Mitől szép és különleges a magyar nyelv, és miért született, hogyan működik a Szentjánosbogár Közösség?
Az este – a mai házigazda: Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, főiskolai tanár, vendége Tereza Worowska műfordító, író, a Magyar Diplomáciai Akadémia oktatója, a Szentjánosbogár Közösség egyik alapítója.
Fotó: Földházi Árpád
Emberhalászat – avagy a pszichológiai és lelkészi segítő küldetés hogyan kapcsolódik össze? Melyikre van nagyobb szükség mai világunkban? Párok és családok problémáiról, a gyerekek tünethordozásáról.
Az este – a mai házigazda: Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, főiskolai tanár, vendége Dr. Szarka Miklós református lelkipásztor, klinikai lelki gondozó, családterapeuta, pasztorálpszichológus. Minden hétköznap 19 óra után gondolatébresztő beszélgetések a Kossuth Rádióban.
2023. március 10., péntek 19:08
Felelős szerkesztő: Csűrös Csilla
„Minden ember elméjében hordozza azt az adottságot, hogy nem képes más ember szenvedését nézni” – írja Meng-ce a Krisztus előtti 3. században. Valóban,
az idegtudomány tanúsága szerint is együttérző lények vagyunk.
A Teremtő az embert úgy alkotta meg, hogy a szenvedés látványa erősen megindítja, és az iszonyodáson túl a segítségnyújtás szinte sürgető kényszerét érzi: Csinálj valamit! Enyhítsd a bajt! Vagy legalább öleld meg!
Tényleg? Akkor hogy jutottunk odáig, hogy a fotelból egy sörrel a kezünkben végig tudunk nézni egy cunamit vagy egy terrortámadást? Hogy történhet meg az, hogy miután láttuk az aznapi háborús jelentést, és mélységesen elítéltük a szerintünk hibáztatható egyik felet, szelíden nyugovóra térünk? Hol van ez már attól az elemi empátiától!?
Sajnos a napi több órás, ellenőrizhetetlen forrásból származó „hírnyelésnek” egyenes következménye a jólértesültség hamis álarcában megjelenő fásult közömbösség. Minthogy az egész napunk a „közösségi” (?) médiára csatlakozva telik, tudomást szerzünk ismeretlen ismerősök kósza bölcsességéről, vágyairól, pletykáiról, bosszújáról, betegségéről, nyaralásáról, kiskutyája szőre hullásáról és gyermeke bizonyítványáról, s közelképeket görgetünk halálos kimenetelű tűzvészről, balesetekről, öngyilkosságról, árvízről, szexuális ragadozókról, éhező gyermekekről. Aztán felvillan néhány giccses kép: egy rózsaszínben úszkáló virág, egy imádkozó kéz, egy angyalos GIF, számtalan programkínálat és újra egy otromba gyilkosság, amely – mint majd kiderül – egy másik földrészen történt…
Az „álrészvét”, amit érzünk, sajnos kizárólag a közöny éltetésére és fokozására alkalmas.
Semmi másra. Ám közben elfogy belőlünk az igazi együttérzés, elfogy az élet öröme, és mindez végül az együtt sírás képességétől is sikerrel megfoszt minket.
Miért? Mert a virtuális tapasztalat csak olyan, mintha. Mintha ott lennél, mintha éreznéd, mintha látnád, mintha… – de nemsokára bevillan: hála Istennek, nem vagyok ott.
Cinikus karikatúra jut eszembe: két ember poénkodik a süllyedő csónaknak a vízből még kint lévő orrán állva: „Te! Az az egy szerencse, hogy nem a mi oldalunkon lyukadt ki!”
Hol is van háború? Hű, már itt a szomszédban? Ja, de nem nálunk, ugye?
Mindenről tudni – semmit át nem érezni.
Az ember kíváncsi lény, minden újdonság vonzza, és egy darabig bizsergeti is, ezért mielőtt feldolgozná, jöhet az új inger, az új bizsergés. Nem baj, ha háborús, ha járványos, ha megcsalós vagy pedofilos. A lényeg, hogy kicsit fokozzuk, hogy az élvezet meglegyen. Egy tíz évvel ezelőtti krimi ma gyerekműsor lehetne. Ne ragozzuk tovább, sajnos általános tapasztalatról beszélünk már.
