Kattintgatós gyermekeink: az éretlen idegrendszer és a számítógép találkozása nem játék
Tóth Ida
Napi négy órát játszik a gyerek a telefonján. Veled mennyit? – kérdez rá a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság a közleményében, amely az eddigieknél pontosabb képet ad a gyermekek digitális életéről. Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató szerint az észszerű és betartható szabályok csökkentik a függés kialakulásának veszélyét. A családi életben jól bevált stratégiákat is tartalmaz Körmendi Attila pszichológus Behálózott gyermekeink című könyvheti újdonsága.
Újszerű, komplex módszerrel vizsgálta a nyolc-tizenöt éves korosztály mobiltelefon-használatát és online viselkedését a Fabricula kutatócég a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság megbízásából. Az eredményekből kitűnik, hogy az iskolás korosztály átlagosan napi négy órát tölt mobilozással, a legtöbben a közösségi médiát használják, azon belül is a TikTokot.
Mikor és mennyi ideig telefonoznak a gyerekek?
Hétköznapokon már hajnali négy órától megfigyelhető az aktivitás növekedése a kutatásban részt vevők mobilján. Még jó, hogy ez csak a kisebbségre jellemző, a többség telefonhasználata nagyjából fél hat és fél hét között éri el a reggeli csúcsot, majd némi visszaesés után fél nyolc és nyolc óra között látható újabb emelkedés. Tanítási időben viszonylag alacsony mértékű a telefonhasználat, bár életkortól függően azért vannak eltérések: az idősebbek nagyobb eséllyel használják a mobilt hétköznap délelőtt is. Éjfél és hajnal öt óra között a legtöbb gyerek „offline” – remélhetőleg alszik –, a kutatás résztvevői közül azonban többen, ha nem is mindennap, de esetenként aktívak voltak, egyesek kifejezetten hosszan használták a telefonjukat, például filmet néztek rajta az éjszaka közepén. Az átlagos napi képernyőidő a teljes mintára és a teljes vizsgálati időszakra számolva 234 perc, azaz közel négy óra. A kutatásból az is világosan látszik, hogy az életkor növekedésével párhuzamosan nő a készülékhasználat átlagos ideje.
Halljuk-e az „apahangot”?
A Kossuth rádió Vendég a háznál című műsora nem kerüli azokat a kényes témákat, amelyekről érdemes társadalmi szinten is gondolkodni.
Körmendi Attila pszichológus arra a tendenciára is felhívja a figyelmet, hogy a digitális eszközök használata egyre gyakoribbá válik a korai életévekben.
Vagyis egyre kisebbeknek, akár már egy-két éveseknek is kütyüt adnak a kezükbe a szüleik. Jellemzően az alacsonyabb iskolázottságúak és jövedelműek gondolják azt, hogy gép nélkül nem képesek lekötni a csemetéjüket.
Az Oriold és Társai Kiadó gondozásában megjelent, Behálózott gyermekeink – Okoseszköz-használat gyermek- és serdülőkorban című kötet szerzője az okok között említi, hogy sok szülőnek a telefonja az egyetlen „segítsége”, mert amíg az lefoglalja az örökmozgó csöppséget, neki addig van ideje testedzésre, pihenésre, alvásra vagy szórakozásra, film- és sorozatnézésre. Egyes családokban a hosszabb, strukturálatlan időszakok, például autóutak, repülőutak kitöltése is nehezen elképzelhető digitális eszközök nélkül. Nem árt tudatosítani: ezekben az időszakokban a szülő többnyire nem is tudja, hol, milyen oldalakon kalandozik gyermeke. Hogyan tudná akkor megvédeni a káros hatásoktól?! Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutatónak gyakorta felteszik a kérdést szülők és nevelők: mikor engedhetik el a serdülő kezét, hogy a felnövekvő nemzedék a saját útját járhassa a digitális világ útvesztőiben is?
– A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság megbízásából készült kutatás eredménye kijózanító – értékeli a helyzetet Pécsi Rita. – Az új vizsgálati módszer is csak azt bizonyítja, amit a fejlesztők már régóta tudnak, hiszen milliárdnyi adat áll a rendelkezésükre arra vonatkozóan, hova kattintunk, melyik oldalt néztük kicsit hosszabban, milyen tartalmakkal érdemes minket megkínálni. Még a szemmozgásunkat is figyelik. A piac érdeke, hogy a felhasználó minél több hasznos időt töltsön el a gép előtt, abban mégis konszenzus van fejlesztők és szakértők között, hogy az alváshiány súlyos problémákat okoz. A szükségesnél kevesebb alvás 38 százalékkal növeli a depresszió előfordulását.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az utóbbi években megháromszorozódott az öngyilkossági kísérletek száma a tíz-tizennégy éves korosztály körében. Ezért is ajánlom a szülőknek, hogy a hálószobákban semmiképpen ne legyen képernyő.
Mintha drogot adnánk a gyerekeinknek
A kicsiknek valódi kapcsolatokra van szükségük – nem egy alkalmazásra – mondja Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató.
Ha a szülőnek szabad, a gyereknek miért nem?
