A fűszál angyala

ANGYAL, AKI FÖLÉD HAJOL – Pécsi Rita gondolatai gyermek- és pedagógusnapra

Mi jár a fejemben? A szívemben?
Pedagógus szüleim, mestereim, barátaim, társaim és tanítványaim…

ANGYAL, AKI FÖLÉD HAJOL

Uzsalyné dr. Pécsi Rita gondolatai gyermek- és pedagógusnapra

A pedagógus hivatása ez: a zsenge ember fölé hajolva segíteni a növekedését az ég felé. Ahogyan a Talmud írja: „Minden fűszálnak van egyangyala, aki föléhajol, és azt suttogja: nőj, nőj!”

Sűrű gondolat. Minden szava egy pedagógusi életprogram.

„Minden fűszálnak…” A személyes törődés, a Te „ilyenségednek” igenlője és segítője vagyok. „Angyala…” Nem (ki)oktatója, nem parancsnoka, edzője, sem hajcsára, hanem Angyala. Szellemi vezető. Aki tudja, hogy merre van az előre és a fölfelé, és képes az odavezető utat szelíden, mégis professzionálisan megmutatni, hogy önállóan járhassunk rajta. Így egyben megajándékoz a siker, a hatékonyság és a fejlődés örömével is. „Fölém hajol…” Nem lenyom, ural. Finom, tiszteletteljes, otthont nyújtó légkör. „Suttog…” Nem parancsol, nem követelőzik, bízik bennem. Szelíd, de egyértelmű, mint Isten az ő látogatásaiban: a csendben, a szélben, a harmatban. „Nőj!” Nem azt mondja, hogy teljesíts, juss be, győzd le, boldogulj bármi áron, feszülj meg… hanem: nőj!

Hozd ki magadból, amit a Teremtő beléd rejtett, és boldog leszel. Gyere bátran, segítek, amíg meg nem erősödsz, veled leszek ezen az úton.

Ha valamikor, ebben a mostani, embert próbáló időben mindannyiunknak nagy szüksége van az ilyen Angyalokra. Igazi hősök ők. Nemcsak a test, hanem a szellem őrei, orvosai is lehetnek. Akkor, amikor előttük is megmászhatatlan sziklák tornyosulnak: nincs itt a gyermek, nem látják, mi marad a tananyagból; helyt kell állni a saját családban is, és mindennél jobban szükség van a belső erejükre, hogy mindezt „angyalian”, derűvel, békével tegyék. – Isten áldja őket, és küldje hozzájuk Angyalát, aki föléjük hajol, és megerősíti őket ebben a küldetésben.

Csináljunk úgy, „mintha”? – Pécsi Rita a családról, a nemi identitás és személyiségfejlődés helyéről

1

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán!
(…)
Az Élet él és élni akar.
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak rajta
Véres, s ostoba feneségek.”

(Ady Endre)

A nagy kísértő egyik ősi fogása: „Aludj nyugodtan, nincs veszély!” És végül, mint ahogy az egyszeri békát a langyos vízben, csak megfőzi kiszemeltjét.

Nem hiszem, hogy van ma még olyan felnőtt ember, aki nem látja, hogy a szellemi harc kereszttüzében lopva és nyíltan is a család áll. Talán éppen azért, mert minden kutatás és tapasztalat szerint ez a küzdőképes, kiegyensúlyozott, örök életre teremtett ember legfőbb védelmi bástyája. Mielőtt ezt a tényt szűkebb szakmai szempontokkal is felvázolnánk, „evezzünk a mélyre”!

A Teremtő embert alkot. Saját képmására férfit és nőt. Életet fakasztó, boldogító, erős vonzalommal köti össze őket, ami olyan, mint a piros adu ász: „mindent visz”. Szövetséggé érlelődve ez lesz a család éltető alapja. Isten arcát hordozó egység, valóságos „tűzhely”, ami meleget, otthont, biztonságos fejlődési környezetet jelent a benne élőknek.

Tehát az az erő, ami ezt kikezdi, Isten arcát akarja ebből a világból eltörölni, és ezzel a legfőbb erőforrásunk letiltásával fenyeget. Ez az igazi veszély.