Globális közöny uralkodik közöttünk és bennünk is – ha engedjük.
„A közönynek nincsenek idegvégződései” (Müller P.), „A közöny az embertelenség esszenciája” (G. B. Shaw).
„A közöny globalizációjának vagyunk tanúi. Ez a konfliktus kultúrája, ami arra ösztönöz, hogy csak magunkra gondoljunk. Szappanbuborékokban élünk, ami bármilyen szép is, ugyanakkor tartalom nélküli. Hozzászoktunk mások szenvedéséhez. »Engem nem érint – mondjuk. – Nekem ahhoz semmi közöm. Törődjön vele valaki más, biztos, hogy nem én«” – hallhatjuk A két pápa című filmben.
Egy idő után pedig szemrebbenés nélkül beszélgetünk kötődés nélküli párkapcsolatról, nevelésről, pasztorációról, vagy szexről szerelem nélkül, családról szülők nélkül, sikerről áldozatvállalás nélkül. Ez a közöny nem megbocsátható.
Mi hiányzik? Az érzékeléskapcsolat – ahogy Kentenich atya újra és újra rámutat. Valóságos érzékelés a valóságos kapcsolatban. Figyeljük meg! Amint a saját életünket zavarja meg valami, akkor azért megnyílik a szemünk! Akkor meghalljuk a szívbe markoló kérdést: „Hol van a te testvéred?”
„Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk” – hangsúlyozza Teréz anya.
Nem akarunk „északfok, titok, idegenség” maradni egymás számára, mindenki szeretné, ha szeretnék, s lenne valakié (vö. Ady E.).
Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Valóságosan, nem mintha. Valóságos kapcsolatban nem élhetünk ötezer emberrel, és nehezen kapcsolódunk az afrikai sivatagban élőkhöz is. Ilyen az ember. Agyunk évmilliók során kialakult monitorozó képessége mindössze százhúsz-százötven emberre terjed ki. Ez a biztonságot jelentő társas háló számunkra. Robin Dunbar kutatásai szerint ebből körülbelül ötvenen vannak, akiket a nevükön szólítunk, és csak tizenöten, akik adott esetben akár szabadságot vesznek ki azért, hogy mellénk álljanak. S mindössze öt-hat olyan emberünk van, akire mindig, minden körülmények között számíthatunk, aki maga ellen is átölelne (vö. Szabó Lőrinc). Ne ijedjünk meg ettől a valóságtól!
Tíz-tizenöt ember és öt ennyire „megszelídített” kapcsolat nem kevés, feltéve, ha ezekben valóban részt veszünk.
Sok mindenre jó a virtuális világ nyújtotta technika, ám „Ha a tudomány gyorsabban fejlődik, mint a lelkiismeret, elpusztul az élet” (A. Einstein). Lesz minden házban jakuzzi, csak élet nem lesz a családban. Lehet minden gyerek zsebében okostelefon, csak élet nem lesz a közösségben. Meghódíthatjuk a Marsot, csak közben elpusztul az élet a bolygónkon. És folytathatnánk a sort.
„– Nagyobbak a házaink, de kisebbek a családjaink.
– Több a kényelmünk, de kevesebb az időnk.
– Sokat birtoklunk, de elfogytak az értékeink.
– Sokat vásárolunk, de keveset örülünk.
– Tág a komfortzónánk, de alacsony a tűrőképességünk.
– A Holdra eljutottunk, de a szomszéd ajtajáig nem.
– Meghódítottuk a világűrt, de nem látjuk a bennünk rejlő űrt.
– Atomot tudunk hasítani, de az előítéleteinket nem tudjuk szétrombolni.
– Túl sokat beszélünk, de túl ritkán szeretünk.
– Nagyobb dolgokat teszünk, nem pedig jobbakat.”
(Ismeretlen szerző)
„Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy sírjunk a közönyünk miatt!” (Ferenc pápa)
Engedjük el végre a virtuális részvét csábító, de terméketlen szokásait! Halljuk meg a hívó szót: „Hol van a te testvéred?”, és találjuk meg őt! Nem lesz messze! Ő az, akihez valóban kapcsolódni tudunk, akivel együtt sírunk-nevetünk. Akinek panaszát, örömét van időnk meghallgatni. És akkor ez az együttérzés valóban megindítja a szívünket, és karjainkat ölelésre, a kenyér, a barátság, a szeretet megosztására emeli.
