Pécsi Rita a motivációról
KAPCSOLATBAN ÉLNI 9. rész – Pécsi Ritával a hétköznapi élethelyzetek jó megoldásairól Gere Lilla beszélget a Pax TV-ben
KAPCSOLATBAN ÉLNI 9. rész – Pécsi Ritával a hétköznapi élethelyzetek jó megoldásairól Gere Lilla beszélget a Pax TV-ben
Az MMA tagozatai minden évben egy magyarországi és egy külhoni művésznek ítélik oda a díjakat, amellyel az alkotók és szakemberek pályáját és munkáit ismerik el.
Idén a Magyar Művészeti Akadémia építőművészeti díjában részesült Farkas Gábor építész és Murádin Katalin építész, a film- és fotóművészetért járó Szőts István-díjat Kurucz Sándor operatőr és Kosmály Gábor (Gabriel Kosmaly) fotóművész vehették át, az iparművészeti és tervezőművészeti díjat pedig Csavarga Rózsa belsőépítész és Nagy Judit gobelinművész kapta.
Az irodalmi munkásság elismeréséül járó Illyés Gyula-díjat Egyed Emese költő, irodalomtörténésznek és Fecske Csaba költő, publicistának adták át, a színházművészeti díjat Nagy Anna és Kiss Törék Ildikó színművészeknek ítélték oda. Képzőművészeti díjban részesült feLugossy László és Szentpétery Ádám képzőművész, a művészetelméleti munkásság elismeréseként járó Cs. Szabó László-díjat pedig Cebula Anna művészettörténész és Pécsi Rita neveléskutató kapta.
A népművészeti munkásság Erdélyi Zsuzsanna-díját Gazda Klára és Szabó Zoltán muzeológusoknak adták át, a zeneművészeket elismerő Szőnyi Erzsébet-díjat pedig Nádor Magda énekművész vehette át. A Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti-díjában, Szőnyi Erzsébet-díjban részesült a nemrégiben elhunyt Jandó Jenő zongoraművész. A díjat Jandó Jenő özvegye, Takács Tamara operaénekes vette át.
A díjakat az MMA kilenc tagozatának vezetői és képviselői adták át. Az ünnepség alkalmából Ránki Fülöp zongoraművész, az MMA ösztöndíjasa Liszt Ferenc Dante olvasása nyomán című zongoraművét adta elő.

PROLÓGUS – A Katona József Könyvtár podcast
Vendégünk: Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató, főiskolai tanár
Beszélgetőtárs: Virág Barnabás zenei könyvtáros, igazgatóhelyettes
Szerkesztő: Virág Barnabás
Katona József Könyvtár, 2023
Nagyon remélem, hogy lesz miből fizetést adni a pedagógusoknak. De egyelőre nincs, és én nem is látom a magam részéről, hogy hol van ez a pénz. Az egész egy fikció – nyilatkozza a Jelennek Gloviczki Zoltán, az Orbán-kormány egykori helyettes államtitkára, aki ma a pedagógusképzésre specializálódott Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora. Gloviczki Zoltánnal nemcsak a státusztörvény „pimasz gesztusairól” beszélgettünk, hanem arról is, hogy van-e egyáltalán értelme annak, ami a magyar iskolákban folyik.

fotó: Simon Márk
Mielőtt a státusztörvényt tartalmilag elemeznénk, kérem, segítsen értelmezni, miért volt fontos, hogy a pedagógusok közalkalmazotti státuszban dolgoznak? Mi ennek a jelentősége?