A személyiségfejlődés legnagyobb tétje ugyanis, hogy kialakul-e a belső szilárdság, a viharálló növény gyökérzetéhez hasonlítható énerő, ami a krízisekben is ellenáll, és képes a másik személyhez is boldogítóan kapcsolódni. Azaz úgy, hogy ne vég nélkül önmagát keresse. Ennek feltétele, az önazonosság, azaz az identitás. A neveléstudomány, a neurobiológia, az élettan számos fogódzót nyújt számunkra ennek megerősítéséhez.

Az egyik biztos támaszunk az ősbizalomban gyökerező úgynevezett magidentitás. Ez az első három évben alapozódik meg – jó esetben. Az a tapasztalat, hogy jó, hogy létezem, örülnek nekem, attól függetlenül is, hogy nem mindig jól működik minden. Nem alszom, amikor a többiek, csíp a popsim, nem eszem meg a spenótot, és gyakran sivítok, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy akarom… Éntudatnak is hívjuk ezt, az önbizalom és az önbecslés első alapjait jelenti. Ennek megszilárdítása az anyai gondoskodás, a szinte szüntelen válaszadás, a baba érzelmeinek és szándékainak tükrözése. Erre épül a kötődésképesség, amikor ez a kis „énke” más személyekhez is kapcsolódik. Itt lesz hangsúlyos az apa mint „első külső személy” szerepe. Ő lesz a kialakuló, még zsenge kötődés edzője – amennyiben érzelmileg és fizikailag is elérhető, szerethető közelségben van!

Ez a kis személyiségmagocska azonban nem testetlenül jár-kel a világban, szó szerint TEST-et ölt, hiszen ezen a földön nincs szétválasztott test-lélek-szellem. A fogantatás pillanatától csírában létező testünk hordozza a későbbiekben megmutatkozó, kibontakozó minden vonásunkat. Amikor a hímivarsejt és a női petesejt egymásra találnak, és illeszkednek egymáshoz, a petesejt megnyílik, és magába fogadja a hímivarsejtet, létrejön az új élet első sejtje. Ebben a pillanatban(!) eldől a baba neme, a szeme színe és sok egyéb sajátossága. Elkezdődik az osztódás, az élet növekedése, és minden további sejtünk ezt az alapprogramot hordozza ezután. (Néhány ezrelék – rendellenességnek tartott – kivételével.)

Természetesen a nevelés és a környezet sok tekintetben nagy hatással lesz a kialakuló személyiségre.

Hatalmas szabadsággal élhet az ember, akár szembe is mehetünk a természet valóságával, de az minden esetben komoly következményekkel jár. Nem ugorhatunk ki például büntetlenül a huszadik emeletről, nem fordíthatjuk meg az éjszakák és nappalok rendjét, nem táplálkozhatunk mérgező anyagokkal mérgező hatások nélkül, és nem választhatjuk meg életkorunkat, és azt sem, hogy férfiak vagy nők vagyunk-e.

A biológiai nemünk adott, és erre akkor eszmélünk rá, amikor az éntudatunk édesanyánkról leválik, fölébred a saját akaratunk a viharosan megérkező dackorszak idején.

Ekkor fedezzük fel ugyanis azt is, hogy olyanok vagyunk-e mint apa, vagy olyanok, mint anya. Fiú vagyok-e, vagy lány? Az anyai szimbiózisról levált kis emberke ezután immár „kívülről” szeretne rákapaszkodni a mintára, hogy a szereptanulási időszak megkezdődhessen. Ez lesz a szilárd identitás kialakulásának úgynevezett „látens időszaka”, amikor abba növekedhet bele a személy, aminek minden sejtjében hordozza a térképét. Az identitás azonosságot jelent, tehát nem az vagyok, akinek érzem magam – hiszen az érzelmek erősen változnak, és a külvilág nagyban befolyásolja őket –, hanem a természetes élet növekedési törvényei szerint a valósággal való azonosulás kínálja a legmegbízhatóbb kibontakozás útját. Többek között ezért van igen nagy szükség mindkét nem jelenlétére, a családban átélhető apai és anyai mintákra. Ez a nemi identitás lassan, az érzelmi azonosulással is lepecsételt folyamatokban (tehát a mesék, a játékok, a beszélgetések, az apa és az anya gyengéd szeretetkapcsolatának tapasztalatain keresztül) szilárdul meg, ezért mondhatjuk, hogy még serdülőkorban is „puha” a nemi identitás. Nagy törvény azonban, hogy ebben az életszakaszban azt erotizáljuk, azt szexualizáljuk, ami bennünk idegen, tehát nagy jelentősége van annak, hogy a gyermekkorban milyen hatások érik az embert. A serdülés zavarodottsága, élménykényszere, érzelmi hullámvasútja, feltűnési vágya, a lázadás késztetése persze erre a folyamatra is hatással van. Sajnos izgalmas divatot lehet csinálni a természetellenesből is, rávehető a pubertásblokkoló kezelésre stb.

