„Őrzők, vigyázzatok a strázsán!
(…)
Az Élet él és élni akar.
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak rajta
Véres, s ostoba feneségek.”

(Ady Endre)

A nagy kísértő egyik ősi fogása: „Aludj nyugodtan, nincs veszély!” És végül, mint ahogy az egyszeri békát a langyos vízben, csak megfőzi kiszemeltjét.

Nem hiszem, hogy van ma még olyan felnőtt ember, aki nem látja, hogy a szellemi harc kereszttüzében lopva és nyíltan is a család áll. Talán éppen azért, mert minden kutatás és tapasztalat szerint ez a küzdőképes, kiegyensúlyozott, örök életre teremtett ember legfőbb védelmi bástyája. Mielőtt ezt a tényt szűkebb szakmai szempontokkal is felvázolnánk, „evezzünk a mélyre”!

A Teremtő embert alkot. Saját képmására férfit és nőt. Életet fakasztó, boldogító, erős vonzalommal köti össze őket, ami olyan, mint a piros adu ász: „mindent visz”. Szövetséggé érlelődve ez lesz a család éltető alapja. Isten arcát hordozó egység, valóságos „tűzhely”, ami meleget, otthont, biztonságos fejlődési környezetet jelent a benne élőknek.

Tehát az az erő, ami ezt kikezdi, Isten arcát akarja ebből a világból eltörölni, és ezzel a legfőbb erőforrásunk letiltásával fenyeget. Ez az igazi veszély.

A személyiségfejlődés legnagyobb tétje ugyanis, hogy kialakul-e a belső szilárdság, a viharálló növény gyökérzetéhez hasonlítható énerő, ami a krízisekben is ellenáll, és képes a másik személyhez is boldogítóan kapcsolódni. Azaz úgy, hogy ne vég nélkül önmagát keresse. Ennek feltétele, az önazonosság, azaz az identitás. A neveléstudomány, a neurobiológia, az élettan számos fogódzót nyújt számunkra ennek megerősítéséhez.

Az egyik biztos támaszunk az ősbizalomban gyökerező úgynevezett magidentitás. Ez az első három évben alapozódik meg – jó esetben. Az a tapasztalat, hogy jó, hogy létezem, örülnek nekem, attól függetlenül is, hogy nem mindig jól működik minden. Nem alszom, amikor a többiek, csíp a popsim, nem eszem meg a spenótot, és gyakran sivítok, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy akarom… Éntudatnak is hívjuk ezt, az önbizalom és az önbecslés első alapjait jelenti. Ennek megszilárdítása az anyai gondoskodás, a szinte szüntelen válaszadás, a baba érzelmeinek és szándékainak tükrözése. Erre épül a kötődésképesség, amikor ez a kis „énke” más személyekhez is kapcsolódik. Itt lesz hangsúlyos az apa mint „első külső személy” szerepe. Ő lesz a kialakuló, még zsenge kötődés edzője – amennyiben érzelmileg és fizikailag is elérhető, szerethető közelségben van!

Ez a kis személyiségmagocska azonban nem testetlenül jár-kel a világban, szó szerint TEST-et ölt, hiszen ezen a földön nincs szétválasztott test-lélek-szellem. A fogantatás pillanatától csírában létező testünk hordozza a későbbiekben megmutatkozó, kibontakozó minden vonásunkat. Amikor a hímivarsejt és a női petesejt egymásra találnak, és illeszkednek egymáshoz, a petesejt megnyílik, és magába fogadja a hímivarsejtet, létrejön az új élet első sejtje. Ebben a pillanatban(!) eldől a baba neme, a szeme színe és sok egyéb sajátossága. Elkezdődik az osztódás, az élet növekedése, és minden további sejtünk ezt az alapprogramot hordozza ezután. (Néhány ezrelék – rendellenességnek tartott – kivételével.)

Természetesen a nevelés és a környezet sok tekintetben nagy hatással lesz a kialakuló személyiségre.

Hatalmas szabadsággal élhet az ember, akár szembe is mehetünk a természet valóságával, de az minden esetben komoly következményekkel jár. Nem ugorhatunk ki például büntetlenül a huszadik emeletről, nem fordíthatjuk meg az éjszakák és nappalok rendjét, nem táplálkozhatunk mérgező anyagokkal mérgező hatások nélkül, és nem választhatjuk meg életkorunkat, és azt sem, hogy férfiak vagy nők vagyunk-e.