Jogtörténeti szempontból furcsa helyzet, hogy A munka törvénykönyvén és esetleg egy köztisztviselőkre vonatkozó törvényen kívül is létezik más munkajogi szabályozás törvényi szinten. A jogtörténészek szerint ez a rendszerváltáskor majdhogynem véletlenül alakult ki. Mindenesetre, lett egy olyan szféra, amelyben az emberek a közért dolgoznak, közéjük tartoznak az orvosok, a tanárok és még sorolhatnám. Ez a közalkalmazotti jogállás – a szokásjogon alapulva, de eléggé kidolgozott jogszabályi keretrendszerben – a rendszerváltás óta létezik. Annak jogilag nincs különösebb jelentősége, hogy ez eltér A munka törvénykönyvétől. Ugyanakkor olyan speciális szabályokat tartalmaz a munkaidőre, a fizetésre vonatkozóan, amelyekhez hozzáidomult a rendszer. Megszoktuk. Biztonságot jelentett. A szónak abban az értelmében pedig jogbiztonságot is jelentett, hogy egy ismert, mindenki által használt jogszabály. Zárójelben jegyzem meg, hogy az úgynevezett státusztörvényben vannak olyan kritizált passzusok, amelyek benne voltak a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvényben (röviden: kjt. – a szerk) is. Ilyenkor, amikor új jogszabály születik, észreveszünk sok más buktatót a korábbi törvényben is.
Azt el lehet mondani, hogy a közalkalmazottiság valamiféle többletet is jelentett a pedagógusoknak? Például stabilitást?
A stabilitás nem attól függ, hogy ezt kjt.-nek vagy munkatörvénynek, esetleg státusztörvénynek hívjuk. Az lenne a normális, ha A munka törvénykönyve vonatkozna mindenkire, és rendeleti szinten lennének még esetleg speciális szabályok. A biztonság abban az értelemben igaz, hogy egy ismert és megszokott keretrendszer szabályozta a pedagógusok munkáját. A státusztörvényben valóban vannak bizonytalansági faktorok, de nem azért, mert az egy másik törvény. A munkajogi bizonytalanság nem a jogszabálytól alakul ki, hanem a fenntartótól, az intézményvezetéstől, amelyektől személyes függésben van a pedagógus.
Ha visszatekintünk az elmúlt évekre, történt már olyan, hogy bizonyos munkaköröket ellátó személyek kikerültek a közalkalmazotti státuszból. A kulturális dolgozók és a szakképzésben oktató tanárok már három éve elveszítették ezt a jogviszonyukat.
Ha csak önmagában ezt nézzük, akkor akár el is fogadható a kormány azon álláspontja, hogy ez egy pozitív gesztus bizonyos hivatásrendek, foglalkozások felé. Szerintem, állampolgárként, egyszerűen fölösleges foglalkozásonként külön törvényt hozni. És annyiban bizonytalanná is teszi a helyzetet, hogy a káoszt növeli. Hiszen miért kéne nekem eltérő jogszabály alapján dolgoznom, mint abban az esetben, ha más foglalkozásom lenne?
A teljes írás itt olvasható:
Rejtett erőforrásaink. Ez volt a témája az Apor Vilmos Katolikus Főiskola Organikus Pedagógia Módszertani Központja és a tavaly megalakult Organikus Pedagógia Egyesület június 10-én megrendezett találkozójának. Csáki Tibor atya, az Egyesület spirituális alelnöke az Istennel való kapcsolódásról beszélt s előadását sok versidézettel színesítette például Weöres Sándor: Szembefordított tükrök c. versének soraival. Előadása után a versek inspiráló hatásáról és a bennünk lévő létráról beszélgetett vele Hámori Kinga.
Elhangzott a Magyar Katolikus Rádióban és a Kossuth Rádió Tanúim lesztek c. műsorában.
Az organikus pedagógia képzés a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán zajlik. Dr. Gloviczki Zoltán rektorral Hámori Kinga beszélgetett a konferencia után a képzés tanévének végén az organikus pedagógiai szemléletről, az eddigi tapasztalatokról és az „oázisokról” a tantestületekben.
Elhangzott a Magyar Katolikus Rádióban és a Kossuth Rádió Tanúim lesztek c. műsorában.