Felelősek vagyunk egymásért, összetartozunk. Nem virtuálisan, hanem egészen, valóságosan.
Fotó: Pixabay; Lambert Attila (nyitókép)
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 26-i számában jelenik meg.
2023. február – Önbecsülés
Az este – a mai házigazda: Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, főiskolai tanár, vendége Léder László pszichológus szervezet- és vezetőfejlesztő, coach, tréner, az Apa akadémia vezetője.
Minden hétköznap 19 óra után gondolatébresztő beszélgetések a Kossuth Rádióban.
Az este – Kossuth Rádió – 2023. február 15., szerda 19:08
Felelős szerkesztő: Csűrös Csilla
OPE alapító tagunk, Puskás Balázs, Gyermekjogokért Egyesület alelnöke a Hír TV-ben beszélt arról,
Az oktatás helyzete csak akkor oldódhat meg, ha az végre eléri a politikusok ingerküszöbét. Ma Magyarországon nem szakpolitikai kormányzás folyik, így abban többé nem kíván részt venni. A döntéshozók és a pedagógus-szakszervezetek is zsákutcába kerültek, egyik fél sem tud már újat mondani – többek között erről beszélt az Indexnek Gloviczki Zoltán, az Orbán-kormány korábbi köznevelésért felelős helyettes államtitkára, az Oktatási Hivatal volt elnöke, aki jelenleg az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora.
Gloviczki Zoltán lapunknak azt is elárulta, hogy
Az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán vagyunk, ahol 2020 óta rektorként dolgozik. Felsőoktatási vezetőként mit szólt az Erasmus-ügyhöz?
Meglepett, hogy őszinte legyek. Ha pimasz akarnék lenni, akár azt is mondhatnám, hogy ilyen váratlan lépéseket csak a magyar kormány részéről szoktam meg az Európai Unió felé, fordítva erre eddig nem volt példa. A döntés bizonyos értelemben bizsergette a humorérzékem, de közben meg arra is gondoltam: mégiscsak szomorú, hogy idáig jutottunk. Ezzel együtt szerintem nem érdemes temetni az Erasmust, 2024-ig még élnek az együttműködési szerződések, a legfrissebb fejlemények szerint addig még bőven pont kerülhet az ügy végére.
Még ha jogszabályt is módosít az Országgyűlés, nem tudni, hogy a bizottságnak lesznek-e Magyarországgal szemben újabb kifogásai. Ha nem sikerül megegyezni, az hosszú távon ronthat a hazai egyetemek versenyképességén?
Egyértelmű, hogy nagy érvágás lenne, de a magyar egyetemek mellett az uniós intézmények is rosszul járnának, mondom ezt anélkül, hogy túldimenzionálnám a hazai felsőoktatás jelentőségét. Budapest rendkívül népszerű célpont a külföldi hallgatók körében, emiatt is gondolom, hogy 2024-ig mindenképpen rendeződik a helyzet.
Ugyanakkor a magyar diákok körében is egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a külföldi egyetemek. Ezt mivel magyarázza?
Szerintem a XXI. században teljesen természetes, hogy egy fiatal világot akar látni, ki akarja próbálni magát egy más közegben, én ezt kifejezetten támogatom is. A gond inkább az, ha utána nem jönnek vissza…
A magyar felsőoktatásnál csak a pedagógusi pálya népszerűsége zuhant nagyobbat az elmúlt években.
Valójában a kétezres évek elején a mostaninál jóval kevesebben jelentkeztek pedagógusképzésre, évente mindössze 3-4 ezer diák választotta ezt a pályát. A 2010-es évek közepére azonban tízezer fölé emelkedett ez a szám, ehhez képest látványos most a csökkenés.
Ezt ebben az intézményben is érzékelik?