Fontos azonban látni, hogy nagy mintás vizsgálatok szerint a serdülőkori szexuális irányultság spontán hullámzása egyértelmű, azaz azok a 16 évesek, akik akkor meg vannak győződve arról, hogy homo-, leszbikus vagy egyéb szexuális irányzatúak, egy éven belül több mint 90 százalékban szilárd heteroszexuálisként határozzák meg magukat.

Látjuk tehát, hogy erre a kettős gyökérre, a nemi identitásban megtestesülő magidentitásra épül a személyiségünk, annak minden gazdagságával:

a szellemi-testi-szociális tehetségünk, adottságaink és képességeink kibontakozása, a szakmánk, a szülővé válásunk stb.

Ennek otthona, biztos bázisa a család, a nemek vonzalmára épülő szellemi-lelki-testi szövetségi elköteleződés, ami az élet és a teremtés törvényei szerint nem csupán ideig-óráig tartó praktikus, gazdasági, jogi, bármilyen összetételű alakulat, hanem az élet teljességét, a személyes Isten arcát hordozó kapcsolatrendszer.

Az igazi támadás ezt célozza, korunkra jellemző módon: illúziók sokaságával.

Megpróbálja az objektív valóságból származó apa-anya szövetséget és a nemek polaritását felőrölni, és helyette virtuális valóságot kínál. Csináljunk úgy, „mintha…”

Akár százféle nemi lehetőség, bármilyen válogatásban megszerezhető „család az család” identitás, a természetes értékeket felragyogtató mesék helyett mesepótlók, ízfokozó „mintha-élmények” minden szinten.

Mindez a férfi és a nő életre nyitott vonzalmára épülő családban megtapasztalható Isten arca helyett. Nagy a tét: virtuális illúziók vagy életerőt hordozó családi kapcsolódás.

„Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ.
Most gyűrd be, magyar, a süveged taraját, (…)
Mert nem véd az, amit te meg nem tudsz védni,
de rozzantan is szent, ami tiéd s régi. (…)
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidőlt sokáig ő sem él.”

(Babits Mihály)

Pécsi Rita: Globális közöny uralkodik közöttünk és bennünk is – ha engedjük

Február 24-én emlékezünk arra, hogy egy éve Oroszország lerohanta Ukrajnát. A szomszédban zajló háború és minden más „háború”, a másik embertől, annak szenvedésétől való elfordulás közöttünk és bennünk is jelen van – ha engedjük. Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató jegyzetét adjuk közre.

„Minden ember elméjében hordozza azt az adottságot, hogy nem képes más ember szenvedését nézni” – írja Meng-ce a Krisztus előtti 3. században. Valóban,

az idegtudomány tanúsága szerint is együttérző lények vagyunk.

A Teremtő az embert úgy alkotta meg, hogy a szenvedés látványa erősen megindítja, és az iszonyodáson túl a segítségnyújtás szinte sürgető kényszerét érzi: Csinálj valamit! Enyhítsd a bajt! Vagy legalább öleld meg!

Tényleg? Akkor hogy jutottunk odáig, hogy a fotelból egy sörrel a kezünkben végig tudunk nézni egy cunamit vagy egy terrortámadást? Hogy történhet meg az, hogy miután láttuk az aznapi háborús jelentést, és mélységesen elítéltük a szerintünk hibáztatható egyik felet, szelíden nyugovóra térünk? Hol van ez már attól az elemi empátiától!?

