Bajzáth Mária az Év Ismeretterjesző Könyve shortlistjén

Bajzáth Mária mesepedagógus, a Népmesekincstár mesepedagógiai módszer kidolgozója, a Kerek élet fája című könyvvel került idén az Év Ismeretterjesző Könyve shortlistre. A kötet öröknaptárként minden évben újra olvasható, többek között segíti ünnepek, jeles napok, a szokások megértését, a hiedelmek megismerését. A könyvet Gyetkó Krisztina illusztrálta és a Lampion Könyveknél jelent meg.

Csináljunk úgy, „mintha”? – Pécsi Rita a családról, a nemi identitás és személyiségfejlődés helyéről

1

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán!
(…)
Az Élet él és élni akar.
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak rajta
Véres, s ostoba feneségek.”

(Ady Endre)

A nagy kísértő egyik ősi fogása: „Aludj nyugodtan, nincs veszély!” És végül, mint ahogy az egyszeri békát a langyos vízben, csak megfőzi kiszemeltjét.

Nem hiszem, hogy van ma még olyan felnőtt ember, aki nem látja, hogy a szellemi harc kereszttüzében lopva és nyíltan is a család áll. Talán éppen azért, mert minden kutatás és tapasztalat szerint ez a küzdőképes, kiegyensúlyozott, örök életre teremtett ember legfőbb védelmi bástyája. Mielőtt ezt a tényt szűkebb szakmai szempontokkal is felvázolnánk, „evezzünk a mélyre”!

A Teremtő embert alkot. Saját képmására férfit és nőt. Életet fakasztó, boldogító, erős vonzalommal köti össze őket, ami olyan, mint a piros adu ász: „mindent visz”. Szövetséggé érlelődve ez lesz a család éltető alapja. Isten arcát hordozó egység, valóságos „tűzhely”, ami meleget, otthont, biztonságos fejlődési környezetet jelent a benne élőknek.

Tehát az az erő, ami ezt kikezdi, Isten arcát akarja ebből a világból eltörölni, és ezzel a legfőbb erőforrásunk letiltásával fenyeget. Ez az igazi veszély.

A személyiségfejlődés legnagyobb tétje ugyanis, hogy kialakul-e a belső szilárdság, a viharálló növény gyökérzetéhez hasonlítható énerő, ami a krízisekben is ellenáll, és képes a másik személyhez is boldogítóan kapcsolódni. Azaz úgy, hogy ne vég nélkül önmagát keresse. Ennek feltétele, az önazonosság, azaz az identitás. A neveléstudomány, a neurobiológia, az élettan számos fogódzót nyújt számunkra ennek megerősítéséhez.

Az egyik biztos támaszunk az ősbizalomban gyökerező úgynevezett magidentitás. Ez az első három évben alapozódik meg – jó esetben. Az a tapasztalat, hogy jó, hogy létezem, örülnek nekem, attól függetlenül is, hogy nem mindig jól működik minden. Nem alszom, amikor a többiek, csíp a popsim, nem eszem meg a spenótot, és gyakran sivítok, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy akarom… Éntudatnak is hívjuk ezt, az önbizalom és az önbecslés első alapjait jelenti. Ennek megszilárdítása az anyai gondoskodás, a szinte szüntelen válaszadás, a baba érzelmeinek és szándékainak tükrözése. Erre épül a kötődésképesség, amikor ez a kis „énke” más személyekhez is kapcsolódik. Itt lesz hangsúlyos az apa mint „első külső személy” szerepe. Ő lesz a kialakuló, még zsenge kötődés edzője – amennyiben érzelmileg és fizikailag is elérhető, szerethető közelségben van!

Ez a kis személyiségmagocska azonban nem testetlenül jár-kel a világban, szó szerint TEST-et ölt, hiszen ezen a földön nincs szétválasztott test-lélek-szellem. A fogantatás pillanatától csírában létező testünk hordozza a későbbiekben megmutatkozó, kibontakozó minden vonásunkat. Amikor a hímivarsejt és a női petesejt egymásra találnak, és illeszkednek egymáshoz, a petesejt megnyílik, és magába fogadja a hímivarsejtet, létrejön az új élet első sejtje. Ebben a pillanatban(!) eldől a baba neme, a szeme színe és sok egyéb sajátossága. Elkezdődik az osztódás, az élet növekedése, és minden további sejtünk ezt az alapprogramot hordozza ezután. (Néhány ezrelék – rendellenességnek tartott – kivételével.)

Természetesen a nevelés és a környezet sok tekintetben nagy hatással lesz a kialakuló személyiségre.

Hatalmas szabadsággal élhet az ember, akár szembe is mehetünk a természet valóságával, de az minden esetben komoly következményekkel jár. Nem ugorhatunk ki például büntetlenül a huszadik emeletről, nem fordíthatjuk meg az éjszakák és nappalok rendjét, nem táplálkozhatunk mérgező anyagokkal mérgező hatások nélkül, és nem választhatjuk meg életkorunkat, és azt sem, hogy férfiak vagy nők vagyunk-e.

A biológiai nemünk adott, és erre akkor eszmélünk rá, amikor az éntudatunk édesanyánkról leválik, fölébred a saját akaratunk a viharosan megérkező dackorszak idején.

Ekkor fedezzük fel ugyanis azt is, hogy olyanok vagyunk-e mint apa, vagy olyanok, mint anya. Fiú vagyok-e, vagy lány? Az anyai szimbiózisról levált kis emberke ezután immár „kívülről” szeretne rákapaszkodni a mintára, hogy a szereptanulási időszak megkezdődhessen. Ez lesz a szilárd identitás kialakulásának úgynevezett „látens időszaka”, amikor abba növekedhet bele a személy, aminek minden sejtjében hordozza a térképét. Az identitás azonosságot jelent, tehát nem az vagyok, akinek érzem magam – hiszen az érzelmek erősen változnak, és a külvilág nagyban befolyásolja őket –, hanem a természetes élet növekedési törvényei szerint a valósággal való azonosulás kínálja a legmegbízhatóbb kibontakozás útját. Többek között ezért van igen nagy szükség mindkét nem jelenlétére, a családban átélhető apai és anyai mintákra. Ez a nemi identitás lassan, az érzelmi azonosulással is lepecsételt folyamatokban (tehát a mesék, a játékok, a beszélgetések, az apa és az anya gyengéd szeretetkapcsolatának tapasztalatain keresztül) szilárdul meg, ezért mondhatjuk, hogy még serdülőkorban is „puha” a nemi identitás. Nagy törvény azonban, hogy ebben az életszakaszban azt erotizáljuk, azt szexualizáljuk, ami bennünk idegen, tehát nagy jelentősége van annak, hogy a gyermekkorban milyen hatások érik az embert. A serdülés zavarodottsága, élménykényszere, érzelmi hullámvasútja, feltűnési vágya, a lázadás késztetése persze erre a folyamatra is hatással van. Sajnos izgalmas divatot lehet csinálni a természetellenesből is, rávehető a pubertásblokkoló kezelésre stb.