A mi főiskolánk az utolsó, tisztán pedagógusképző intézmény az országban, tehát ha valakinek érezni kell ezt a visszaesést, akkor azok mi vagyunk. Tavaly a felvételi jelentkezési időszak abszolút egybeesett a pedagógussztrájkok, tüntetések első hullámával. Ezzel egyenesen arányosan esett vissza a létszám. Mindezek ellenére a nappali tagozaton tanulók száma még így is emelkedett, ami azt jelenti, hogy a megmozdulások sem tántorították el azokat a lelkes fiatalokat, akik még korábban az oktatás mellett tették le a voksukat. A levelezőképzésnél viszont valóban jelentős volt a visszaesés, a 20-30 százalékot is elérte, de ezzel nem vagyunk egyedül.
Eredeti végzettsége szerint latin, valamint ógörög nyelv és irodalom szakos középiskolai tanár. Önt anno mi motiválta, miért választotta ezt az utat?
A késő Kádár-korban jelentkeztem pedagógusnak, amikor olyan típusú anyagi vagy szociokulturális megfontolások, mint most, igazából nem nagyon játszottak szerepet a pályaválasztásban. Tetszett valami vagy nem tetszett. Én részben pedagóguscsaládból származom, illetve a tanáraim is nagyon nagy hatással voltak rám, így már egészen kiskoromtól kezdve tudtam, hogy ezt az utat fogom választani, nem bántam meg egy percig sem.
Mi motiválja a mostani fiatalokat, mi biztatót tud nekik mondani például egy nyílt napon?
Egy kérdéssel szoktam indítani, ami így hangzik:
Itt vannak, felvételiznek, miközben a tanáraik az utcán tüntetnek. Miért?
A válasz egyértelmű. A tanítás az egyik legcsodálatosabb dolog a világon, még akkor is, ha az számos nehézséggel jár. Nem véletlen, hogy a tüntető tanárok is sietnek vissza az iskolába, a feladatot ugyanis fontosnak és a sajátjuknak tekintik, a körülményekkel van bajuk.
De van egy másik érvem is: meggyőződésem, hogy a mesterséges intelligencia térhódítása miatt tíz-húsz-harminc év múlva azok a szakmák lesznek a legértékesebbek, amelyek az emberi kommunikáción, az együttérzésen, a segítő attitűdön alapszanak. Így bármennyire groteszkül hangzik, a jövő pályája például a most épp nem annyira elismert ápolónő és pedagógus.
Fotó: Papajcsik Péter / Index
Kutatási területei közé tartozik az oktatás- és neveléstörténet. Ha egy nagyobb korszakot veszünk górcső alá, akkor mit mondhatunk, mikor volt jó Magyarországon pedagógusnak lenni? Úgy értem: rendben volt valaha a megbecsülésük?
Attól függ, hogy mit értünk megbecsülés alatt. Anyagilag soha nem volt egy felértékelt szakma. Sokan mondják, hogy régen jobban felnéztek a tanárokra, nagyobb presztízsük volt. Én ezzel nehezen tudok egyetérteni, azt gondolom ugyanis, hogy Magyarországon a második világháború utáni időszak úgy általában az értelmiségiekkel – így kimondottan a pedagógusokkal szemben is – egy nagyon alattomos szociálpszichológiai rombolást végzett. Ezt nem szoktuk bevallani, nem szoktuk explicit kimondani, de igazából ebben a korszakban született az a lekicsinylő attitűd, amely még ma is jelen van.
A társadalom egy jelentős része még most is azt gondolja, hogy a tanárok csak heti 20 órát dolgoznak, miközben a hétvégéjük szabad,
nem beszélve arról, hogy ott van nekik a hosszú nyári szünet. A megbecsülésnek az is része lenne, hogy búcsút intünk ezeknek a több évtizedes alattomos toposzoknak.
Mégis a béremelést tartja az első, és egyben legfontosabb lépésnek.
Amíg a bérkérdés nem oldódik meg, addig nincs befogadókészség más reformra. Csak akkor lehet tovább építkezni, ha a tanárok anyagi megbecsülése rendben van. Egyébként szerintem működőképes ajánlat a kormány által ismertetett terv, miszerint 2025-re a pedagógusok átlagfizetése bruttó 777 ezer forint lehet. Kár, hogy ez az elképzelés egyelőre az uniós források behozatalától függ. De mennyivel szimpatikusabb lenne, ha azt is mondanák, hogy „nehéz idők járnak, de nélkülözhetetlen a munkátok, még egy picit tartsatok ki, és mi igyekszünk mindent megtenni”. Ez a típusú kommunikáció a fiatalok pályára terelése szempontjából is kulcsfontosságú lenne.