Ma a családok veszélyeztetett helyzetben vannak, sok család elszigetelődött lelki értelemben, és a család intézménye támadás alatt áll – jelentették ki a Tranzit politikai fesztivál Ki nevel a végén? című előadásán, Tihanyban. Pécsi Rita neveléskutató kifejtette, hogy az nevel, aki élményt és tapasztalatot ad, de ha az a szülő vagy a tanár, az fog nevelni, éppen ezért ne engedjük azt át a genderideológiának és a digitális világnak sem. Az előadáson, amit a Szent István Intézet vezetője, Máthé Zsuzsa moderált, kifejtették, hogy egy átlagos magyar gyermek 10 évesen nézi meg az első pornófilmjét. Horváth Szilárd, a gödi Búzaszem iskola igazgatója szerint amint szabadjára engedjük a gyermekünket a digitális világban, fontos szem előtt tartani, hogy a nulla perc lenne ideális az ott eltöltött időt tekintve – onnantól nem a család nevel, hanem sok mindenki más.
Pécsi Rita a beszélgetés elején rögzítette, hogy minden a családtól indul, ez a kiindulópont, alapesetben a család nevel nagyon sokáig. Rávilágított:
ma a családok veszélyeztetett helyzetben vannak, sok család elszigetelődött lelki értelemben, de sokszor bármennyire nehéz, érdemes a családba invesztálni.
Horváth Szilárd szintén a beszélgetés elején rávilágított, hogy a családokat nagyon legyengítette a digitális világ. Szerinte azok a gyermekek, akiket a digitális világ nagyon beszippant, később komoly gondban lehetnek. Ismertette:
ma egy átlagos magyar gyermek 10 évesen nézi meg az első pornófilmjét. Horváth szerint amint szabadjára engedjük a gyermekünket a digitális világban, fontos szem előtt tartani, hogy a nulla perc lenne ideális az ott eltöltött időt tekintve – onnantól nem a család nevel, hanem sok mindenki más.

Pécsi Rita kérdésre kifejtette, hogy a gyökér nélküli identitás nem identitás, mert nem áll biztos talapzaton.
A nemi identitás és az egyén identitása is támadás alatt áll napjainkban.
A szakember szerint a kötődéseink identitása fontos. Ha ezek nincsenek rendben, ideig-óráig lehet teljesíteni, de kudarcoknál, nehézségeknél elbukik az a gyermek és felnőtt is, mert nincs gyökere, nincsenek kapaszkodói.
Egy fának sem adhatunk gyökeret utólag, először az alakul ki. Kisgyermekkortól kezdve ebbe tud kapaszkodni a személyisége, később a terápia sem biztos, hogy tud majd sokat segíteni.
Horváth Szilárd arról beszélt ehhez kapcsolódóan, hogy ha valakinél gyógyítani kell, akkor össze kell fognia a közösségnek, segíteni. Szerinte az oktatásban fontos, hogy a sérült gyermekeknek is lehet segíteni, az ő iskolájukban is van erre példa. Ez egy közösségközpontú kultúra, ezért
nemcsak tudat alatti magyarságot, istenhitet, tudat alatti női és férfi hitet, hanem egyéb fontos, egész életre szóló értékeket lehet kapni általa.
A genderideológia nyomása kapcsán kifejtették a szakértők, hogy
a nemi identitás megszilárdulása 21-23 éves korig tart, így kiemelten fontosak a nevelési körülmények.

Ha divatból egy rajongás átcsap abba, hogy a serdülőkori túlfűtöttséget lepecsételi, megerősíti ebben a bizonytalan serdülőt, hogy esetleg más az identitása a gyermeknek, az megrontás, befolyásolás. Sokszor a nevelőket is megfélemlítik – tette hozzá Pécsi Rita.
Az nevel, aki élményt és tapasztalatot ad, de ha az a szülő vagy a tanár, az fog nevelni, éppen ezért ne engedjük azt át a genderideológiának és a digitális világnak sem.
A szakértők egyetértettek abban, hogy a mai gyermekeknek is szükségük van erre. Ha van, akire fel tudnak nézni, annak adnak a szavára. Akiben megérzik, hogy nem rátelepedik, utasít, hanem nevel, ráadásul szeretve nevel, és azt részesíti előnyben, hogy a gyermek növekedni tudjon, annak tekintélye lesz egy gyermek szemében.