Bár egyre többet hallani az okoseszközök túlzott használatáról, arról már kevesebb szó esik, hogyan lehet a fiatalokat biztonságosan bevezetni a digitális világba. A minta a legerősebb nevelő erő. Ha a kisgyerek azt látja, hogy a szülő szinte egész nap a számítógépe előtt ül – még ha a munkája miatt teszi is ezt –, és a keze ügyében tartja a telefonját, az kinyitja előtte a korlátlan használat kapuját. Miért ne ülhetne akkor ő is órákat a gép előtt? – az önigazoló kérdések legtöbbször összekapcsolódnak azzal az érvvel, hogy az iskolások amúgy is a kapcsolattartás és az információcsere elsődleges színtereként tekintenek az online platformokra, s ez a Covid-karantén idején már általánosan elfogadottá vált. Ám akik a karantén elmúltával is így gondolkodnak, azok egy dologgal biztosan nem számolnak: a gyerek éretlen idegrendszerével. Pécsi Rita hangsúlyozza, hogy az éretlen idegrendszer és a számítógép találkozása nem játék. A serdülőkor kezdetével amúgy is felbomlanak a kialakulóban lévő idegrendszeri pályák – ez az átalakulás megkezdődik tízéves kor körül, és eltarthat egészen húszéves korig. Ebben az időszakban különösen fontos a mozgás és minden olyan tevékenység, amely kimozdítja a fiatalt a gép mellől, mert a kutatások szerint a géphasználattal egyenes arányban nő a figyelemzavar és nő a szorongás, a serdülőkori depresszió is. Az erős dopaminhatás pedig függőséget okoz.
– Erről is érdemes beszélgetni a gyerekeinkkel – ajánlja a neveléskutató –, és alakítsunk ki észszerű, betartható szabályokat közösen. Szabályokra igenis szükség van, ez nem IQ-kérdés, sokkal inkább az idegrendszer érésével függ össze, hiszen az agyi fékező hatások még kialakulatlanok tizenéves korban. Mit jelent ez?
Mindannyiunknak ismerős a serdülőkorra jellemző féktelen, élménykereső magatartás: „legyen nagyon” – mindegy is hogy mi, de az nagyon –, amit élménykényszernek hív a szakirodalom. Így tehát a gázpedál a gyereknél van, de a fék még a szülőnél, és a felelősség is az övé. Sok-sok beszélgetéssel, kapaszkodók, szabályok felállításával, a szűrők beépítésével segíthetjük a kamaszt abban, hogy rálásson a benne lejátszódó folyamatokra, de ne tegyük ki őt olyan döntéseknek, amelyeket még nem képes meghozni.
A függőség tünetei
Pécsi Rita Fejleszt vagy rombol? című könyvében konkrét javaslatot tesz a megelőző szabályok és módszerek bevezetésre. A családi életben jól bevált stratégiákat tesz közzé Jonathan McKee a most megjelent, Képernyő-generáció című kötetben, Körmendi Attilától olvashatunk a napi használati idő korlátozásának elveiről, a veszélyes tartalmak felismeréséről és az esetleges káros tartalmak ellensúlyozásának a lehetőségeiről is. A csoportos megelőzési módszereket, játékokat a pedagógusok is haszonnal alkalmazhatják. Mivel az okoseszközök túlzott használata mögött általában egy vagy több funkció, alkalmazás domináns használata áll, ezért az Oriold és Társai Kiadó gondozásában megjelent, Behálózott gyermekeink című kötet szerzője kiemelten foglalkozik a problémás videójáték-használattal, az okostelefon-addikcióval, a közösségi oldalaktól való függőség és az online zaklatás kérdéskörével. Bemutatja a függőség tüneteit, így az olvasó ráláthat arra is, hogy saját maga vagy környezetének tagjai mennyire veszélyeztetettek.
– Egyes képességeket, például a szókincset vagy a logikai gondolkodást fejleszthetik a technológiai eszközök, ez a fejlesztőhatás azonban csak akkor érvényesül, ha a napi használati idő nem több mint két óra – figyelmeztet Körmendi Attila. – A teljes megvonás nem megoldás, ahogyan a kontroll nélküli okoseszköz-használat sem. A bizalom fontos tényező, mert ha a nincs kapcsolat és kötődés, akkor nő a függőség kialakulásának kockázata. Ugyanakkor látni kell: a mai gyerekek rengeteg ingerrel találkoznak, ami eleve magasra tornássza az ingerküszöbüket, ezért is tűrik olyan nehezen az ingerszegény helyzeteket. Ha a telefon mindig kéznél van, akkor nagyon megnőhet a napi használati idő.
A Fabricula kutatócég eredményeiből kitűnik, hogy a telefonokra telepített és legalább egyszer használt alkalmazások száma átlagosan 76, ami 6 és 147 között változott készülékenként a vizsgálat ideje alatt. A telefonok aktív képernyőidejének közel hatvan százalékát a közösségi média és az egyéb kommunikációs alkalmazások, például böngészők és üzenetküldők tették ki. A legnépszerűbb közösségimédia-platformok (Facebook, Instagram, TikTok, Snapchat, YouTube, Messenger) érintettek az összes rögzített alkalmazásindítás felében. A gyermekek telefonjukkal eltöltött összidejének 18 százaléka a TikTokon zajlik, további 12 százalék pedig a YouTube-on. A tiktokozás napi átlaga nyolcvan perc, a YouTube-é 37 perc, a Messenger és az Instagram pedig napi 21 perc. A Facebookon 17 percet, míg a Snapchaten napi átlagban 11 percet töltenek az applikációt használó gyerekek.
