős pedagógia és felelős szülő kell hozzá. És bizony most is tudok olyan iskolákat mutatni, amelyek ezzel a szemlélettel működnek, és ennek megfelelően az alsó osztályokban, például 12 éves korig nincs semmilyen IKT eszköz, ellenben mindenki művészeti iskolás is. Tehát azt mondom, hogy fel kell ébrednünk.
Ha nem sikerül idejében rálépni a fékre és átértékelni ezt az egészet, milyen készségek vesznek el? Azt tudjuk, hogy a mélyolvasás már nagyjából odavan, de mi veszik még el?
A jelenlét. Az egyén pillanatban való jelenléte a döntésképességtől kezdve mindent befolyásol. Hogyan érzékelem a környezetemet, a másik embert, oda tudok-e figyelni? Tehát a figyelem is elvész. Ma már számos kutatás erősíti meg, hogy komoly összefüggés van a géphasználat, pontosabban a nem megfelelő géphasználat és a figyelemzavar között. Vagy például gyerekeknél kialakult a digitális autizmus – akárcsak az autista gyerekeknél, a kapcsolati képesség veszik el, de veszélyben vannak a manuális készségek is.
A virtuális kapcsolódáskor, amikor a kamerán keresztül látjuk egymást, a testünk nem termel oxitocint, amely az ún. „kapcsolódási” hormon. A pandémia után tapasztalhattuk is, hogy a felnőttek a munkahelyre, a gyerekek meg az iskolába vágytak vissza, mert hiányzott a személyes kapcsolódás. Csíkszentmihályi úgy fogalmaz, ha nagyobb mennyiségű az online kapcsolat, mint a valóságos, leáll az oxitocin termelés, és nem fogják érdekelni az emberi kapcsolatok. És ez nagyon súlyos veszteség, gondoljuk csak végig. Nemcsak suták leszünk a kapcsolatteremtésben, de nem fog érdekelni bennünket az édesanyánk, a gyerekünk, a szerelemünk, a barátunk, a nagyszülőnk.
A végén az önfelszámolást találjuk.
Ráadásul egy frusztrált önfelszámolást. Mert így nem lehet szembemenni a természettel. Az identitásválsággal ugyanez a helyzet: a belső csend készsége, az önismeret készsége is elveszik. Ha valaki virtuálisan építi fel a saját személyiségét, az nem ismeri a valódi személyiségét, azaz önmagát. Tehát nagyon összetett sérülési felületet termel a virtuális világ, és az élethez való kapcsolódást veszítjük el nagyon sok szinten.
Mit gondolsz a mesterséges intelligencia térhódításáról? Számos tagadhatatlan előnye mellett milyen veszélyeket rejt a gyerekek számára?
Mielőtt a mesterséges intelligencia belépne egy ember hétköznapjaiba, azelőtt ki kell alakulnia a stabil idegrendszernek, értékrendnek, kapcsolatoknak. Egy ilyen személyiség nyugodtabban veheti kézbe azt az új mesterséges intelligenciát, amelyről egyébként még azt se tudjuk pontosan, hogy mit tesz. Nagyon várom azt a konferenciát, ahová mesterséges intelligencia kutatókat kértek fel, mutassák be, hogy mit tud és mire nem alkalmas az MI. Fontos lesz átgondolni a szakembereknek, hogy a pedagógia mit kezdjen majd ezzel? Mert most még nem látjuk át, ez egészen biztos.
A Telex nemrég hosszú cikket szentelt a lejáratásodra. Mit gondolsz, milyen tyúkszemre léptél rá?
Ahogy már említettem: ha a gyerekek több órán át nézik a képernyőt, az függőséget okoz, de aki ezt kimondja, máris egy hatalmas lobbival találja szemben magát. Szóval
Ugyanakkor felhívott egy ismerősöm egy nagyváros pszichiátriai klinikájáról és elmondta, hogy fontos ez a megelőző, ébresztő nevelés, ugyanis a szomorú tény az, hogy a fiatal függők sorban állnak, és már csak jövő januárra tudnak időpontokat adni, annyira súlyos a helyzet. A lobbi tehát tudatformálásra törekszik, de nem törődik a következményekkel, csak a pillanatnyi haszonnal. Ezzel együtt én sosem mondtam, hogy ne használjuk a gépet, de azt igen, hogy
Írta: Polgári Szilvia | 2023. máj. 27. | VÉLEMÉNY
Kiemelt kép: Várady Nikolett/Pálos Lelki Központ
https://civilek.info/2023/05/27/pecsi-rita-attol-hogy-rohan-a-vilag-meg-en-dontom-el-lesz-e-kozos-vacsora/
Pünkösd – a Lélek kiáradása – Pécsi Rita írása
A Nagyító Alapítvány pályázata középiskolásoknak
Középiskolás osztályok FIGYELEM! 2023 JÚNIUS 9-IG lehet pályázni a NAGYÍTÓ ALAPÍTVÁNY 2023 őszi személyiség- és közösségfejlesztő alternatív osztálykirándulásaira! várjuk a középiskolás osztályok / közösségek pályázatait.
http://nagyito.hu/diakoknak/palyazati-kiiras/
Skrabski Fruzsina a Búzaszem Iskolában