A szakember Szegeden a KoRa iskolában tartott előadást a témában szülőknek és pedagógusoknak. Szerinte az általános iskolai alsó tagozatos osztályokban sem kellene digitális eszközöket alkalmazni, mert akkor még valóságos játék kell a gyerekeknek, mert az minden tanulási folyamat alapja. A kutatók kimutatták, hogy a három éves kor alatti eszközhasználat visszafordíthatatlan idegrendszeri károsodást okoz. Az öregkori demencia mellett, most már az úgy nevezett digitális demencia is megjelent a húsz évesek körében.
Pécsi Rita neveléskutató, használati utasítást adna minden szülő kezébe.
„Nem alakult ki a kultúrája a géphasználatnak, vagy képernyőhasználatnak. Éppen mostanában gondolkodtam el rajta, hogy minden valamire való, akár csak egy háztartási eszköznek, de ott van a használati utasításában, például egy vasalónak, hogy ne tedd a mikróba, ne add a három évesnek vagy, hogy veszélyes, ha lenyeled. Itt semmi nincs. Egyáltalán semmi, ezáltal minden elfogadhatóvá válik. Az is, hogy éjjel-nappal, közösségben, egy-két évesnek odaadni, vagy több órán keresztül nyomkodni. Ezt a tudást közkinccsé kellene tenni, hogy lehet okos eszközöket használni, de nem így, nem ekkor, vagy nem ennyit. Ezeket azonban nem nagyon halljuk.”
A 3-4 éves gyerekek 16 százaléka néz videókat, például a Tiktok-on, és 84 százalékuk használja a Youtube-ot, ráadásul 17 százalékuknak saját telefonja van – derül ki a brit-afgán médiaszabályozó szervezet által készített friss kutatásból.
„Minden egyes like, minden egyes kattintás, rengeteg újdonság van. Ez mind dopamint termel az emberi agyban. A dopamin egy természetes belső doppingszerünk, egyfajta jutalom hormon is, ami egy siker élménykor keletkezik. Amikor a dopamin felszabadul az agyban, akkor azt a hírt továbbítja, hogy sikeres vagy, és ezt ismételd meg. Amíg a természetben kis mennyiségű dopamin termelődik, addig a gép használatakor olyan dopaminokkal, és olyan sűrűn látja el a még kialakulatlan idegrendszert, amitől az egy idő után telítődik és akkor egyfajta függőség alakul ki. Ugyanazokat az agyi területeket roncsolja és kezdi ki, mint a droghasználat. Kihat például a figyelemre és a koncentrációra, ez egyenes összefüggésben van a figyelemzavarral, az indulatkezelési zavarral és a döntési képesség csökkenésével. Ezeket a hatásokat nagyon egyértelműen látjuk, pedig még csak a használatról beszéltünk, a tartalomról nem” – mondta Pécsi Rita.
Azok, akik már gyerekkorban napi 4–6 órát töltenek képernyő előtt, könnyen hordozhatják az autizmus tüneteit. Az így kialakult lemaradásokat csak hosszú fejlesztések és kezelések árán lehet behozni. Egy másik kutatás azt is kimutatta, hogy csökken a fejlett világ IQ szintje. Ezt sokan a technológiai fejlődés számlájára írják.
A szakértő elmondta, hogy rendkívül fontosnak érzi, hogy ezekről a témákról többet beszéljünk, mert komoly veszélyekkel járhat a digitális eszközök felelőtlen használata. 0–3 éves kor között egyáltalán nem ajánlott okos eszközt adni a kisgyermek kezébe, mert visszafordíthatatlan idegrendszeri károsodást okoz. Az óvodásoknál is 15–20 perc a megengedett limit, ami nagyjából két mese. Szerinte ezeket is jobb külön-külön megnézniük, és fontos megtanítani nekik a készülék kikapcsolását.
Pécsi Rita többször is hangsúlyozta, hogy kutatásokkal bizonyították, hogy az okos eszközök kontroll nélküli használata visszafordíthatatlan agyi károsodást okoz gyermekkorban. A magyar fiataloknál a 4–6 óra képernyő használat általánosnak számít a felmérések szerint, ami nagyon sok mindentől elveszi az időt. A mozgáshiány például nagyon sok idegrendszeri pálya kialakulását gátolja, többek között a logikai pályák fejlődését és az értő olvasás képességét is. A digitális autizmus mellett sajnos már a digitális demencia és a Facebook-depresszió fogalma is bekerült a köztudatba.