Mindent megtesz a baloldal, hogy ne érkezzen meg a tanárok béremelése
A pedagógus-életpályáról szóló törvényjavaslat célja, hogy a tanárok megbecsülést, a diákok versenyképes tudást kapjanak.
– A közösségi médiára elvben csak 13 évesen lehetne föllépni, tehát legtöbb esetben hazugsággal indul már a csatlakozás is – figyelmeztet Pécsi Rita. – És még csak nem is pszichológiai vagy neurobiológiai okok vezettek a korhatár megállapításához – ez esetben jó néhány évvel kitolódna a közösségi platformok használata –, hanem az amerikai törvények, amelyek értelmében 13 évesnél fiatalabbaktól nem lehet adatot gyűjteni.
A közösségi média több szempontból romboló hatású, serdülő lányoknál például egyenesen az önbecsülés „barométerévé” vált, sok kislány egész nap azt lesi, hányan lájkolják, milyen kommenteket kap, s mindez az identitás kialakulásának érzékeny időszakában történik. A kutatások szerint hihetetlenül ártalmas ez az időtöltés, könnyen kialakul függőség is, ezért jó lenne, ha minden szülő kiállna amellett, hogy legalább a 13 éves korhatárhoz tartsák magukat a gyerekek.
A legfontosabb változatlanul ez: szülőként jelen lenni, beszélgetni, és főleg realizálni, hogy mitől veszi el az időt az okoseszköz-használat – hangsúlyozza a neveléskutató. Majd fejben számol: amelyik iskolás napi négy órát tölt a gép előtt, az mikor mozog? Sport, szociális érintkezés, természethez való kapcsolódás és tapasztalatszerzés nélkül egyszerűen nem alakulnak ki sem a motorikus, sem a szociális készségek.
A telefonozás mellett éppen azokra a tevékenységekre nem jut idő, amelyek az idegrendszert fejlesztik, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy majd a felnőttkorba érve értelmesen és jól használhassuk a gépet.
Teret kellene adni az életnek. A munka mellett létjogosultsága van a baráti kapcsolatoknak és a pihenésnek is. Az éjszakai alvás regenerál, különösen, ha álmodunk: a REM- (rapid eye movement) fázisban a szemek gyors mozgást végeznek mindenféle irányban, ilyenkor dolgozza fel az agy a napi történéseket, válogat az információk közt, és el is rendezi azokat. Hasonló történik sportoláskor, különösen a keresztirányú mozgásformák érlelik az idegrendszert, segítik a jobb és a bal agyfélteke összehangolt működését, amelyre szinte minden pillanatban szükségünk van, olyankor is, amikor olvasunk, gondolkodunk vagy terveket szövünk akár azzal a céllal, hogy változtassunk az okoseszköz-használatunkon. A jó egyensúlyok, az arány és mérték megtalálása – sok szempontból erről szól az életünk.
Tartalom és időtartam.
Az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia ajánlása a szülőknek: Lehetőség szerint 18-24 hónaposnál fiatalabb gyerekek ne használjanak digitális média eszközt. Sokszor a szülő nyomásként éli meg, hogy minél korábbi életkorban megismertesse gyermekét a technológiai eszközök használatával, mert azt hiszi, hogy ellenkező esetben gyermeke lemarad a többiekhez képest. A társaság szerint ettől nem kell tartani, az esetleges lemaradások pillanatok alatt pótolhatók. Két- és ötéves kor között korlátozni kell a médiahasználat időtartamát; ez ne legyen több, mint napi egy óra. Ebben az egy órában a szülő folyamatosan legyen a gyermek mellett, segítsen számára értelmezni a látottakat, hallottakat, vegyen részt a gyermek médiahasználatában. A megtekintett tartalmat a gyermek életkorához kell igazítani. Vagyis a szülőnek nemcsak az időtartam, de a tartalom szempontjából is fontos kontrolláló szerepe van.
Borítókép: Anya és baba fürdés közben okostelefonnal (Fotó: AFP/Anne-Sophie Bost)
Pécsi Rita előadása: „Csak az önmagát fegyelmezni tudó ember lehet szabad”
Hazamegyek és teleragasztom a hűtőt a szavaival…Ez volt az első gondolatom, amikor a közel kétórás előadás után felálltam a székből – hozzáteszem, akár hármat is szívesen ültem volna benne, ha közben Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutatót hallgathatom. Már a plakáton olvasható cím is rettentően izgalmas és csábító volt, „Szabadságra nevelünk! Fegyelmezéssel?”, amit pedig a helyszínen kaptunk, életre szóló lecke. A CsaládEgyetem által szervezett június 14-ei előadásnak a Petőfi Művelődési Központ adott helyet.
Uzsalyné dr. Pécsi Rita remek előadó, ez vitathatatlan, aki tényszerű mondandója közé rengeteg életből vett példát, idézetet, kísérleti eredményt tűz. Így hat egyszerre szellemre és lélekre, így adja át évtizedes tudását és tapasztalatát, miközben – színészi képességeinek köszönhetően – közönségét egyszerre bilincseli le és szórakoztatja. Az előadás témája – kicsit pontosítva a címet – a belső szabadságra nevelés volt, amely, mint megtudtuk, fegyelmezés nélkül nem lehetséges.