Fontos azonban látni, hogy nagy mintás vizsgálatok szerint a serdülőkori szexuális irányultság spontán hullámzása egyértelmű, azaz azok a 16 évesek, akik akkor meg vannak győződve arról, hogy homo-, leszbikus vagy egyéb szexuális irányzatúak, egy éven belül több mint 90 százalékban szilárd heteroszexuálisként határozzák meg magukat.

Látjuk tehát, hogy erre a kettős gyökérre, a nemi identitásban megtestesülő magidentitásra épül a személyiségünk, annak minden gazdagságával:

a szellemi-testi-szociális tehetségünk, adottságaink és képességeink kibontakozása, a szakmánk, a szülővé válásunk stb.

Ennek otthona, biztos bázisa a család, a nemek vonzalmára épülő szellemi-lelki-testi szövetségi elköteleződés, ami az élet és a teremtés törvényei szerint nem csupán ideig-óráig tartó praktikus, gazdasági, jogi, bármilyen összetételű alakulat, hanem az élet teljességét, a személyes Isten arcát hordozó kapcsolatrendszer.

Az igazi támadás ezt célozza, korunkra jellemző módon: illúziók sokaságával.

Megpróbálja az objektív valóságból származó apa-anya szövetséget és a nemek polaritását felőrölni, és helyette virtuális valóságot kínál. Csináljunk úgy, „mintha…”

Akár százféle nemi lehetőség, bármilyen válogatásban megszerezhető „család az család” identitás, a természetes értékeket felragyogtató mesék helyett mesepótlók, ízfokozó „mintha-élmények” minden szinten.

Mindez a férfi és a nő életre nyitott vonzalmára épülő családban megtapasztalható Isten arca helyett. Nagy a tét: virtuális illúziók vagy életerőt hordozó családi kapcsolódás.

„Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ.
Most gyűrd be, magyar, a süveged taraját, (…)
Mert nem véd az, amit te meg nem tudsz védni,
de rozzantan is szent, ami tiéd s régi. (…)
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidőlt sokáig ő sem él.”

(Babits Mihály)

Két ember él bennünk: a pásztor és a tudós – Beszélgetés Navratil Andrea énekes-ökológussal