G. Nagy László írása Uzsalyné Pécsi Rita és Imre Bedő beszélgetéséről a Férfiak Klubjában
„Én azt állítom, hogy mindennek a gyökere a férfi és a női identitás, ha életet akarunk továbbadni.” – kezdi Pécsi Ritával, az organikus pedagógia hazai zászlóvivőjével való beszélgetését a házigazda Bedő Imre. Erre az alapgondolatra épül a teljes harmincöt perces diskurzus, szembefordulva a progresszív gondolattal, mely szerint ezek csupán káros társadalmi konstrukciók, amiket érdemes volna mindenestül felszámolni.
„A biológiai nemünk a fogantatás pillanatában eldől. (…) Az életnek a legelső sejtje vagy férfi, vagy nő. Ez az első sejt, és ez sokszorozódik. Tehát ennek az eredményeképpen, következményeképpen az összes sejtünkben benne van az a program. Nagy az emberi szabadság, utána mondhatom azt, hogy én nem akarok nő lenni, de amikor valami folytán eltolódik ez az önazonosság, akkor az összes sejtünkkel szembemegyünk, éppen ezért a transzidentitás rendkívül sok problémát hoz fel.” Pécsi Rita szavait hallgatva a flamandokról és vallonokról szóló szakállas vicc jut eszembe: az igazi belgák hová álljanak? Ugyanezt látjuk itt is: akár tetszik, akár nem, mindössze két biológiai nem létezik. Kreálhatunk új kategóriákat, ha kirekesztettnek és magányosnak érezzük magunkat; ha úgy véljük, sehová sem tartozunk igazán. Épp elég szívás ez a fajta különcség, ha valahol valami félresiklik bennünk; méltányos volna, ha legalább nem piszkálnának, nem bántanának emiatt. No de nem túlzás az, ha mindezért fenekestül felforgatjuk a világot? „Van egy két ezrelék, amikor nem a 23-23 kromoszóma egyesülés történik meg, de ezt ma is rendellenességnek hívjuk.” Leszámítva e tényleges biológiai anomáliákat, mindenki másról – akár sok száz évvel a halálát követően is – egyértelműen megállapítható, hogy férfi, avagy nő, elég hozzá egyetlen árva hajszál, vagy csontszilánk. Pécsi Rita joggal kifogásolja, hogy téma kapcsán történő érzékenyítő programok nem ezzel a gondolattal indítanak.
„Ha van az érzés, hogy minek érzed magad; vagy az életmódbeli változatosságok: én így akarok élni, vagy úgy; azt miért a nemmel kötötték össze? Mert ez egy társadalommérnöki összekötés; nem hagyták békén a férfi és a női nemet. A társadalmi nemet a biológiai nemre építették rá, szándékosan indítva támadást, hiszen maradhatott volna férfi és nő, aki így érzi magát, aki olyan életmódot folytat, nem?” – teszi fel a kézenfekvő kérdést a házigazda. Valójában ez volna a lényeg. Ha a woke-progresszió a liberalizmus talaján állna; ha a humánum, az elfogadás, az általános emberi boldogság elősegítése volna a célja, úgy fel sem merülne, hogy elfűrészeljék az ember legmélyebb gyökérzetét, hogy meghamisítsák a biológia törvényeit, hogy káoszt teremtsenek a fiatalkorúak elméjében. Akkor egyszerűen csak az empátiát hímeznék zászlajukra. Akkor egyszerűen csak azt mondanák: léteznek férfias nők és nőies férfiak; léteznek melegek és leszbikusok; és természetesen férfias férfiak és nőies nők, illetve heteroszexuálisok is. Mindenki akkor jár a legjobban, ha megtalálja a habitusának megfelelő életformát, egyikben sincs semmi szégyellnivaló. No de ehhez nem az a megfelelő út, ha a hagyományos nemi szerepeket gyűlöletesnek mondjuk; azok megjelenítését rendeletekben tiltjuk; a maszkulinitást toxikusnak bélyegezzük; a heteroszexualitást pedig mindenestül erőszaknak hazudjuk.