A pedagógus-szakszervezetek számításai alapján jelenleg 16 ezer tanár hiányzik a közoktatásból, de a kormány szerint ez az adat erős túlzás. Kinek van igaza?
Senkinek és mindenkinek. Cinikusan szólva: ezen a területen a számok alapján mindent is be lehet bizonyítani. Nem mindegy ugyanis, hogy mely földrajzi területről, mely iskoláról, mely szakról, milyen típusú munkaviszonyról, vagy hogy egyáltalán közoktatásról vagy szakképzésről beszélünk. A pedagógusok abszolút létszáma tehát egy furcsa képződmény, és ha ezt vizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy az elmúlt évtizedekben a tanárok nem fogytak olyan ütemben, mint a gyerekek. A számháború helyett szerintem inkább az egyszerű, hétköznapi tapasztalatokra kell koncentrálni, ezek pedig azt mutatják, hogy egymásnak adják a kilincset a helyettesítő tanárok, hogy tele van a világháló álláshirdetésekkel, miközben a már-már ijesztő pedagóguskorfa is ott lebeg a fejünk felett.
Sokan a tanárhiányt a túl sok iskolával magyarázzák. Ön bezáráspárti?
Nézze, nagyon sok 22-es csapdája van az oktatásban. Egyfelől luxus, hogy kisebb falvakban vannak olyan felső tagozatok, ahova alig egy tucat gyerek jár – ha jár. Másfelől nagyon meg kell gondolni, hogy ezeket az intézményeket bezárjuk-e, hiszen gyakran a gyerekeknek és a pedagógusoknak is ez az egyetlen kitörési pont a térségben.
Ugyancsak 22-es csapdája például a szabad iskolaválasztás, ami egyfelől az oktatási szabadságjogok egyik legfontosabb eleme. Másfelől, amíg erre lehetőség van, addig a szegregatív jelleg sem szűnik meg.
Fotó: Papajcsik Péter / Index
Beszélgetésünk közben is tart a gördülő sztrájk, a tanárok immár egy éve megállás nélkül tiltakoznak. Biztos, hogy ez a megfelelő eszköz az érdekérvényesítésre? Vagy egész egyszerűen már nincs más út?
Szerintem egy picit mindkét fél zsákutcába keveredett. Se a kormány, se a szakszervezetek nem tudnak kilavírozni ebből a kommunikációs helyzetből. Úgy érzem, hogy egyik fél sem tud már ennél többet mondani. Azt is gondolom, hogy a sokadik megmozdulás már nem egy stratégiailag átgondolt tudatos lépés, hanem sokkal inkább a frusztráció kifejeződése, vagyis a jelenlegi szakaszban inkább már okokról beszélhetünk, semmint célokról.
Lesz valaha nyugvópont?
Szeretném, hogy elérkezzen, hosszú távon ugyanis nagyon kontraproduktív, ha feje tetején áll a rendszer, és elmaradnak az órák. Persze nem dől össze a világ, de nem is működhet így a világ. Ugyanakkor sajnos azt látom, hogy véget nem érő állóháború is benne van a pakliban, mindkét fél beragadt a már említett zsákutcába.
2010 és 2013 között Hoffmann Rózsa mellett volt köznevelésért felelős helyettes államtitkár. Tíz évvel ezelőtt a lemondását azzal indokolta, hogy „ a köznevelési rendszer átalakításának financiális háttere nem áll rendelkezésre”. Úgy tűnik, ez még ma is elmondható. Vagy talán még inkább elmondható?
Talán még inkább elmondható, hiszen ne feledjük, hogy 2012–13-ban egy történelmi léptékű béremelést hajtottunk végre. A mozgó vetítési alap ugyanakkor nem valósult meg, így nem sikerült egy időtálló, perspektivikus pályára állítani a pedagógusfizetéseket, noha ez lett volna az erkölcsi ellentételezése annak, hogy bevezettünk egy, a korábbinál lényegesen kötöttebb rendszert, aminek része az életpályamodell, a tartalommal rendelkező nemzeti tanterv, a szakfelügyelet, és az ellenőrzés. Ezek kivétel nélkül nagy levegőt kívánnak a pedagógusoktól, és az adta volna az egyensúlyt, ha ezt az erőfeszítést a rendszer meghálálja nekik.