– A gyerekeknek szükségük van a szabályokra, a korlátokra, mint ahogyan a paradicsompalántának a mellé állított karóra – fogalmazott Uzsalyné dr. Pécsi Rita. – Ha már megerősödött a kis „palántánk”, akkor elvehetjük mellőle, de addig biztonságérzetet fog neki adni, és érezni fogja, törődünk vele.
Így lesz a gyermekünk fegyelmezett. De mit jelent a fegyelmezettség? Jelen esetben nem a vak szófogadást vagy szabálykövetést, hanem „a belülről fakadó igen a jóra” érzést.
– Ha van önuralmam, azaz ha magamat kézben tudom tartani, az jó – folytatta. – Ezt tanítani kell a gyerekeknek, állandóan, megállás nélkül, és át kell hozzá adni az önfegyelem elsajátításának módját – emelte ki. – Ehhez fegyelmeznünk kell őt mégpedig úgy, hogy a jóban megerősítjük, a szabályokat, a vele szemben támasztott elvárásokat világosan, egyértelműen fektetjük le, a korlátokon belül szabadságot biztosítunk a számára, és mi magunk is mintát nyújtunk saját cselekedeteinkkel.
A neveléskutató kiemelte, nagyon fontos a felek közötti bizalom, szeretet, a közösen töltött, lassan járó idő, amelyet a szülő és a gyermek egymásra fordít, egymásnak szentel.
– A fegyelmezés nem szükséges rossz, vállaljuk hát fel! – fogalmazott. – Akit nem fegyelmeznek, akit nem vezetnek, úgy érzi majd, nem törődnek vele, és ez, ha befelé irányul, szorongást, ha kifelé, agressziót eredményezhet. Amíg a gyermekben nem alakult ki a belső szilárdság, addig külső segítségre van szüksége. Nem pórázra, amit rángatnak, hogy „ezt ne csináld!”, „oda ne menj!”, hanem egy karámra, amelynek pontosan meghatározott korlátai vannak, de amin belül folytonos a biztonság- és szabadságérzet.
– Ahogy nő a gyermek, és ahogy erősödik az önfegyelme, egyre szélesedik, tágul a karám mérete is, de nagyon fontos, hogy csak olyan döntéshelyzet elé állítsuk őt, amely megfelel az életkorának – tette hozzá.
A témák között szerepelt még a hisztikezelés, a higgadtság megtartásának módjai és előnyei, és hangsúlyos helyen állt a csend szükségessége is.
– Az idegrendszer lenyugtatásához szükségünk van a csendre – folytatta az előadó. – A folyamatos zajban – legyen az tévé, rádió, hangos beszélgetés – az emberek egy idő után szinte puskaporos hordóvá válhatnak, és képesek bármikor felrobbanni. Emellett figyeljünk oda arra is, hogy ne legyen túl ingergazdag a környezet, mert az idegrendszer nem lesz képes mindent feldolgozni. A sok játékfigura és délutáni elfoglaltság helyett legyenek vidám, oldott, közösen töltött percek, amely során a szülő-gyermek között lévő bizalmi kapcsolat egyre inkább elmélyülhet.
– Kritizáljuk keveset és helyette dicsérjük sokat! A kritika az idegrendszer számára olyan, mint a fizika bántalmazás. Vegyük észre, ha gyermekünk ügyes, kapjuk rajta, ha valami jót tesz!
– Ha viszont vétett, bocsássunk meg neki és felejtsük is el, ne hánytorgassuk fel neki a tévedéseit! Legyenek fontosak a lefektetett szabályok, de ha azt látjuk, szüksége van rá, egyszer-egyszer engedjük el azokat, hogy érezze, nagyon fontos a szabály, de ő még fontosabb – emelte ki a neveléskutató.
írta: Bogdánffy-Szőke Anett
Fotók: Horváth Bence
Győry Zelencsuk Tímea: Mindennap megköszönjük, hogy megtaláltuk egymást
A Family Magazin interjúja Timi különleges táncos módszeréről és a 12 év után is szenvedélyes házasságáról.
A teljes cikk és még sok más érdekes, tartalmas írás megrendelés után olvasható el: Itt rendelhető:
Hogyan adjuk át gyermekeinknek a hitet? – Találjuk meg egymást podcast
Beszélgetés Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutatóval, Felföldi László püspökkel, az Organikus Pedagógia Egyesület egyik alapítójával, és Meszéna Tamás tanárral.