„A moldvai asszony nem tudta, hogy ahogyan ő a kertjét műveli, azt a világban a tudósok majd permakultúrának hívják, és azt sem tudta, hogy amit ő gyöntölésnek mond, azt babamasszázsnak fogják nevezni. Ő ezt a tudást a hagyományban örökül kapta és használja” – mondja a Fonó zenekar énekese, Navratil Andrea, aki a Fölszállott a páva vetélkedő énekes kategóriájában fellépők felkészítő mentora is. Az interjúban egy találós kérdést is megfejt.
– Nemcsak énekelsz, tanítod is az éneklést, felnőtteknek is, gyerekeknek is. Hogyan?
– „Mondd meg nekem, mit dalolsz, s megmondom, milyen ember vagy.” Kodály még néhány évtizeddel ezelőtt így fogalmazott. Ma már nem is az a kérdés, hogy mit éneklünk. Mert nem éneklünk, hanem zenét fogyasztunk. Ha úton vagyok, én semmilyen zenét nem hallgatok, mert nagyon fontos az életünkben a csend, és nagyon ritka. Három órányira lakom Budapesttől, és amikor elindulok, élvezem, hogy megtapasztalom a sötétet, a hajnalt, az utazást, a csendet. Hiszen ha csendben vagyok, megszólalhat bennem az ének.
Nagyon szép kihívás visszavinni az emberek életébe a mindennapi éneklést. Több mint tíz éve tartok Dúdoló alkalmakat – nem tűztem ki nagy, távlati célokat, csak annyit, hogy aki eljön, mint egy fonóban vagy guzsalyasban, ahogy együtt éneklünk, érezze jól magát. Ezeken az alkalmakon az énekekhez kapcsolódó néprajzi háttértudást is igyekszem átadni, mégis, ezek elsősorban oldott közösségi együttlétek. Rendszeresen találkozunk Gödön, Budapesten, Tihanyban, Keszthelyen, Tapolcán, Kiscsőszön és Dörgicsén, de tartottam dúdolókat Erdélyben, sőt, a diaszpórában élő magyaroknak Prágában és Buenos Airesben is. Nagyon fontosnak tartom a rendszerességet: hétről hétre vagy két hétről két hétre eljutni egymáshoz. A „kemény mag” már közösséget alkot és ünnepel.
Kodály mondta, hogy az éneklést ajándékba kaptuk Istentől. Önmagunk megismerését, felvirágozását és kiteljesedését szolgálja. Terápia. Nagy lehetőség élni vele!
– Énekes is vagy, ökológus is. Melyik inkább? Hogyan érnek össze ezek a területek?
– Sokszor meg szokták kérdezni tőlem, hogy lehet mind e két területet egyszerre művelni. Pedig amikor még fénye és becsülete volt ennek a szónak, úgy hívták az ilyen embert a hagyományban: paraszt. A parasztember énekelt, táncolt, ismerte a körülötte lévő világot, használta és nem kihasználta a környezetét, égre nézve olvasott a csillagok járásában, embert és állatot gyógyított Isten patikájából. Én ennek a töredékét sem tudom, de nap mint nap tanítva tanulok. Ma például 30 kiló kukoricát raktam be az autóm csomagtartójába, mert száz gyerek vár délután, s kétszáz holnap. Gazdakalendáriumot tartunk, egy rendhagyó hagyomány és természetismeret-órát, ahol megpróbáljuk átadni a városi környezetben felnevelkedő gyerekek számára, hogy a parasztember által megőrzött tudás mennyire aktuális és hasznos ma is.
– Ugye azért nem térdepelteted kukoricára a gyerekeket?
– De, ehhez ragaszkodnak! Meg lehet kérdezni Gödön, Nagykovácsiban, Nagymaroson, Gazdagréten, Gödöllőn, Vecsésen és Újhatvanban a gyerekeket, miért is jó a „kakaspattogtató” varázsmondóka közben együtt kukoricán „térdepelnyi”. A foglalkozás elején megbeszéljük, honnan és kiknek a közvetítésével érkezett ez a növény, amire a tengeri vagy törökbúza elnevezése is utal, de ennek kapcsán lehet szólni arról, hogy ha a világ egyik részén megtermelünk valamit, amire a világ másik részén van igény, az milyen nagy terhet ró az adott ökoszisztémára, s innen ez már közös felelősségünk. A gyerekek a kukoricát leginkább csak popcorn formájában ismerik, és most megtapasztalják: ennek a növénynek minden részét használták a régiek. A kukoricaszárból bólogató madárkát, leveléből csuhéangyalt készítünk, kóstolunk málét és puliszkát, a lemorzsolt kukoricacsutkát bezsákoljuk, és megköszönve a segítséget jelzem nekik, hogy ennyi csutkával egy hónapig nincs gondom a tüzelő aprítására a főzéshez. Nincs felesleg, nincs hulladék.
Természetesen éneklünk, táncolunk, és mesélek is, mert ahogy azt a székelykevei mesemondó, Szőcs Boldizsár megfogalmazta: ami nincs benne a mesében, az egyszerűen nem létezik. A mese a szegény ember egyeteme.
Hoztam neked ajándékot: amikor beraktam a zsákba a kukoricát, kihullott néhány szem, és gondoltam, megleplek vele. Nézd, milyen gyönyörű! Egy ilyen apró dolog is az öröm érzetét tudja okozni, ha fogom, nézem, tapintom, megismerem!
– Tenyerembe tetted a kukoricaszemeket: lehetne velük akár a ma oly divatos mindfullness-meditációt is végezni, amit mazsolaszemekkel végeznek. Kukoricaszemmel is lehet gyakorolni a figyelem elmélyítését.
– Biztos vagyok benne. Kinyitott tenyeredben tartva, a pici súlyát érezve, a színárnyalatait megfigyelve, a nincs-két-egyforma magokat nézegetve már megtörténik a csoda. Szemlélődsz. Einstein szerint kétféleképpen élhetjük az életet: vagy úgy, mintha semmi sem lenne csoda, vagy úgy, mintha minden csoda lenne. Te döntöd el.
– Van olyan, amit most újdonságként felfedezünk, de az már ismert volt a hagyományban?
– Amikor elmentem Moldvába, a kertekben a permakultúra elvei szerint ültetett és nevelt növényeket láttam. Igaz, az az asszony nem tudta, hogy ahogyan ő a kertjét műveli, azt a világban a tudósok majd permakultúrának hívják, és azt sem tudta, hogy amit ő gyöntölésnek mond, azt babamasszázsnak fogják nevezni. Ő ezt a tudást a hagyományban örökül kapta és használja. A tudomány sok esetben kullog a hagyomány után. Olvastam valahol, hogy egy lelkiismeretes tudós, ha bejárja a tudomány összes ösvényét, kacskaringós utakon keresztül, zsákutcákat is megjárva egyszer csak visszajut oda, ahonnan a hagyomány eleve kiindult. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a tudományra nincs szükség. Sőt. Két ember él bennünk, egy pásztor és egy tudós. Ahogy van szívünk és van fejünk. És ha már advent időszakában beszélgetünk, nézzük meg, kik találták meg Jézust a jászolban, és hogyan.
Elindultak messze földről a háromkirályok, három bölcs ember három országból, és összetalálkoztak – ők a tudás útját követték, a fejük után mentek. Elsőként mégis a pásztorok érkeztek oda, akik meghallották az angyal szavát!
Én azt gondolom, hogy egy pásztor, egy tudós mindannyiunkban lakik. S ennek a kettőnek harmóniában kell lennie ahhoz, hogy teljes életet élhessünk. Karácsony közeledtével, mindenkit arra buzdítok, ne a boltokban, hanem inkább a téli ünnepkör hagyományaiban keresgéljen.
– Azt is mondtad: fenntartható fejlődés nincs. Miért?
– Mert ideje felébredni: a fejlődés nem tartható fenn! Van fenntartható gazdálkodás, fenntartható életmód – és ezen a téren nagyon sokat tanulhatunk a pásztoroktól, parasztemberektől, bennszülöttektől: mindazoktól, akik helyben használják azt a környezetet, amelyben élnek. A tudománynak ezekkel az emberekkel – kart karba öltve – együtt kell kitalálnia azt, hogy hogyan tovább.
Mert nagyon nagy kihívások előtt állunk. Jó szívvel ajánlom Molnár Zsolt etnobotanikus (az MTA Ökológiai Intézetének kutatója) cikkeit, könyveit, tanulmányait. Ő már évek óta felhívja a figyelmet a hagyomány által megőrzött tudás fontosságára. Azt állítja, a pásztorok tudása elengedhetetlen a bolygónk megóvásához. Az is kiderül a kutatásaikból, hogy az ősi tudást követve, a gyimesi rétgazdálkodással nem hogy csökkenne a biológiai sokféleség, hanem néha úgy tűnik, hogy még növekszik is. Tényleg van egy olyan megoldás, amikor az ember, a természet részeként tekintve önmagára azt gazdagítja, és nem pusztítja? Messze földről odajárnak kutatók, és próbálják megérteni, hogy mi az, amit ott másképp csinálnak ezek az emberek. Fontos értenünk, mert soha ilyen mértékben a természet nem pusztult az emberiség történelmében, mint most. Tényleg a hatodik kihalási hullám előtt állunk. Nem gondolom, hogy ezt klímacsúcs-konferenciákkal felülről lehetne megváltoztatni, sokkal inkább egyéni döntésekkel. Mindenkinek magának kell egy más világszemlélettel, életmóddal radikálisan változtatnia. És hiszem, hogy ez megújulást tudna hozni. Van kiút.
– Igazán nem mondhatjuk, hogy vizet prédikálsz és bort iszol, hiszen ötödik éve élsz egy víz, villany és gáz nélküli házacskában…
– Ahogyan a párom mondja, mi csak „plüssparasztok” vagyunk, hiszen az autóba azért beülünk, és egy csomó olyan dolgot használunk a civilizáció áldásai közül, ami a régieknek nem adatott meg.
Nem is szeretném elhitetni, hogy én úgy élek, mint évszázadokkal ezelőtt a régiek, nem! De a gondolkodásmódot és ennek a tapasztalatát viszont nagyon jó megélni.
Hogy milyen örömet tud adni az, amikor az általad hozott forrásvízből iszol, amikor nem használsz feleslegesen áramot. Jó megtapasztalni a csendet, a gyertyafényt, azt, hogy milyen jó a természet ritmusával haladni. Itt, a városban a kollégák után oltogatom le a feleslegesen égve hagyott villanyt, mert arra gondolok, hogy ami most elég, az nekünk egy egész éves energiafogyasztásunk. Minden pillanatban döntést hozunk, és hiszem, hogy a sok apró döntés meg tudja változtatni először a kicsi környezetemet, aztán a nagyobbat s a még tágabbat. Persze, ez az életmód sok kihívással jár. Lemondásokkal. Nincs forró zuhany reggelente. De van helyette más.
– Van egy archaikus ima, amit találós kérdés formájában szoktál a gyerekeknek feltenni: „Kerek egy év alatt kerek egy istenfa, kerek istenfának szép tizenkét ága, szép tizenkét ágán ötvenkét virága, ötvenkét virágán három aranyalma – na, mi az?” A megfejtés nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk.
– Az ötvenkét virágra nagyon gyorsan rávágják: ennyi a hét az évben. No, ilyenkor mondom: igazatok van – meg nem is. Mert az ötvenkét hétből nem nagyon lehet megfejteni, mi is az a három aranyalma. A tudós útján, analitikusan közelítve, keresve a megragadható pontokat, nem könnyen lehet a megfejtéshez eljutni. De egy jobb agyféltekét használó művészember érzi, hogy ebben szimbólum van és költészet. Nézzük csak, hogyan mondják ugyanezt a moldvai csángó magyarok: ők hatvanhat virágról beszélnek. De ha hozzáteszem, hogy a csángók a magyar nyelv egyik legrégibb változatát őrzik és nagyon vallásosak, már közelebb jutunk a megfejtéshez. Mert a virágok nem a hetek, hanem az ünnepnapok számát jelölik. E virágok közül három kiemelkedik s aranyalmát nevel, ez pedig a három nagy ünnepünk: karácsony, húsvét, pünkösd. A születés öröme, a megváltás misztériuma és a szentlélek eljövetelének ígérete olyannyira nem szétválasztható, hogy az énekeinkben és imáinkban is sokszor együtt szerepelnek. A három aranyalma közül az első épp most kezd felfényleni.
– Ma leginkább abból áll a karácsony, hogy fogyasztunk, veszünk, csomagolunk, eldobunk, halmozunk.
– Ki ne ismerné azt az érzést, hogy a gyerek kibontja az ajándékot, megkapja, amire vágyott – mégis marad benne egy hiányérzet. A tárgy soha nem teljesíti be azt, amire igazán vágyunk – a bőség gyakran hiányt szül. Az ajándékozási őrület helyett mi az, aminek helye van karácsonykor? Nem tudok olyat, amit ne tudnánk mindannyian: ez pedig a közösségi együttlét. A hagyomány mindent elmond, csak követnünk kell.
Szenteste régen a szűk családé volt, és mivel több generáció élt együtt, ezt azt jelentette, hogy talán még a dédszülő is ott volt. A rákövetkező napon már a nagyobb család is részt vett az ünneplésben, aztán pedig az egész falu – hiszen a falu egyik felét Istvánnak hívták, a másik felét pedig Jánosnak. Egyik napon az Istvánokat köszöntötték, másikon a Jánosokat – senki nem maradt egyedül!
Furcsa a mai városi lét, amikor azt hangsúlyozza, hogy akkor vagy valaki, ha karriert építesz, individuum vagy. Egy keleti rokon nép, a csuvasok viszont azt mondják: akkor vagy erős, ha le tudsz ülni egy asztalhoz a rokonaiddal. Sok minden került régen a karácsonyi asztalra– dió, méz, gyertya, Luca búza – és odatesznek egy almát is, amit annyi fele vágnak, ahányan csak ülnek az asztal körül. Ez emlékezteti őket arra a következő évben, hogy nincsenek egyedül, tartoznak valahová. A kerek egész alma a család. A rokonság a legnagyobb megtartó erő, biztosítórendszer, erős sövénykerítés, hogy megint csak a csuvasokat idézzem.
– Sokan viszont úgy érzik – pláne így, ünnepek táján–, hogy épp ahhoz kell az erő, hogy kibírják, elviseljék a rokonságot.
– Hogy egyedül könnyebb, s egy begyakorolt mosollyal a Facebookon születik a boldogság. Ezt próbálja velünk elhitetni az individualizált világ. Pedig ez átverés!
Nem véletlenül születünk oda, ahol vagyunk, nem véletlenül kapjuk azokat a nehézségeket, amelyekkel szembetaláljuk magunkat. A vallásos ember tudja, hogy a hit nem az életet teszi könnyebbé, hanem minket tesz erősebbé.
– Épp most hallottam, hogy két testvér nem beszélt egymással hat évig, mert az egyik véletlenül egy fél ekenyomnyit beleszántott a másik földjébe. Ez valahol Erdélyben esett meg, ahol pedig még nem szakadtak el teljesen a hagyománytól.
– Nem arról van szó, hogy nehézség, feladat ne jönne! Sőt. Úgy mondják a régiek: ha minden kis súrlódás ingerel, hogyan lehet kifényesíteni a tükrödet? Egymás mellé rendelve, kerülve, ha bátran beleállunk az életünkbe, simára csiszolódhatunk. Az aranyalmák közül a második, a húsvét ünnepe tavaszra esik, amikor a természet is megújul, újjászületik. Ez az ünnep minket is felhív az újjászületésre, a megbocsátásra. A nagyböjt éppen arra szolgált, hogy az ember megtisztuljon kívül is, belül is. Jó alkalom arra, hogy elrendezzük a sérelmeket. Régen nem juthattál el úgy a feltámadás ünnepére, örömére, hogy ne békültél volna ki minden haragosoddal. Ezt is a hagyomány tanítja nekünk!