Sajnos a napi több órás, ellenőrizhetetlen forrásból származó „hírnyelésnek” egyenes következménye a jólértesültség hamis álarcában megjelenő fásult közömbösség. Minthogy az egész napunk a „közösségi” (?) médiára csatlakozva telik, tudomást szerzünk ismeretlen ismerősök kósza bölcsességéről, vágyairól, pletykáiról, bosszújáról, betegségéről, nyaralásáról, kiskutyája szőre hullásáról és gyermeke bizonyítványáról, s közelképeket görgetünk halálos kimenetelű tűzvészről, balesetekről, öngyilkosságról, árvízről, szexuális ragadozókról, éhező gyermekekről. Aztán felvillan néhány giccses kép: egy rózsaszínben úszkáló virág, egy imádkozó kéz, egy angyalos GIF, számtalan programkínálat és újra egy otromba gyilkosság, amely – mint majd kiderül – egy másik földrészen történt…

Az „álrészvét”, amit érzünk, sajnos kizárólag a közöny éltetésére és fokozására alkalmas.

Semmi másra. Ám közben elfogy belőlünk az igazi együttérzés, elfogy az élet öröme, és mindez végül az együtt sírás képességétől is sikerrel megfoszt minket.

Miért? Mert a virtuális tapasztalat csak olyan, mintha. Mintha ott lennél, mintha éreznéd, mintha látnád, mintha… – de nemsokára bevillan: hála Istennek, nem vagyok ott.

Cinikus karikatúra jut eszembe: két ember poénkodik a süllyedő csónaknak a vízből még kint lévő orrán állva: „Te! Az az egy szerencse, hogy nem a mi oldalunkon lyukadt ki!”

Hol is van háború? Hű, már itt a szomszédban? Ja, de nem nálunk, ugye?

Mindenről tudni – semmit át nem érezni.

Az ember kíváncsi lény, minden újdonság vonzza, és egy darabig bizsergeti is, ezért mielőtt feldolgozná, jöhet az új inger, az új bizsergés. Nem baj, ha háborús, ha járványos, ha megcsalós vagy pedofilos. A lényeg, hogy kicsit fokozzuk, hogy az élvezet meglegyen. Egy tíz évvel ezelőtti krimi ma gyerekműsor lehetne. Ne ragozzuk tovább, sajnos általános tapasztalatról beszélünk már.

Globális közöny uralkodik közöttünk és bennünk is – ha engedjük.

„A közönynek nincsenek idegvégződései” (Müller P.), „A közöny az embertelenség esszenciája” (G. B. Shaw).

„A közöny globalizációjának vagyunk tanúi. Ez a konfliktus kultúrája, ami arra ösztönöz, hogy csak magunkra gondoljunk. Szappanbuborékokban élünk, ami bármilyen szép is, ugyanakkor tartalom nélküli. Hozzászoktunk mások szenvedéséhez. »Engem nem érint – mondjuk. – Nekem ahhoz semmi közöm. Törődjön vele valaki más, biztos, hogy nem én«” – hallhatjuk A két pápa című filmben.

Egy idő után pedig szemrebbenés nélkül beszélgetünk kötődés nélküli párkapcsolatról, nevelésről, pasztorációról, vagy szexről szerelem nélkül, családról szülők nélkül, sikerről áldozatvállalás nélkül. Ez a közöny nem megbocsátható.

Mi hiányzik? Az érzékeléskapcsolat – ahogy Kentenich atya újra és újra rámutat. Valóságos érzékelés a valóságos kapcsolatban. Figyeljük meg! Amint a saját életünket zavarja meg valami, akkor azért megnyílik a szemünk! Akkor meghalljuk a szívbe markoló kérdést: „Hol van a te testvéred?”

„Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk” – hangsúlyozza Teréz anya.

Nem akarunk „északfok, titok, idegenség” maradni egymás számára, mindenki szeretné, ha szeretnék, s lenne valakié (vö. Ady E.).

Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Valóságosan, nem mintha. Valóságos kapcsolatban nem élhetünk ötezer emberrel, és nehezen kapcsolódunk az afrikai sivatagban élőkhöz is. Ilyen az ember. Agyunk évmilliók során kialakult monitorozó képessége mindössze százhúsz-százötven emberre terjed ki. Ez a biztonságot jelentő társas háló számunkra. Robin Dunbar kutatásai szerint ebből körülbelül ötvenen vannak, akiket a nevükön szólítunk, és csak tizenöten, akik adott esetben akár szabadságot vesznek ki azért, hogy mellénk álljanak. S mindössze öt-hat olyan emberünk van, akire mindig, minden körülmények között számíthatunk, aki maga ellen is átölelne (vö. Szabó Lőrinc). Ne ijedjünk meg ettől a valóságtól!

Tíz-tizenöt ember és öt ennyire „megszelídített” kapcsolat nem kevés, feltéve, ha ezekben valóban részt veszünk.

 

Sok mindenre jó a virtuális világ nyújtotta technika, ám „Ha a tudomány gyorsabban fejlődik, mint a lelkiismeret, elpusztul az élet” (A. Einstein). Lesz minden házban jakuzzi, csak élet nem lesz a családban. Lehet minden gyerek zsebében okostelefon, csak élet nem lesz a közösségben. Meghódíthatjuk a Marsot, csak közben elpusztul az élet a bolygónkon. És folytathatnánk a sort.

„– Nagyobbak a házaink, de kisebbek a családjaink.

– Több a kényelmünk, de kevesebb az időnk.

– Sokat birtoklunk, de elfogytak az értékeink.

– Sokat vásárolunk, de keveset örülünk.

– Tág a komfortzónánk, de alacsony a tűrőképességünk.

– A Holdra eljutottunk, de a szomszéd ajtajáig nem.

– Meghódítottuk a világűrt, de nem látjuk a bennünk rejlő űrt.

 – Atomot tudunk hasítani, de az előítéleteinket nem tudjuk szétrombolni.

– Túl sokat beszélünk, de túl ritkán szeretünk.

– Nagyobb dolgokat teszünk, nem pedig jobbakat.”

(Ismeretlen szerző)

„Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy sírjunk a közönyünk miatt!” (Ferenc pápa)

Engedjük el végre a virtuális részvét csábító, de terméketlen szokásait! Halljuk meg a hívó szót: „Hol van a te testvéred?”, és találjuk meg őt! Nem lesz messze! Ő az, akihez valóban kapcsolódni tudunk, akivel együtt sírunk-nevetünk. Akinek panaszát, örömét van időnk meghallgatni. És akkor ez az együttérzés valóban megindítja a szívünket, és karjainkat ölelésre, a kenyér, a barátság, a szeretet megosztására emeli.

Felelősek vagyunk egymásért, összetartozunk. Nem virtuálisan, hanem egészen, valóságosan.

Fotó: Pixabay; Lambert Attila (nyitókép)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 26-i számában jelenik meg.

Megjelent a Nagyító Alapítvány játékgyűjteménye

„Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács:
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.”
Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök

Több mint egy évtizede járjuk az országot férjemmel nevelési- és életvezetési előadásokkal… Szinte minden alkalommal felmerül a kérdés: tudna ajánlani egy jó játékgyűjteményt?
Nagyon megörültem, hogy a Nagyító munkatársai megírták ezt a hiánypótló művet, ami sokkal több is annál. Nem csak jól válogatott összeállítást kap ugyanis kezébe az érdeklődő Olvasó, hanem jól leszűrt tapasztalatokból származó tanácsokat is, és legfőképpen azt az iránytűt, hogy mit, mikor, és főleg milyen céllal érdemes játszani.
A kamaszkor és a fiatal felnőtt lét legfontosabb témakörei az önismeret, a társas kapcsolatok a párkapcsolat, a kommunikáció, a pályaválasztás a közösségi lét és az eredetiség. Ezek köré a tartalmak köré fonja a Nagyító Alapítvány a diákhétvégéit, amelyek nyomán bátran kimondhatjuk, hogy életre szóló élményekhez juthatnak a résztvevők. Erre így nincs lehetőség a legjobb iskolában, és a legharmonikusabb családban sem, az egyikben azért, mert egyik óra, vagy program a másikat éri, a családban pedig hiányzik a meghatározó kortárscsoport. Pedig ezekben a tartalmakban most kell megmerítkezni, sőt jártasságot szerezni, ez pedig lexikális úton sajnos nem lehetséges. Kiváló, sokszorosan kipróbált eszköztárukat e kiadvány ezúttal közkinccsé teszi.
E könyv mindhárom nagy fejezete izgalmas lehet azoknak, akik felelősséget éreznek ennek a korosztálynak az útkereséseiért akár tanárként, trénerként, vezetőként vagy nevelőként kisebb-nagyobb csoportokban, vagy táborokban, esetleg lelkigyakorlatokon. A játéktáron túl ugyanis megismerhetik azt a küldetést is, amiből ez a több mint húsz esztendeje sikeresen működő tevékenység illetve szolgálat táplálkozik…
vegyük tehát minél többen kézbe, ébresszük a szunnyadó tudást, hogy fiataljaink felelősséggel, megerősödve, egymást örömmel támogatva vehessék kezükbe jövőjüket – jövőnket.