A biológiai nemünk adott, és erre akkor eszmélünk rá, amikor az éntudatunk édesanyánkról leválik, fölébred a saját akaratunk a viharosan megérkező dackorszak idején.

Ekkor fedezzük fel ugyanis azt is, hogy olyanok vagyunk-e mint apa, vagy olyanok, mint anya. Fiú vagyok-e, vagy lány? Az anyai szimbiózisról levált kis emberke ezután immár „kívülről” szeretne rákapaszkodni a mintára, hogy a szereptanulási időszak megkezdődhessen. Ez lesz a szilárd identitás kialakulásának úgynevezett „látens időszaka”, amikor abba növekedhet bele a személy, aminek minden sejtjében hordozza a térképét. Az identitás azonosságot jelent, tehát nem az vagyok, akinek érzem magam – hiszen az érzelmek erősen változnak, és a külvilág nagyban befolyásolja őket –, hanem a természetes élet növekedési törvényei szerint a valósággal való azonosulás kínálja a legmegbízhatóbb kibontakozás útját. Többek között ezért van igen nagy szükség mindkét nem jelenlétére, a családban átélhető apai és anyai mintákra. Ez a nemi identitás lassan, az érzelmi azonosulással is lepecsételt folyamatokban (tehát a mesék, a játékok, a beszélgetések, az apa és az anya gyengéd szeretetkapcsolatának tapasztalatain keresztül) szilárdul meg, ezért mondhatjuk, hogy még serdülőkorban is „puha” a nemi identitás. Nagy törvény azonban, hogy ebben az életszakaszban azt erotizáljuk, azt szexualizáljuk, ami bennünk idegen, tehát nagy jelentősége van annak, hogy a gyermekkorban milyen hatások érik az embert. A serdülés zavarodottsága, élménykényszere, érzelmi hullámvasútja, feltűnési vágya, a lázadás késztetése persze erre a folyamatra is hatással van. Sajnos izgalmas divatot lehet csinálni a természetellenesből is, rávehető a pubertásblokkoló kezelésre stb.

Fontos azonban látni, hogy nagy mintás vizsgálatok szerint a serdülőkori szexuális irányultság spontán hullámzása egyértelmű, azaz azok a 16 évesek, akik akkor meg vannak győződve arról, hogy homo-, leszbikus vagy egyéb szexuális irányzatúak, egy éven belül több mint 90 százalékban szilárd heteroszexuálisként határozzák meg magukat.

Látjuk tehát, hogy erre a kettős gyökérre, a nemi identitásban megtestesülő magidentitásra épül a személyiségünk, annak minden gazdagságával:

a szellemi-testi-szociális tehetségünk, adottságaink és képességeink kibontakozása, a szakmánk, a szülővé válásunk stb.

Ennek otthona, biztos bázisa a család, a nemek vonzalmára épülő szellemi-lelki-testi szövetségi elköteleződés, ami az élet és a teremtés törvényei szerint nem csupán ideig-óráig tartó praktikus, gazdasági, jogi, bármilyen összetételű alakulat, hanem az élet teljességét, a személyes Isten arcát hordozó kapcsolatrendszer.

Az igazi támadás ezt célozza, korunkra jellemző módon: illúziók sokaságával.

Megpróbálja az objektív valóságból származó apa-anya szövetséget és a nemek polaritását felőrölni, és helyette virtuális valóságot kínál. Csináljunk úgy, „mintha…”

Akár százféle nemi lehetőség, bármilyen válogatásban megszerezhető „család az család” identitás, a természetes értékeket felragyogtató mesék helyett mesepótlók, ízfokozó „mintha-élmények” minden szinten.

Mindez a férfi és a nő életre nyitott vonzalmára épülő családban megtapasztalható Isten arca helyett. Nagy a tét: virtuális illúziók vagy életerőt hordozó családi kapcsolódás.

„Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ.
Most gyűrd be, magyar, a süveged taraját, (…)
Mert nem véd az, amit te meg nem tudsz védni,
de rozzantan is szent, ami tiéd s régi. (…)
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidőlt sokáig ő sem él.”

(Babits Mihály)