Bajzáth Mária: A világ rengeteg módon szomjazza a mesét

Legyen szó halálról, betegségről vagy válásról, a mesék segíthetnek átvészelni a gyermekek legnehezebb pillanatait is.

Egyszer volt, hol nem volt valaki, aki pontosan tudta, milyen fontosak a mesék. Hisz mint Bajzáth Mária mesepedagógus vallja, a történetek képesek a legnehezebb és legszebb pillanatokban is kapaszkodót nyújtani kicsiknek, nagyoknak, születőknek, haldoklóknak, szenvedőknek, boldogoknak.
Bajzáth Mária 1990 óta foglalkozik gyerekekkel, mesékkel és pedagógiával, mostanra pedig ismertté vált a mesefoglalkozásairól. Sőt, az igazán szerencsések polcain biztosan csücsül legalább egy a mesegyűjteményeiből is.
Interjúnkban arról kérdeztük a mesepedagógust, hogy mit és miért olvassunk a gyerekeinknek. Megtudtuk azt is, hogy mennyi változást tapasztalt meg az új generációkban és mesepedagógiában az elmúlt 15-20 évben. Bajzáth Mária emellett elárulta, hogyan őrizhetjük meg a történetekben rejlő varázst a gyermekeinknek.


Miért fontos mesélnünk a gyerekeinknek?
Amikor elmondunk egy történetet a mesélő és a hallgató offline, eszközök nélkül képes figyelni a másikra. A gyermek ilyenkor egy olyan cselekvéssorban vesz részt, ami csak róla és a másik emberről szól. A mesélés amellett pedig, hogy megnyugtat egy gyereket, óriási belső munkára is készteti, hiszen történethallgatás közben többek között aktivizálódnak az érzelmek, a képzelet és az alkotóképesség.