Miért volt szükség a fenti kötöttségekre, ma is meglépné ezeket?
A 2010-es évek oktatáspolitikájának alapvető elemeit ma is vállalom, egyetértek velük, szerintem szükség volt a kötöttségek bevezetésére. Ha azt akarjuk tudni, hogy miért, akkor egészen 1985-ig kell visszamenni. Ebben az évben mai szemmel nézve egy döbbenetesen liberális oktatási törvény született. Bár akkor még számos eleme nem valósult meg, lényegében elindította azt a folyamatot, hogy a központi tantervek, tankönyvek és sok más kötöttség megszűnjenek. Én akkor ezt, mint fiatal pedagógus már a rendszerváltás szeleként éltem meg. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy én mit és hogyan tanítok – ezt az álláspontot képviseltem. Ugyanakkor ahogy körülnéztem, szép számban tudtam volna mutatni olyan kollégát, akire ráfért volna a szabályozás.
Önre hogyhogy nem?
Utólag azt mondom, hogy nyilván nekem is jót tett volna, csak akkor, ifjú titánként ezt nem így éltem meg. De a lényeg, hogy bizonyos mértékben, mint minden szakmában, kell a mérték és az iránytű, ezt elvként és tapasztalatból is mondom.
Fotó: Papajcsik Péter / Index
Visszatérve a lemondására: érezte valaha úgy, hogy rosszul döntött?
Volt olyan pillanat, amikor azt éreztem, hogy talán lehetett volna még tenni. Ezért is mondtam igent 2017-ben, amikor Palkovics László arra kért, hogy legyek az Oktatási Hivatal elnöke.
Aztán ugyanott találta magát, mint helyettes államtitkárként: nem tudta elfogadni, hogy a politikai lobbi fontosabb, mint az, hogy milyen lesz a közoktatás.
Inkább úgy mondanám, hogy rájöttem: a mozgástér nem lett nagyobb, pedig anélkül érdemi változást nem lehet elérni, és nem akartam többet egy helyben álldogálni. Megértettem, hogy én szakmabeli vagyok, tanárnak születtem, nem pedig politikusnak.
A Válasz Online-nak adott interjúban nyíltan beszélt arról, hogy a 2020-as Nemzeti Alaptanterv (NAT) volt az utolsó csepp a pohárban.
Nem tudtam túllendülni azon, hogy bár megszületett egy nagyon átgondolt, koherens tanterv, az végül politikai és szakmai lobbik áldozatává vált – megint. Persze ez a NAT nem rontotta el teljesen a rendszert, továbbra is benne vannak nagyon fontos alapelvek, ettől még lehet ma Magyarországon jól tanítani, de ez a kiábrándultságomon nem változtatott. Úgy éreztem, hogy kihagytunk egy ziccert, ami ahhoz vezetett volna, hogy végre valami jobb szülessen.
Mint ismert, a tüntető tanárok a béremelés mellett többek között korszerű nemzeti alaptantervet követelnek. Ezek szerint ezt a követelést jogosnak tartja.
Szívből egyetértek vele. Ugyanakkor kötve hiszem, hogy a NAT újbóli átírása egy irirnyó-pirinyót is változtatna a gyakorló pedagógusok mindennapjain.
Miért ilyen szkeptikus?
Ha csak a NAT-ot gondoljuk tovább: amennyiben az tökéletes is lenne, ott vannak a tankönyvek, amelyek sokszor még konzervatívabbak. Ezt úgy kell érteni, hogy mire egy tantervből tankönyv lesz, addigra az mintha visszalépne az időben még úgy egy évtizedet. A megszokás rabjai lettünk. Évtizedek óta gyűlik, hogy miről kell hallania a gyerekeknek, és ez mára egy akkora mennyiségi cunamivá vált, hogy az már kezelhetetlen, láthatóan sokszor még a tantervnek sem engedelmeskedik.
Egy másik követelése a tüntetőknek a tankerületi rendszer megszüntetése, melynek kitalálásában ön is részt vett. Mit szól a bírálatokhoz?