„Felébred az én-identitás, felébred az, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, olyan vagyok-e mint apa, vagy mint anya. És elindul ez a szereptanulás. Tehát egyszerűen ahhoz, hogy önazonossá váljak, és a gyökerem megerősödjön, szükségem van arra, hogy megéljem ezt a kapcsolódást testileg, lelkileg. A kisfiúknak is nagyon nagy szükségük volna arra az apára, aki én vagyok nagyban.” A férfigyűlölő, radikális feministákon kívül még soha senki nem cáfolta – a pszichológiai végzettséggel rendelkezők különösen nem -, hogy a kiskorúak egészséges érzelmi fejlődéséhez mindkét – ellenkező nemű – szülő aktív és szerető jelenléte szükséges. Ismerjük a történelmet: a valaha volt összes diktátor múltjában egy szadista, vagy épp egy hanyag apa keresendő. Szinte nincs olyan erőszakos bűnöző, akit ne vertek volna gyerekkorában. És hasonlóképpen: a szexuális identitásukat nem találók esetén is sokszor csonka családokat, a megfelelő szülői minta hiányát, esetleg mérgező, szexuálisan bántalmazó felmenőket, illetve ezek valamelyikéből fakadó érzelmi, kötődési zavarokat találunk a háttérben. „Neveléstudományi tény, hogy a kisgyermek még nem képes arra a bizonyos szürke átmenetre. A kisgyermeknek nagyon nagy szüksége van arra, hogy a nappal az nappal, az éjszaka éjszaka. A nő nő, a férfi férfi, a jó jó, a rossz rossz. (…) Gondoljunk csak arra, ha például elkezdünk tanítani írni-olvasni – nagyon egyszerű, ez még nem is olyan mélységes, mit egy személyiség kialakulása -, ugye amikor kezdjük megtanítani, hogy van az A betű – kerekítem, kerekítem – akkor nem kezdjük el érzékenyíteni, hogy van képírás, cirill betűk, japán betűk, mert akkor semmit nem fog tudni írni.” Pécsi Rita kihangsúlyozza – amiben ugyancsak minden valamirevaló pszichológus egyetért -, hogy a kisgyereknek tiszta kategóriákra van szüksége, különben összezavarodik, s csak a káoszt tápláljuk az elméjében-lelkében. Egészen nyilvánvaló, hogy a progresszívek által erőltetett érzékenyítés pontosan ezt a nemtelen célt szolgálja. De nem csupán az óvodások érzelmi fejlődését lehet tönkretenni: „Serdülőkorban nincs kész a nemi identitás. Puha – így is nevezi a szakirodalom, fluid, puha stb. Tehát van olyan, aki 15-16 évesen úgy érzi, hogy ő biztos, hogy leszbikus, ő biztos, hogy homoszexuális és így is marad és ebben érzi jól magát; egy év múlva – volt egy ilyen nagy számú, követéses vizsgálat – ezeknek a fiataloknak a 98%-a heteroszexuálisnak érezte magát.” A magam részéről túlzónak gondolom ezt az arányt, ám egy biztos: a jelenség létezik. A fiam volt évfolyamtársai közül – a nyolcadik osztályban – minden második lány leszbikusnak vallotta magát – nagy valószínűséggel puszta divatból. A többségük nyilván kinövi majd, vagy már túl is van e hóborton. A pusztító az, amikor progresszívék nem engedik e természetes visszatáncolást, részben ideológiai okokból (nincs átjárás a normalitás irányába!), részben szekértáboruk gyarapítása miatt. Hitem szerint minden jóérzésű ember egyetért abban, hogy a gyerekek jóléténél semmi sem fontosabb. S hogy ezt mi szolgálja leginkább, abban sokkal inkább nevelési szakemberek döntsenek, mintsem neomarxista ideológusok.