Ahhoz viszont, hogy egy mesét jó legyen meghallgatni, az átadó részéről szükséges tehetség és kompetencia is. Egy szülő pedig érezheti úgy, hogy nem igazán képes átadni a történeteket.
Nincs olyan anya vagy apa, aki a hangjával, az érintésével, a ringatással illetve az összebújással ne tudná megnyugtatni a gyermekét. A szülő-gyerek viszonyban tehát, ha a szülő száz százalékosan jelen van a pillanatban, egy történet átadása pozitívan hat a gyermekre, akármilyen módon is mondják el a mesét. Ugyanez igaz a nagyszülőkre és testvérekre is. A pedagógusoknál viszont már más a helyzet. Ebben az esetben valóban nagyon fontos szerepe van annak, hogy ki és hogyan mond el egy történetet. Az is releváns továbbá, hogy az adott pedagógus bele tud-e kerülni abba a bizalmi pozícióba, amiben a gyerek meg akarja hallgatni a meséjét. Persze nem egyszerű feladatról beszélünk, de a mesélés is a pedagógus mesterség tanulható része.
Előfordulhat ugyanakkor, hogy egy anya vagy apa próbál mesélni, de a történet nem érdekli, esetleg untatja a gyereket. Mi lehet a gond?
A történet elmondásakor számításba kell venni a befogadó korosztályát. Egy kisóvodás még nem képes tátott szájjal végigülni a túl hosszú, rengeteg szereplős és helyszínes meséket. Amikor pedig egy még bonyolult történetet próbálunk elmondani, a gyerek óhatatlanul is félbeszakít, hiszen nem érti az összefüggéseket. A mesélést érdemes rövid történetekkel és a lehető leghamarabb elkezdeni, így idővel mesehallgatóvá, történethallgatóvá tudjuk szeretni, vagy ha úgy tetszik, szocializálni a gyermeket.
Hogy szerethetünk valakit mesehallgatóvá?
Ha mindennap mesélünk neki. Egy történet befogadásakor követni és érteni kell a szálakat, továbbá fontos bíznunk a mesélőben és abban, hogy végigvisz minket a mesei úton. Ezek a kompetenciák hosszú idő és összetett nevelési folyamat során alakulnak ki. A mesehallgatóvá nevelés egyébként óriási kihívás mind a szülőnek, mind pedig a gyermeknek. Egy hároméves még csak kurtább szövegeket tud meghallgatni osztatlan fókuszált figyelemmel. Egy nagycsoportos óvodás már képes hosszú, komplex tündérmesét is befogadni, ahogy pedig múlik az idő, a folyamat szép lassan beér.
Hogyan válasszuk ki a megfelelő meséket? Miként találja meg a szerethető történeteket?
Népmesékkel foglalkozom, ez eredetileg nem gyerekműfaj. Épp emiatt mindig nagy kihívás kiválasztani egy olyan szöveget, amely valóban érdekli a gyermekeket. A mesefoglalkozásokon rendszeresen ki is próbálom azokat a történeteket, amelyekről úgy vélem, válaszok lehetnek az adott korosztályt foglalkoztató problémákra, hiszen mindig a gyakorlat bizonyítja be, hogy jól gondolkodtam-e. A saját mesegyűjteményeibe így már csak azok a történetek kerülnek be, amelyeket több csoport is szívesen meghallgatott.
Tegyük fel, hogy egy anyuka megtalálja a régi mesekönyveit a padláson, és szeretne visszaadni az élményeiből a gyerekeinek is. A régi könyvek, mesék mindig beválnak az újabb generációknál is?
Ma gyakran kell egészen mást mesélni egy 4-5 éves gyermeknek, mint 15 évvel korábban. Óriási változást élünk meg. A gyerekek sokkal rövidebb történeteket képesek befogadni a televízió, internet és számítógépes játékok miatt, hiszen az új ingerek okán ellustult a képzeletük. Továbbá erőfeszítést igényel a részükről, hogy végigüljenek egy hosszabb, kép nélküli szöveget. Sőt, mostanra azt is számításba kell venni egy történet kiválasztásakor, hogy a Z illetve alfa generációknak sokfélébb és tágabb ismeretei vannak. Egy 8-9 éves ma olyan témákról is szerez némi tudást, ami 15 évvel korábban nem volt jellemző a korosztályra. De szavak is koptak ki a szókincsből, így például a mesegyűjteményeimben külön megmagyarázok minden olyan szót, ami már nem feltétlenül része az aktív szókincsnek. Egyébként az is hatalmas különbség a 15-20 évvel ezelőtti állapotokhoz képest, hogy a gyerekek régebben szerették a népmesékre jellemző ismétlődéseket, az újabb generációk ezzel szemben a kiszámíthatatlanul fordulatos történeteket kedvelik. Tetszik nekik, mikor egy mesének rossz a vége vagy ha az antihős, a csaló is meg tudja mutatni az erejét.
Akkor a boldogan éltek, míg meg nem haltak már nem opció?
Egy bizonyos korig nagyon fontos, de a kiskamaszokat már érdekli az élet sötétebbik oldala is. Egy tízévesnek van tapasztalata ellenfelekről, rivalizálásról, konfliktusokról, hazugokról és csalókról, tehát hallani akar a negatív történésekről és szereplőkről is. Sőt, a halál akár már három éves kortól foglalkoztathatja a gyermekeket, de ide sorolhatjuk a betegséget és válást is. Ezekről beszélni kell, a népmese pedig mindenre képes választ adni. Ezekben a történetekben az egyik legcsodálatosabb az, hogy bármilyen nehéz kérdésről is legyen szó, amíg a befogadó a mesét hallgatja, oldódik a szorongása. A mesehőssel együtt kezdenek barangolni a történetben, a szálak, szereplők és történések által ráadásul kapaszkodót is kap az élethez.
És mi a helyzet a mai szülőkkel, többet vagy kevesebbet mesélnek a gyerekeiknek?
A 3-10 éves gyereket nevelő szülők körülbelül egyharmada mesél napi rendszerességgel. A maradék kétharmad már csak maximum heti egyszer vagy annyiszor sem. Tehát még mindig a tudatos, tájékozódó és mesélő anyák illetve apák vannak kevesebben. Egyébként meggyőződésem, hogy azokat a gyerekeket, akiknek nem mesélnek, a pedagógusok tudják hozzásegíteni ahhoz, hogy napi rendszerességgel történetekhez jussanak. Az óvodákban ez remekül működik is, a kisiskolások viszont már jóval kevesebb mesét kapnak, holott nekik is óriási igényük lenne rá.
Elsőre talán azt gondolhatjuk, hogy a mesélés előbb-utóbb kikopik a szülő-gyerek kapcsolatból. De nem átalakulásról van szó inkább? Tehát egy bizonyos kor felett már nem a Piroskát mondjuk el, hanem arról mesélünk, hogy mi történt ma velünk.
Igen, a mesélés az életünk része maradhat, de csak akkor, ha egy gyerek kap történetmesélési mintát. Ahogy viszont már beszéltünk róla, a többségnek ez nem adatik meg. Amikor pedig hiányzik a minta, a kérdésre, hogy mi történt ma veled, mi volt az iskolában, az lesz a válasz: semmi. Ez transzgenerációs jelenséggé is válhat, hiszen ha a családban nincsenek asztal körüli beszélgetések, nincs élménymegosztás, egy idő után egy olyan egymás mellett élés alakulhat ki, amiből hiányoznak a párbeszédek, hiányoznak a történetek.
Mit tehet egy szülő, ha az első években ugyan kimaradtak a mesék, de most azt mondja, szeretné behozni a lemaradást? Célszerűbb rövidebb, kisebbeknek való történeteket választani vagy célozza meg egyből a gyereke korosztályát?