Érzelmileg ez egy teljesen érthető attitűd. Sok pedagógus érzi úgy, hogy minden, ami 2010 után történt, rossz, el kell törölni. Ezzel viszont nem értek egyet. Ha visszaemlékszünk, már a 90-es években is vitatott volt az önkormányzati rendszer működőképessége, a 2000-es évek első évtizedében pedig már minden oktatásról szóló komoly diagnózis egyértelműen kimondta, hogy ez így nem működhet.
Hamar világossá vált, hogy az abszolút központosítás, az, hogy egy állami fejből, nevezetesen a Klebelsberg Intézményfenntartó Központból irányítsák a teljes oktatást, őrültség.
2015–2016 környékén már a kormány is úgy gondolta, hogy a tankerületi központok lehetnek működőképesek, így nagyobb teret kaphat a szakmai munka.
Fotó: Papajcsik Péter / Index
A politikai nyomás azonban így sem szűnt meg.
Nehogy azt higgyük, hogy anno egy-egy polgármester vagy önkormányzati képviselő-testület kevesebb politikai nyomást gyakorolt az iskolákra, mint amennyit ma egy tankerület. A lehetőség mindkét esetben fennáll.
Azóta, hogy távozott az Oktatási Hivatal éléről, az oktatásirányítás kikérte valamilyen döntéssel kapcsolatban a véleményét?
Nem igazán vannak drámai döntések, így tulajdonképpen nem volt milyen ügyben kikérni a véleményem. Gyakran idézik egy korábbi kijelentésem, miszerint ma Magyarországon lényegében megszűnt az oktatáspolitika. Ezt komolyan így gondolom. Ez nem azt jelenti, hogy rossz, vagy hogy az ellenzék jobban csinálná, de az egyértelmű, hogy nem mozog a rendszer.
Mitől tudna mozgásba lendülni?
Attól, ha az oktatás végre elérné a politikusok ingerküszöbét, és azt nem egy szakszervezeti kérdésként kezelnék. Előbb-utóbb muszáj észrevenni, hogy ezen a területen fejlődésre, továbblépésre van szükség.
Úgy érzi, hogy a jelenlegi vezetők nem érzik ennek a súlyát?
Én senkire nem akarom rásütni, hogy nem lát vagy nem érez valamit, de miután nem történik semmi, akarva-akaratlanul is erre a következtetésre jut az ember. Érzik vagy sem, ez a szindróma.
Ha visszahívnánk az Oktatási Hivatalba, vagy akár a minisztériumba, igent mondana?
Nem.
Egy másodpercet sem gondolkodott, kapásból rávágta. Egész biztos, hogy nincs olyan ajánlat, amit fontolóra venne?
Nincs, mert teljesen értem, hogy ma Magyarországon nem szakpolitikai kormányzás folyik, én pedig csak szakpolitikus tudok lenni. A politika más dimenzióihoz abszolút nem értek, nincs hozzá affinitásom, azt nem tudnám szolgálni.
Akkor letett a közoktatásról?
Dehogyis. Hiszen itt ül velem szemben, és mondom a magamét, mindenhol mondom. Sokan vagyunk ezzel így, és csak reménykedni tudunk abban, hogy egyszer fordul majd a kocka.
Gloviczki Zoltán jelenleg az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora, a Magyar Rektori Konferencia Pedagógusképzési Bizottságának elnöke. 2010 és 2013 között köznevelésért felelős helyettes államtitkár volt Hoffmann Rózsa mellett, míg 2017 és 2020 között az Oktatási Hivatal elnökeként dolgozott. Olyan kurzusokat oktat, mint a kompetenciaalapú pedagógia, a keresztény nevelés alapjai. Kutatási területei közé tartozik a nevelés- és oktatástörténet, az oktatásirányítás, valamint a klasszikus antikvitás irodalma és esztétikája.
(Borítókép: Gloviczki Zoltán. Fotó: Papajcsik Péter / Index)
https://index.hu/belfold/2023/01/27/gloviczki-zoltan-orban-kormany-helyettes-allamtitkar-oktatas-ajanlat-miniszterium/?fbclid=IwAR32SGDUkvsRIwr3MxS-i3LsEf6WdpnXPcmAr0EYuWEm2LYBUifp6VicaBw