„Mentális tény, hogy az énemnek a legboldogabb formája, amikor önmagam eredeti arcát megtalálom, és abban tudok kibontakozni. És hogyha ez valamilyen érzelmi sérülést, vagy kötődési sérülést szenved, akkor annak ezerféle nehéz útja van. Ha például azt látjuk, hogy valaki nem nagyon nőies, hanem csak egy kicsit; vagy nem nagyon férfias, hanem csak kicsit – ezt sok minden befolyásolhatja, akár az endokrin rendszer is –, szóval, ha csak kicsit vagyok nőies, akkor biztos, hogy nem az a nevelés feladata, hogy töröljük el azt a kicsit is és fordítsuk el (a személyiséget), mert te biztos nem jó helyen vagy. Mert biztos, hogy jó helyen vagy, csak akkor azt a kicsit kell megerősíteni. Ha például egy olvasási nehézség van, akkor nem azt mondjuk, hogy nyomd ki a szemedet, és ezentúl csak a hallással kapcsolódjál.” A progresszívek persze epét hánynak, amikor ilyen szövegeket hallanak. Részben jogosan, hiszen Pécsi Rita azt sugallja, hogy szinte minden nemi identitásprobléma kezelhető, mégpedig konzervatív módon. Tudjuk, hogy nem így van: léteznek menthetetlenül melegek, s talán menthetetlenül transzneműek is. A progresszívek azért is dühösek ilyenkor, mert a neveléskutató nem csupán azt feltételezi, hogy az önazonosság megszilárdításához többnyire a biológiai nemhez való visszakanyarodás vezet, de – pszichológiai kutatásokra hivatkozva – azt is állítja, hogy ez az út ígéri a komplexebb életet, a nagyobb személyes boldogságot. „Ma már a boldogságkutatások nagyon messze mennek ebben a kérdésben, és ott bizony nem nyernének a transznemű emberek.” Továbbá az is böki a progresszívek csőrét, hogy az ő ideológiájuk szerint a genderek közötti átjárás egyirányú utca – a normalitástól csakis távolodni lehet, visszatérni lehetetlenség. Hogy ebben mi a logika? Még soha senki nem tudott válaszolni rá. No de a vallások már csak ilyenek…
Pécsi Rita és Bedő Imre bő félórás beszélgetése sokunkat megerősíthet abban, hogy a FÉRFI és a NŐ nem elavult, idejétmúlt kategóriák, hanem személyiségünk legmélyebb alapját jelentik. „Minél szilárdabb, minél erőteljesebb a gyökérzet – akár a paradicsompalántánál –, annál inkább tud felfelé növekedni, és akkor hoz gyümölcsöt. És akkor a személyiségében is képes lesz a toleranciára.” Talán ez a legszebb gondolat mind közül, s nem utolsósorban azért, mert lerántja a leplet a woke-progresszívek végtelen hamisságáról. Az új vallás papja ugyanis másról sem prédikálnak, csak empátiáról és elfogadásról. No de ez éppen az erősek luxusa!!! Az általános elfogadásnak nem az az útja, hogy mindenkit meggyengítünk, mindenkit megnyomorítunk, s akkor majd a sorsközösség mindenkiből szentet farag! Épp ellenkezőleg! A gyengék – látjuk, tapasztaljuk – olyan kétségbeesetten kapaszkodnak megmaradt identitás-darabkáikba, hogy ők már semmiféle ellenvéleményt, alternatív gondolatvilágot nem viselnek el. Ha egy jobb világot kívánunk formálni – és a káoszteremtőkön kívül ki ne akarna –, úgy elsősorban határozott, erős emberekre lesz szükség. Lehetnek tűzoltók, katonák, vadakat terelő juhászok; lehetnek konzervatív családanyák; de lehetnek büszke melegek, vagy épp leszbikus menedzserasszonyok is. A lényeg: hogy mindenki találjon rá a saját útjára, és ebben leginkább segítsünk, semmint akadályozzuk a bizonytalankodókat. Én így érezném tisztességesnek és építőnek.
https://teveszmek.blog.hu/2023/08/23/_ferfi_es_no_elavult_kategoriak?utm_medium=lista&utm_campaign=bloghu_cimlap&utm_source=keres%C3%A9si+tal%C3%A1latok