Először érdemes a gyermek korosztályának való mesékkel próbálkozni és megnézni, hogy a gyerek tud- e kapcsolódni a korcsoportjához szóló történetekhez. Ha erre nem képes, akkor meg lehet célozni az alsóbb vagy a felsőbb korosztályt. Azt kell mesélni, amit a gyerek szívesen hallgat. A Népmesekincstár kötetek tartalomjegyzékei például óriási lehetőséget adnak a szülőknek arra, hogy meg merjék kérdezni, ma miről szeretne mesét hallani a gyerekük. Ez útmutató lehet nekik ahhoz is, hogy mi foglalkoztatja éppen a gyermeküket. Amennyiben például minden este arról akar hallani, hogy mit csinálnak az ellenfelek a mesékben, a téma valószínűleg nagyon fontos számára az adott pillanatban. Egy szülőnek ilyenkor pedig az a dolga, hogy adja oda azt a történetet, ami oldja a gyerek szorongását és félelmét, vagy esetleg épp megerősíti a gyermeket abban, hogy jó úton jár.
Ahogy már korábban említette, a népmese eredetileg nem gyerekműfaj. Így hogy találhatunk olyan történetet, ami ideális lehet egy gyerek számára?
Bár a történetek többsége valóban felnőtteknek szólt, de gondos válogatással, a pedagógia és lélektani szempontokat is figyelembe véve, a népmesén keresztül nagyon hasznos útravalókat adhatunk a gyerekeknek. És van a folklórnak egy kicsi szelete, a gyermekfolklór. Ezeket a történeteket mindig gyerekeknek mesélték, tehát akár ilyen szövegekből is válogathatunk.
A halál mindig része volt az életünknek, így természetes, hogy rengeteg történetben kerül elő témaként. Ezzel szemben a válás már inkább az újabb korok sajátja. Hogy tud erre reflektálni egy népmese?
Most jelenik meg az Erdők, mezők népmeséi című kötetem, amiben van egy gyönyörű történet arról, hogyan vált el egymástól a Nap és a Hold. A történetben már nem szeretik egymást, így a főisten azt mondja nekik, hogy szétválhatnak, de továbbra is vigyázniuk kell a gyermekükre, a Földre. A Hold akkortól kezdve éjszaka, míg a Nap nappal kíséri a Földet. A mese gyönyörű, és tele van olyan üzenetekkel, amelyek kapaszkodót kínálnak egy válásban érintett gyermek számára.
Akkor a mesélés és mesék szintén képesek segíteni nekünk egy nehéz élethelyzetben. Mi a különbség az Ön mesefoglalkozásai illetve a meseterápia között?
A meseterapeuta diagnosztizál, beszélget arról, hogy mi történik a mesében illetve a gyerekben, és kifejezetten sérülésekkel illetve traumákkal foglalkozik, ezeket gyógyítja. A terapeuta tehát gyógyít, nekem pedig az a célom mesepedagógusként, hogy segítsem a gyerekeket önmaguk és a világ megismerésben, tanítsam-neveljem őket, gyarapítsam a tudásukat. Egy külső szemlélő első pillantásra csak annyit lát egy meseórából, hogy játszunk, örülünk, mesélünk, mondókázunk és jól érezzük magunkat. Ez bár igaz, de a mesefoglalkozások alatt ezernyi más is történik. Fejlődnek a szövegalkotási, gondolkodási, szövegértési képességek, gazdagítjuk a szókincset, a képzeletet, továbbá mesehallgatás és játék közben természetes módon fejlődnek különböző kompetencia-, és intelligenciaterületek. Előfordulhat ugyanakkor az is, hogy egy-egy érzékeny téma, például a halál foglalkoztatja a csoportot. Olyan történetet is mesélhetek, ami segít megérteni az élet végességét, illetve olyan játékokat játszunk vagy mondókákat mondunk, amelyek didaktikus magyarázatok nélkül, saját élményeken, megélt érzéseken keresztül közelebb visznek a témával kapcsolatos nélkülözhetetlen tudáshoz. Ezt minden foglalkozásnál fontos szem előtt tartani, hiszen mikor meseórát vagy mesefoglalkozást tartok, nagyon fontos számomra, hogy ne varázstalanítsam a meséket.
Egy mesét megfoszthatunk a varázstól?
Persze. Képzeljünk csak el egy olyan helyzetet, mikor filmnézés végén nagyon meghat a történet mondanivalója, még a könnyeink is potyognak, de a mellettünk ülő a szereplőkről vagy a cselekményről kezd faggatni minket. Ezzel megszakítja a bennünk lejátszódó folyamatot. Ugyanez történik akkor is, mikor véget ér egy mese, majd kérdezgetni kezdjük a gyereket például a tanulságról és főhősökről. Ebben az esetben szintén megszakad a folyamat, aminek során a mese belsővé válhatna. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a gyerek sem kezdhet kérdezni a történetről. Ő kérdezhet, de mi nem kérdezhetjük őt.
A népmesékről már volt szó. Ugyanakkor ha most arra kérnénk meg pár embert az utcán, hogy mondjon néhány mesecímet, biztos vagyok benne, hogy rengeteg Grimm-történet lenne a felsoroltak közt. Ezekről a szövegekről mit gondol?
Wilhelm és Jacob Grimmnek vannak nélkülözhetetlen történeteik. Ilyen például a Piroska és a Farkas, ez a mese már ötéves kortól mesélhető. Nagyon izgalmasnak tartom, hogy Piroska története a világ minden táján megtalálható. A mese egy-egy változata előfordul többek között Nyugat-Európában, Amerikában, Afrikában, de például Szibériában is. A Piroska és a Farkas egy olyan szöveg, amit Grimmék tettek ismerté, a mesetípus viszont már jóval korábban létezett. Ahogy a Hamupipőke, a Hófehérke illetve a Jancsi és Juliska is. A történetek, amelyeket Grimm-mesék néven ismerünk, azért olyan népszerűek, mert univerzális kérdéseket vettnek fel, olyanokat, amelyek a világ minden táján foglalkoztatták és máig is foglalkoztatják az embereket.
Mikor azt mondja, Piroska és a Farkas, egyből az ugrik be, hogy mennyire érdekli a történet a pszichológiát és a szakembereket. Azokban a szülőkben, akiknek a keze ügyébe került néhány értelmezés, kialakulhat bizonytalanság a történettel kapcsolatban. Bennem például mindenképp keletkezett egy negatív érzés a mese iránt Eric Berne értelmezése miatt.
Nagyon sokféle értelmezés látott napvilágot Piroskáról illetve a Farkasról. Ami biztos, egyszer mindannyian útnak indulunk a sűrű erdő felé, és mind találkozunk azzal a veszéllyel, amit a farkas szimbolizál. Ebből adódik a mese univerzalitása, hiszen azt üzeni, ha kilépünk a szülői ház kapuján, kilépünk a védettségből, ébernek és felkészültnek kell lennünk, hisz csak így vehetjük észre a ránk leselkedő veszélyeket.
Akkor tulajdonképpen a hasonló értelmezések elolvasása szintén varázstalaníthatja a kedvenc régi meséinket, még akár felnőttként is?
Amint elkezdjük befogadni mások értelmezését egy-egy meséről, gyakran épp a saját érzéseinkkel veszítjük el a kapcsolatot. Mesélek felnőtteknek, kisgyerekeknek, kamaszoknak, öregeknek, születőknek, haldoklóknak, a világ rengeteg módon szomjazza a mesét, és azt tapasztalom, hogy semmi nem képes felülírni a mesehallgatás perceit. Írhatok vagy mondhatok bármit a történetekről, de ez nem hasonlítható össze azzal, mint mikor valaki meghallgat egy olyan szöveget, ami mintha épp neki szólna az adott pillanatban. Sőt, én mesepedagógusként akkor érzem, hogy jól választottam történetet, mikor az 50 fős csoportból többen is azt mondják a foglalkozás végén, hogy úgy érezték, pont nekik szólt a mese, mintha csak nekik meséltem volna. Ilyenkor biztos vagyok benne, hogy a többségnek mást és mást üzent a történet. Abban a pillanatban viszont, ha egyféle üzenetet kezdenék kinyilatkoztatni számukra a szövegről, megpróbálnám elemezni és magyarázni a mesét, épp azt az egyedi és megismételhetetlen érzést és élményt írnám felül, ami miatt meséltem, illetve amiért mesél és mesét hallgat az emberiség, amióta világ a világ.