Valós veszély? – így hat a kicsikre a digitális korszak – Pécsi Rita, Tóthné Kincs Vivien
Uzsalyné Pécsi Rita nevelési tanácsadó és Tóthné Kincs Vivien fordító mutatták be a „Képernyő generáció” című könyvet a Hit Rádió Top7 című műsorában. Már-már közhelyként kezeljük azt a tény, hogy a képernyőnek rengeteg káros hatása van, amely elsősorban a kisgyerekeket érinti. Azonban a 21. században nem tudjuk elkerüli, hogy a gyerekek már nagyon fiatalon találkozzanak okos eszközökkel. A teljes tiltás nyilvánvalóan nem hozza meg a várt eredményt, hiszen a digitális bennszülöttek sok esetben könnyen ki tudják játszani szüleiket. Hogyan tudunk segíteni a gyermekünknek, hogy tudatos internet használóvá váljanak? Mennyire befolyásolja a gyermek önbecsülését a közösségi média használat? Milyen pszichikai hatásokat vált ki a gyerekekből a social media? Milyen szinten szükséges az okoseszköz-használat korlátozása? Hogyan neveljünk önálló felnőtteket? Többek között ezen kérdésekre keressük a választ vendégeinkkel, a Hit Rádió stúdiójában. Műsovezető: Kauzál Alexandra Szerkesztő: Joób Rhodé
Pécsi Rita: Attól, hogy rohan a világ, még én döntöm el, lesz-e közös vacsora
Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutatóval, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanárával beszélgettünk a tanári pálya jelenkori kihívásairól, a pedagógustársadalom kontraszelekciójáról, a spirituális intelligencia hiányáról és arról, hogyan szolgálhat jó példával a szülő egy olyan világban, amelyben a gyerekeket rabul ejti az online tér. Nagyinterjú.
A pedagógusok fizetése alacsony, aligha van olyan az országban, aki ezzel ne értene egyet. A tüntetők követelései azonban messze túlmutatnak a bérrendezés kérdésén. Mit gondolsz a magyar oktatás helyzetéről?
Igen, a bérrendezés valóban alapvető lenne, hogy a pedagógusnak a megélhetésen kívül legyen lehetősége felkészülten, kipihenten érkezni az óráira, ne kelljen második, harmadik állást vállalnia, kertészetben vagy fodrászatban dolgoznia, amikor végez a tanítással. Ez elengedhetetlen, és radikális rendezésre volna szükség.
Ugyanakkor a pályán sajnos óriási a kontraszelekció, a legalacsonyabb pontszámokkal lehetett bejutni tanári szakokra.
Régóta dolgozom már a tanárképzésben, és úgy látom, kétféle pedagógusjelölttel találkozhatunk: azokkal, akik elhivatottságból maradtak, és azokkal, akik csak azért, hogy a megszerzett diplomával valahogy elteljen az idő. Utóbbiak rendkívül lejáratták a pályát.
Melyek azok a kihívások, amelyekkel a pedagógusoknak fel kell venniük a versenyt?
Nagyon nagy a diverzitás, nem mindegy, milyen felkészültséggel, milyen családi háttérrel, milyen idegrendszeri érettséggel érkeznek a gyerekek. Tehát hihetetlen összetett lett a tanári munka. Messze nem arról szól, hogy valamilyen tananyagot át kell adni, persze régen se volt így, de mára sokkal összetettebbé vált. És mondjuk ki: a fizetésemelés valóban elengedhetetlen, de önmagában nem fogja megoldani az oktatás helyzetét. Nagyon nagy kihívás a családok helyzete, sok a szétesett család, a probléma pedig gyakran áttolódik a pedagógusra, aki talán felkészületlen és esetleg ugyanilyen zavaros helyzetből érkezett. Ez a legnagyobb kihívás, a családokban végbement változás kezelése, illetve annak a szemléletmódnak a megváltoztatása, hogy a szülők – és a nevelők – ne féljenek a gyerekektől. Ma már nincsenek határok, nincsenek irányok.
Számos családban nincs olyan komoly értékrend, amelyre azt lehet mondani, hogy ez evidencia. Pedig ilyennek lennie kell.
És az is elengedhetetlen, hogy az intézménynek is legyen határozott „arcéle”, értékrendje, és ehhez igazított hétköznapjai. Kimondott és kimondatlan, de egyértelmű szabályok, a tantárgyi tartalmak iránya, mennyisége, kapcsolatok, és így tovább.
Mikor és miért veszett el a pedagógusok társadalmi megbecsülése? Ez a korszellem óhatatlan velejárója?
Sokszor emlegetjük, hogy csak nagyon kivételes személyiségeknek van magával ragadó erejük – nevezhetjük tekintélynek is –, üzenetük a gyerekek számára. És ezt semmilyen tananyag nem pótolhatja, ebben biztos vagyok. Persze az óraszám és az adminisztráció is leterheli a pedagógusokat. A gyerekek szempontjából pedig sajnos a kimenet sem feltétlenül azt méri, hogy mire van szükségük az életben. Mit szolgál az iskola valójában? Tényleg felkészít az életre? Ha nem, akkor életidegen marad. És akkor nyilvánvaló, hogy aki ebben dolgozik, annak nem lesz becsülete, mert amit próbál átadni, az a gyereknek nem érdekes és nem releváns. Életidegenné válik az iskola. Ez teszi nagyon nehézzé a hétköznapi feladatokat.
De az is nagy probléma, hogy nem kap elég hangsúlyt az érzelmi intelligencia, az IQ-teljesítményre megyünk rá, viszont ami alkalmazza az IQ-t, az csaknem mind érzelmi intelligencia-készség.
A kreativitás, a humor, az együttműködés, a kooperatív készségek, és így tovább. De az érzelmi intelligenciának a művelése csak tapasztalati úton megy, nem pedig megértéssel. És amit említettél: a korszellem szintén nem könnyíti meg a történetet, amikor minden az egóról és az individuum bármi áron történő érvényesüléséről szól.
Vissza lehet-e adni vagy szerezni a szakma megbecsülését?