Uzsalyné Pécsi Rita PhD, neveléskutató, főiskolai tanár

Köznevelésünk ma – Gloviczki Zoltán írása

Az óvoda, az iskola feladata, hogy a szülők társa – néha sajnos pótléka – legyen abban, hogy a gyermekeket életképes, világunkban boldogulni és boldognak lenni képes felnőttekké nevelje. A hivatásos, intézményes pedagógiát civilizációnkban a szükség szülte: sem a szülők, sem „akárkik” nem tudják ezt a segítséget nyújtani, csak olyan szakemberek, akik tisztában vannak a mai világgal, azzal, mi kell hozzá, hogy a gyermekeket életképes, világunkban boldogulni és boldognak lenni képes felnőttekké nevelje. S mivel ez a folyamat alapvetően emberi kapcsolatokon, bizalmon, hitelességen, érzékenységen, empátián, kommunikáción alapul, életünk egyik utolsó olyan szegmense, melyet – ha igazi hivatásánál marad – még érintőleg sem veszélyeztet a mesterséges intelligencia térhódítása.
A betegség lényege, hogy szem elől tévesztettük a célt. Azt a 21. században boldogulni és boldognak lenni képes felelős felnőtt embert, akinek boldogulásához és boldogságához szüksége van a korszerű alapkompetenciákra: a kreativitásra, az együttműködés képességére, a kommunikáció magas szintű művelésére és a kritikus gondolkodásra – ahol ez a szó nem a kötözködés műszava, hanem az ógörög krineinből fakadó józan ítélőképességet jelenti napjaink áradó információtengerében. És nem csupán az információk közti eligazodás képességéről beszélünk, hanem annak az autonóm kritikusságnak a kialakulásáról-kialakításáról is, mely a nevelésről alkotott katolikus felfogásunkat már a zsinat előtt meghatározó Jacques Maritain szerint az Isten-képmás ember egészséges formálódásának kulcsa.
És szüksége van az alapvető közös műveltségre a nyelvtől a kulturális kódjainkig, nemzeti és európai, emberi hagyományainkig, hogy otthon lehessen saját környezetében. Szüksége van biztos és józan erkölcsi ítélőképességre. Önismeretre, kiegyensúlyozottságra. Nem egyikre vagy másikra. Hiába is vitatkozunk ezen a felszíni kérdésen. Mindre szüksége van, ám ezek sem külön-külön, sem együtt nem azonosak mindazzal, amit ma köznevelésünk jelent és ad. Persze innentől minden mondathoz kijárna: „tisztelet a kivételnek”. Igen, még nagyobb tisztelet jár annak, ahol még ép felület látszik. Csakhogy nehéz jelentőséget tulajdonítani a kivételnek abban a fájdalomban, ahol beteg maga a test.
Forrás: a Vigilia Facebook oldala
Részlet Gloviczki Zoltán decemberi Vigiliában megjelenő írásából:
Mit jelent ma a köznevelés, az intézményes oktatás-nevelés? És mit a pedagógus? Amikor egyszerre merül fel, hogy a pedagógust maholnap a mesterséges intelligencia váltja fel, s állítjuk közben, hogy az iskola feladata a mindenkori tananyag átadása, lényegében feloldjuk a dilemmát. A mindenkori tananyag átadásával ugyanis a mesterséges intelligencia teljes térhódítását sem szükséges kivárnunk: lényegesen hamarabb fölöslegessé válik a pedagógus.