forrás

 

Pécsi Rita a tekintélyről, ami nem más, mint a fűszál angyala – beszélgetés a Pax TV-ben

Uzsalyné Pécsi Rita a PaxTV-ben a tekintélyről, ami nem más, mint a fűszál angyala. Micsoda?! Hogyan kell ezt érteni?
Hallgasd meg a beszélgetést, és megtudod 🙂

Pécsi Rita: A ragyogás mindenkiben benne van

Szemlélek Szívügyek címmel új sorozatot indít magazinunk: olyan emberek engednek bepillantást életükbe, gondolataikba, érzéseikbe, akik szívbéli meggyőződéssel végzik munkájukat, szolgálatukat az élet különböző területein.

– Elsőként Pécsi Rita neveléskutatóval, főiskolai tanárral beszélgettem. Ritával évek óta ugyanabba a házascsoportba járunk, és mindkettőnk munkáját folyamatosan inspirálja a másiké. Olyan embert hallgatni, aki nagy odaadással éli az életét, és hiteles értékközvetítő, igazán felemelő érzés – fogalmazott az első videós vallomás kapcsán Szőke Tibor, a sorozat szerkesztője.

Néhány gondolat a videóból:

„Híddá kell válni a tudomány és az élet között. A teológia, a vallás és az élet között. A pszichológia és az élet között. A tudomány évtizedek óta önti, kínálja az emberről a tudást. A teológia önti, kínálja az Istenről, és talán az Istenhez kapcsolódás spirituális tudását. És ha körülnézel az életben, mintha semmit nem hallottak volna, és ezt is tapasztalom.”

„nagyon öröm ezt látni, hogy ez a fény, ez a ragyogás minden emberben benne van.”

„Oázisokat kialakítani mindenki tud. És minden család egy oázis, ott kezdődik. Te lehetsz a gyerekednek a legjobb apja, mindenki más csak helyettesítő. A legjobb anya én lehetek, ha beleállok.”

„Jézus is szemléletmódot adott át a rengeteg sok példabeszédével. Miért használ csak példabeszédeket? Mert ugye nem konkrétan azt mondta, hogy most ezt csináld (…), ad egy kulcsot ehhez, de nagyon fontos, hogy ez a kulcs praktikumokat is adjon.”

„Mindenkinek van pályája. Olyan szép az a gondolat, hogy tanítsd meg a gyerekednek, hogy nem minden út járható, de ha megtalálja a saját útján, azon repülni is tud. Ezt szeretném! Ha mindenki megtalálja a saját útját, azon majd viszi tovább azt a magocskát, azt a szellemiséget, ahogyan ő tudja.”

A szenvedés keresztje, megélése és kihívásai – Pécsi Rita Ébényi Annával beszélget

A Kossuth Rádió Az este c. műsorában (2023-04-07-én)
A szenvedés keresztje, megélése és kihívásai – Nagypéntek üzente.
Az este – a házigazda Pécsi Rita neveléskutató, főiskolai tanár, vendége Ébényi Anna tanár, tolmács, fordító, akinek fiatalasszony korában az egyik oldala lebénult egy agydaganat következtében. Az évek során a nagyon sok munkának és áldozatnak köszönhetően javult ugyan az állapota, de sok terhe maradt meg ennek a betegségnek. Az arca bénulását nem sikerült meggyógyítani, és korlátozott a járása és a hallása az egyik oldalon. Nőként, feleségként, édesanyaként nem lehet könnyű együttélni ezzel a szembetűnő nehézséggel,
Anna életével hirdeti: ne süppedj bele a meghatározottságaid korlátjába még akkor se, amikor nem látszik a feltámadás!

Pécsi Rita: A hagyományok szerepe a közösségben

Mit jelent egy közösség megmaradása szempontjából a hagyományok megőrzése? És mi történik a közösséggel, ha megszűnik egy hagyomány átadása?

Meghallgatom 9:46-tól – 9.57-ig a Kossuth Rádió Napközben c. műsorában

Pécsi Rita: Tartsátok nagy örömnek a megpróbáltatásokat !?

Állandó szerzőnk, Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató írását olvashatják.