Egy nagyon kontraszelektált pedagógustársadalom került az intézményekbe, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. De megroggyant a pedagógia tartalmi presztízse is, ma már a gyerek máshonnan is felszedheti azt az alkalmazható tudást, amelyet az iskola nem feltétlenül ad meg neki. Nagy hiány a spirituális intelligencia, azaz az elmélyült érdeklődés felkeltése és támogatása az élet nagy kérdései iránt. Nem elég, hogy valamit tudunk. Miért fontos ez? Mire használjuk? Hová vezet mindez? Mi az oka-célja a dolognak?
Másrészt a tanár jelenléte is felaprózódott. Régebben a tanító sokkal több időt töltött el a gyerekekkel személyesen, majdnem az egész napját, és 2-3 tanítónál nem volt több az alsó osztályokban.
Ma azt tapasztaljuk, hogy 8-10 ember tanít egy kisiskolást, ezért a kötődésképesség kialakulása sérül, és nem tud kifejlődni az a személyes kapcsolódás, amelyen keresztül a tanítás igazából hatékony lehet. Ez komoly presztízsveszteség. Igaz, régen is volt 40 fős osztály a klasszikus vagy akár szerzetesi iskolákban, de ott azért sokkal több időt töltöttek együtt személyesen a tanárral; és nem csak az oktatás idejére.
De ez szintén a korszellemnek tudható be, nem? Minden föl van pörögve, minden föl van gyorsulva. Rohan a tanár, rohan a diák, rohan a szülő.
Persze, de ezt a kérdést a vezetésnek éppúgy kézbe kell fogni, mint a családnak.
Attól, hogy rohan a világ, még én döntöm el, lesz-e közös vacsora. Amikor például kicsi a gyerek, családfőként én döntöm el, milyen foglalkozásra íratom be. Korszellem ide vagy oda, ha bennem nincs meg egy értékrend, és agyonterhelem a gyereket, akkor nem tudunk egymáshoz kapcsolódni, és a családi élet is ügyintézéssé silányul.
És hasonlóképpen, egy felelős pedagógusnak éberen kellene őrködnie azon, hogy ne lehessen szorzótábla gyakorlás, vagy versenyre, esetleg kompetenciamérésre felkészítő óra az éneklés és játék helyett, és hogy szánunk-e időt arra, hogy a diákokat feszítő kérdésekről beszélgessünk.
Egy interjúban nemrég azt mondtad, hogy „az okoseszközeinket sajnos nagyon bután használjuk”. Hogyan szolgálhat jó példával a szülő egy olyan világban, amelyben a gyerekeket rabul ejti az online tér?
A tudatosság is nevelés kérdése. Ha a családban sem kapunk mintát, és az iskolában sem, az baj. Egyszerűen nem ijedtünk meg eléggé, vagy nem tanítjuk meg a szülőknek eléggé, hogy nem mindegy, mivel játszik a gyerek – vagy ő maga –, mert ez az eszköz függőséget okoz, ha nem megfelelően használjuk.
Nem tudom, miért vagyunk olyan szelídek és megengedőek, miért legyintünk, hogy jaj, hát ez a 21. század és nem lehet kikerülni.
Minden valamire való eszköz használati utasításában elolvashatjuk, hogy milyen formában ne adjuk a hány éves gyereknek, milyen veszélyeket rejteget, a gyógyszerek dobozában kétszer olyan hosszú az esetleges mellékhatások felsorolása, ebben a kérdésben pedig szemérmesen hallgatunk, sőt hagyjuk, hogy egyenesen fejlesztőnek tartsák a gyanútlan felhasználók. Évente 400 előadást tartok a nevelést segítve szülőknek, nevelőknek, vezetőknek, többek között ebben a témában is. És nem hiszem el, hogy pl. hatéves korig ne lehetne teljesen kikerülni a számítógépes játékok vagy akár az okoseszközök használatát. Nyilván nem arról beszélek, hogy ne nézzen meg két mesét.
Ha a gyerekek több órán át nézik a képernyőt – márpedig sajnos a kutatások és a tapasztalat is ezt mutatja –, az függőséget okoz, de aki ezt kimondja, máris egy hatalmas lobbival találja magát szemben.
Ez egy óriási üzlet, amely semmi mást nem akar, csak hogy minél több időt töltsünk a termékei használatával – a fejlesztők saját bevallása szerint is.
Mit tehetünk, ha a gyerek „rákattan”? Hogyan találjuk meg az arany középutat, hogyan ne legyünk „rossz zsaruk”?
Természetesen ez egy küzdelem, mint ahogyan az is, hogy mikor fekszik le, hová mehet el, mennyit tanuljon, és így tovább. Senki sem állította, hogy a gyereknevelés sétagalopp, de a tágabb környezet is nagy szerepet játszik. Ha például az iskolákban is bátran ki tudnánk mondani, hogy adják le a telefont, és ne féljenek az igazgatók attól, hogy ez sérti a diák személyiségi jogát, az fontos lépés lenne. Vagy a gyerek agyának, gondolkodásának a fejlődése és a függőségtől való megóvás nem személyiségi jog?
Ha az alkohol és a cigaretta okozta függőségtől féltjük és óvjuk őket, akkor ettől miért nem?
Nem beszélve a hiányokról és azok következményeiről. Mert mitől vonja el a több órás képernyőzés a gyerekeket? A mozgástól, az emberi kapcsolatoktól, a természettől.