Így írja Jakab a levelében. Tessék? Nem képmutatás ez? Kinek okoz örömet a megpróbáltatás – úgy őszintén? Minden egészséges lelkű ember első reakciója ez. Ráadásul a wellness-világ a nem létező vágyaink kielégítését is felkínálva reggeltől estig ezt harsogja: a legfőbb jó a kényelem! Világos! Csak a lúzer szenved, a többi mind megtalálja az enyhítő kímélet eszközeit! A virtualitás pedig már-már azt is elhiteti, hogy gombnyomásra működik az élet, a kapcsolatok, a tudás, az öröm, az együttérzés is. Ám a képernyő távolsághatása még a velünk született empátiát is eltörli: nem tudsz mit tenni, borzalmas, de hát így jártak szegények.

Csak velünk ne történjen semmi!

Klimatizált helyiségekben éljünk, gyerekeink nehogy sárosak legyenek, négyévesen kapjanak okostelót, nehogy már lemaradjanak, tizenévesünket megkíméljük a hétköznapi erőfeszítésektől, remélve, hogy így helytállnak a teljesítményprésben – és abban bízunk, hogy boldog emberré válnak.

Porhintés, szemfényvesztés áldozatai vagyunk! Nem újdonság, és számos tapasztalatunk is igazolja, hogy a boldogság és a szenvedés nagyon szorosan összetartozik. Az igazi boldogsághoz csakis a krízisek megpróbáltatásain keresztül juthatunk el. Ilyen az emberi lét. Mindenkié. Nincs születés, új élet a várakozás és a szülés gyötrelmei nélkül. Sajnos ezt éppen a krízis idején nehéz elhinni, és még nehezebb elébe menni. Tanulni kell. A búzamag elhalását, földbe merülését, vagy a hernyólét és a bábállapot megtapasztalását, mint a pillekönnyű szabadon szárnyalás árát.

De a szenvedés vállalásának is vannak útvesztői.

Az állatokat ösztöneik vezetik még a szenvedésükben is. Nem így az embert, aki szabadnak teremtetett. Mindannyian megválaszthatjuk viszonyulásunkat a testi-lelki kínok, szorongatások, félelmek, veszteségek és kudarcaink esetén is. Ettől sok minden függ.

A szenvedés nagy erő! Vagy érlel, vagy felőröl!

Előszöris le kell számolnunk azzal a primitív vallásos színezetű kísértéssel, hogy a szenvedés büntetés, jobb esetben fegyelmezés. Jézus nem azt az Atyát hozta közelünkbe, aki időről időre szenvedéseket küld, vagy „enged meg”, hanem a Jó Pásztort, aki megkeresi és ölébe veszi az eltévedtet is.

A megpróbáltatások elkerülhetetlenek, de még akkor sem kell keresnünk a szenvedést, ha tudjuk, hogy abból élet fakadhat. A szenvedés leválasztása a mély belső örömről, a kapcsolatról nagy kísértés. Jó példa lehet erre a bibliai földműves, aki szántóföldjében kincset talált, „aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt.” Mélyértelmű kép. Nem a felszínen, nem séta közben, hanem elrejtve, a verejtékes földművelés ki tudja hányadik gyümölcstelen fáradozást követő napján kincset talált. És ekkor, örömében eladja mindenét. Az eredménytelenség, a kilátástalanság gyötrelmes nagypénteki állapotának elviselése a növekedés velejárója. De csak akkor, ha képesek vagyunk értelmet találni ebben is. „Az teszi széppé a sivatagot (…), hogy valahol egy kutat rejt.” (Exupery)

Erre a reményre tekintve felfedezhetjük a pusztítónak látszó szenvedésben rejlő teremtő erőt, ami képessé tesz arra, hogy felülemelkedjünk rajta, és önmagunkon is. De ezt csakis a szeretet logikájával érthetjük meg – tanítja Boulad atya A szív okossága című könyvében.

Csakis a szeretet érti meg a szeretetet.

Azt a mély vágyat az együttlétre, arra, hogy vele akarok szenvedni és meghalni. Krisztus Istene úgy akart élni, halni, mint az ember. Vakon aláírja az igent a megtestesülésben, aminek rettenetes formáját nem akarta, mert ember volt. Ez a szeretet logikája. Szeretni azt jelenti: Veled akarok lenni. Ezért keresi Isten az ember közelségét. Ezért vállalta az emberi szenvedést és a halál gyötrelmét is.

Az ilyen fájdalom vállalása mély értelmet ad a veszteségnek és egyben komoly tanúságtétel is. Az önzésünket szétfeszítő „magam ellen is átkarollak” szövetsége.

Életünk minden elválása a szűkös énünk meghaladása. Ilyen minden búcsú, minden életszakasz váltás, a szüleinkről való leválás, a gyermekeink elengedése, az erőnk és képességeink gyérülése az idősödés során. Ez mindig egy „kis halál” – de ez a növekedés ára.

Az emberré válás vég nélküli elszakadást jelent.

Ezen túl a sebeink, a sérüléseink érzékennyé, megértőbbé tehetnek a másik ember fájdalma iránt. Érdekes képet idézett nemrégiben egy sokat szenvedett pap barátunk: Ha az ember keze sebes, lehet, hogy nem tud olyan hatékonyan dolgozni, mintha semmi baja nem volna, de az biztos, hogy nem fog törni-zúzni, hanem óvatosan nyúl mindenhez. Ha fáj a lába, nem fog futóversenyt nyerni, de biztosan nem rugdos másokat. Másmilyen lenne a világ, ha mindenki a sebes kéz tapintatával, a fájós láb óvatosságával közelítene a másik emberhez.

Tényleg Isten „oltó-késévé” válhat sebzettségünk?
…
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

(Tóth Árpád)

A szenvedést vállalni annyi, mint kibírni és értelmet találni a nekünk jutó fájdalmaknak. Foucauld atyának életében egyetlen követője sem volt. Amikor földi életének cserépedénye végleg széttört, számtalan követőre talált.

Sokszor nem értjük Istent.

Titok az ember számára ez a törékeny Isten, „aki megéli az Istentől való elhagyatottságot, akinek meg kell halnia, hogy győzhessen”. (J. Arias)

„A növekedés lehetetlen a halál misztériuma nélkül. A szenvedésnek teremtő titka van. Fogadjuk el, ha előbb-utóbb elér minket, mert mindegyikünk megkapja a maga behívóját a szenvedésre, hogy megismerkedjék vele, és növekedjék benne. Kérem ne vegyük úgy, mint egy kikerülhetetlen sorscsapást, amely ellenségesen ránk tör, hanem vegyük két kezünkbe, mint áldozati adományt. Változtassuk teremtő folyamattá, születéssé. Így nyer értelmet.” (H. Boulad SJ)

Eszerint tehát mégis igaza lehet Jakabnak, és valóban nagy örömnek tarthatjuk a megpróbáltatásokat, amelyeknek állhatatosság a gyümölcse.

Talán ezt nevezzük megváltó szenvedésnek, melyben az ígéret szerint „minden új fényt kap”.

Fotó: Kevin McIver/Pixabay
Forrás: Magyar Kurír