A virtuális, online világban élő gyerekek felnőttként képesek lesznek majd „offline” családban élni?
Szembesítésre van szükség, és akinek még kisgyereke van, ott segítenünk kell a szülőket. El kell döntenünk, hogyan képviseljük az értékeinket és milyen irányt képviseljünk, a mi felelősségünk, hogy mi lesz ezekből a gyerekekből, amikor felnőnek. Mert lehet, hogy megkérdezik majd tőlünk, ha tudtuk, hogy ez függőséget okoz, miért engedtük meg?
Márpedig tudjuk, hogy nagy veszéllyel állunk szemben, mert dopaminnal manipulál a gép.
Sétáljunk csak végig az utcán egy olyan országban, ahol túl vannak a drogliberalizáción, azaz egyes drogok legálisak, és nézzük meg, ahogy húszévesek ülnek a járda szegélyén és bámulnak a semmibe, mert nulla a motiváltság, miután telítődnek a dopaminhatással.
Nem véletlen, hogy a Szilícium-völgy dolgozói „fertőzetlen” iskolákba járatják a gyerekeiket, és most nem a Covidról beszélünk. És miért? Mert pontosan tudják, hogyan működik a gép.
És hogyha ezek az emberek kimondták nyíltan, hogy vigyázzunk, akkor ki a felelős? A vezetés. Az országé, a családé, az iskoláé – mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy a gyerekeinket ilyen veszélynek tesszük ki, pusztán a korszellemre hivatkozva. És azt is nagyon fontos tudomásul venni, hogy a gyerek agyi fékrendszere még nem alakult ki: nála van a gázpedál, de a szülőnél a fék. Nem engedhetjük fel őt a hegyre egy sok-lóerős motorral, azt mondva neki, hogy jöjjön le, miközben tudjuk, hogy nincs a motorján fék… De a kérdésre válaszolva: persze, vissza lehet jönni, a képesség nem veszik el.
Valójában kinek a kezében van a gyeplő? Sokszor érezhetjük, hogy nyugaton a nemzeti kormányok helyett inkább a pénzoligarchia irányít.
Óriási üzlet, egyértelmű. De ha mi belemegyünk ebbe, kiszolgáljuk, sőt, amikor a szülők maguk is ezekkel az eszközökkel kelnek, fekszenek, akkor ezt a mintát adják át a gyerekeiknek, és utána már nem nevelési kérdésekről beszélünk, hanem a függőség kezeléséről. A média kezelése azonban tanult viselkedés.
A gyerek olyanná lesz, amilyenné neveltük – és ez nem fenyegetés, hanem jó hír!
Az Organikus Pedagógia zászlóvivőjeként ismerünk, mit jelent ez? Josef Kentenich öröksége hogyan ültethető át a hétköznapokba?
Az élet egészséges működését, természetes növekedését veszi figyelembe. Az ember társas lény, ezért az Organikus Pedagógia a kötődés nevelésére helyez óriási hangsúlyt, ahogy az érzelmi intelligenciára is, amely éppen az IQ-t is alkalmazza. Az érzelmi intelligencia dönti el, mire fogjuk használni azt a tudáshalmazt, amelyet az iskolában megtanultunk. Az Organikus Pedagógia nagyon hangsúlyosan foglalkozik az érzelmi intelligenciával, ezért kiemelt figyelmet fordít a művészetekre, a kreativitásra, a természet közeliségre.
Ma az agykutatás is hangsúlyozza, hogy az élővilággal való közvetlen kapcsolatra nagyon nagy szükségünk van, arra, hogy később ezt az ismeretet át tudjuk emelni a családi „élővilágra”, a másik emberre, az élő kapcsolatokra.
A természettől többek között azt is megtanulhatjuk, hogy a dolgok lassan növekednek. Az Organikus Pedagógiával például a váci egyházmegye sok iskolájában hoztunk létre iskolakertet, hogy minden gyerek érintkezzen az élővilággal.
Ez tényleg jól hangzik.
Ugyanígy, az általam vezetett iskolában mindenki részt vett művészeti foglalkozásokon is, nem csak azok, akiknek a szülei kifejezetten ebbe az irányba terelték a gyereküket. Ha az IQ 90 százalékos hangsúllyal jelenik meg a tantervekben, akkor meg kell találnunk annak a módját, hogy ezt valamelyest kiegyensúlyozzuk. Felelős vezetés, felelős pedagógia és felelős szülő kell hozzá. És bizony most is tudok olyan iskolákat mutatni, amelyek ezzel a szemlélettel működnek, és ennek megfelelően az alsó osztályokban, például 12 éves korig nincs semmilyen IKT eszköz, ellenben mindenki művészeti iskolás is. Tehát azt mondom, hogy fel kell ébrednünk.
Ha nem sikerül idejében rálépni a fékre és átértékelni ezt az egészet, milyen készségek vesznek el? Azt tudjuk, hogy a mélyolvasás már nagyjából odavan, de mi veszik még el?
A jelenlét. Az egyén pillanatban való jelenléte a döntésképességtől kezdve mindent befolyásol. Hogyan érzékelem a környezetemet, a másik embert, oda tudok-e figyelni? Tehát a figyelem is elvész. Ma már számos kutatás erősíti meg, hogy komoly összefüggés van a géphasználat, pontosabban a nem megfelelő géphasználat és a figyelemzavar között. Vagy például gyerekeknél kialakult a digitális autizmus – akárcsak az autista gyerekeknél, a kapcsolati képesség veszik el, de veszélyben vannak a manuális készségek is.
Alapszükségletünk a másik emberhez való kapcsolódás, és ha ez sérül, akkor megjelennek a hiánytünetek: szorongás, kisebbrendűségi érzés, önértékelési zavarok, depresszió. A kapcsolati készségek tehát szinte mindennel összefüggnek, mert társas lények vagyunk.
A virtuális kapcsolódáskor, amikor a kamerán keresztül látjuk egymást, a testünk nem termel oxitocint, amely az ún. „kapcsolódási” hormon. A pandémia után tapasztalhattuk is, hogy a felnőttek a munkahelyre, a gyerekek meg az iskolába vágytak vissza, mert hiányzott a személyes kapcsolódás. Csíkszentmihályi úgy fogalmaz, ha nagyobb mennyiségű az online kapcsolat, mint a valóságos, leáll az oxitocin termelés, és nem fogják érdekelni az emberi kapcsolatok. És ez nagyon súlyos veszteség, gondoljuk csak végig. Nemcsak suták leszünk a kapcsolatteremtésben, de nem fog érdekelni bennünket az édesanyánk, a gyerekünk, a szerelemünk, a barátunk, a nagyszülőnk.
A végén az önfelszámolást találjuk.
Ráadásul egy frusztrált önfelszámolást. Mert így nem lehet szembemenni a természettel. Az identitásválsággal ugyanez a helyzet: a belső csend készsége, az önismeret készsége is elveszik. Ha valaki virtuálisan építi fel a saját személyiségét, az nem ismeri a valódi személyiségét, azaz önmagát. Tehát nagyon összetett sérülési felületet termel a virtuális világ, és az élethez való kapcsolódást veszítjük el nagyon sok szinten.
Mit gondolsz a mesterséges intelligencia térhódításáról? Számos tagadhatatlan előnye mellett milyen veszélyeket rejt a gyerekek számára?
Mielőtt a mesterséges intelligencia belépne egy ember hétköznapjaiba, azelőtt ki kell alakulnia a stabil idegrendszernek, értékrendnek, kapcsolatoknak. Egy ilyen személyiség nyugodtabban veheti kézbe azt az új mesterséges intelligenciát, amelyről egyébként még azt se tudjuk pontosan, hogy mit tesz. Nagyon várom azt a konferenciát, ahová mesterséges intelligencia kutatókat kértek fel, mutassák be, hogy mit tud és mire nem alkalmas az MI. Fontos lesz átgondolni a szakembereknek, hogy a pedagógia mit kezdjen majd ezzel? Mert most még nem látjuk át, ez egészen biztos.
A Telex nemrég hosszú cikket szentelt a lejáratásodra. Mit gondolsz, milyen tyúkszemre léptél rá?
Ahogy már említettem: ha a gyerekek több órán át nézik a képernyőt, az függőséget okoz, de aki ezt kimondja, máris egy hatalmas lobbival találja szemben magát. Szóval
egy hatalmas üzlet tyúkszemére léptem. Egyébként annyira sok jelzést kaptam, hogy ne is válaszoljam meg, mert ezek a magukat tényellenőrnek minősítő újságírók minden téren egyértelműen az üzleti lobbit képviselik.
Ugyanakkor felhívott egy ismerősöm egy nagyváros pszichiátriai klinikájáról és elmondta, hogy fontos ez a megelőző, ébresztő nevelés, ugyanis a szomorú tény az, hogy a fiatal függők sorban állnak, és már csak jövő januárra tudnak időpontokat adni, annyira súlyos a helyzet. A lobbi tehát tudatformálásra törekszik, de nem törődik a következményekkel, csak a pillanatnyi haszonnal. Ezzel együtt én sosem mondtam, hogy ne használjuk a gépet, de azt igen, hogy
figyeljünk oda, mert nagyon nem mindegy, mely életkorban mit teszünk, és annak milyen ára van.
Írta: Polgári Szilvia | 2023. máj. 27. | VÉLEMÉNY
Kiemelt kép: Várady Nikolett/Pálos Lelki Központ
Uzsalyné Pécsi Rita: találjuk meg az egyensúlyt!
Fontos megtalálni az egyensúlyt a szabadság és a fegyelmezés között, ha gyermeknevelésről beszélünk – hangsúlyozta a napokban megtartott, gyulai előadásán Uzsalyné Pécsi Rita. A neveléskutató, főiskolai tanár a katolikus közösségi házban arról beszélt, hogy alapvetően szabadságra, és nem engedelmességre nevelünk, de mivel a gyerekek nagyon hamar kikerülnek a családból abba a világba, ahol sokmindennel szembesülhetnek, ezért fontos, hogy kialakuljon bennük az az iránytű, melyre építhetnek.
Sokféle eszköz létezik arra, hogy a külső fegyelem belsővé váljon, ezek korosztályonként eltérnek egymástól. Általánosságban elmondható, hogy a karám szabály jól alkalmazható.
Uzsalyné Pécsi Rita elmondta, az igazi szabadság azt jelenti, hogy az ember számol döntései következményeivel. Fontos, hogy a gyermek megtanuljon dönteni, és az is, hogy vállalja a felelősséget tetteiért.