Tag Archive for: Pécsi Rita
Uzsalyné Pécsi Ritát a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti díjban részesítette
Tizennyolc alkotót tüntetett ki idén a Magyar Művészeti Akadémia.
Az MMA tagozatai minden évben egy magyarországi és egy külhoni művésznek ítélik oda a díjakat, amellyel az alkotók és szakemberek pályáját és munkáit ismerik el.
Idén a Magyar Művészeti Akadémia építőművészeti díjában részesült Farkas Gábor építész és Murádin Katalin építész, a film- és fotóművészetért járó Szőts István-díjat Kurucz Sándor operatőr és Kosmály Gábor (Gabriel Kosmaly) fotóművész vehették át, az iparművészeti és tervezőművészeti díjat pedig Csavarga Rózsa belsőépítész és Nagy Judit gobelinművész kapta.
Az irodalmi munkásság elismeréséül járó Illyés Gyula-díjat Egyed Emese költő, irodalomtörténésznek és Fecske Csaba költő, publicistának adták át, a színházművészeti díjat Nagy Anna és Kiss Törék Ildikó színművészeknek ítélték oda. Képzőművészeti díjban részesült feLugossy László és Szentpétery Ádám képzőművész, a művészetelméleti munkásság elismeréseként járó Cs. Szabó László-díjat pedig Cebula Anna művészettörténész és Pécsi Rita neveléskutató kapta.
A népművészeti munkásság Erdélyi Zsuzsanna-díját Gazda Klára és Szabó Zoltán muzeológusoknak adták át, a zeneművészeket elismerő Szőnyi Erzsébet-díjat pedig Nádor Magda énekművész vehette át. A Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti-díjában, Szőnyi Erzsébet-díjban részesült a nemrégiben elhunyt Jandó Jenő zongoraművész. A díjat Jandó Jenő özvegye, Takács Tamara operaénekes vette át.
A díjakat az MMA kilenc tagozatának vezetői és képviselői adták át. Az ünnepség alkalmából Ránki Fülöp zongoraművész, az MMA ösztöndíjasa Liszt Ferenc Dante olvasása nyomán című zongoraművét adta elő.

Pécsi Rita: Egyetlen élmény meghatározó lehet – ezt megszerezni az iskola feladata
PROLÓGUS – A Katona József Könyvtár podcast
Vendégünk: Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató, főiskolai tanár
Beszélgetőtárs: Virág Barnabás zenei könyvtáros, igazgatóhelyettes
Szerkesztő: Virág Barnabás
Katona József Könyvtár, 2023
2. Országos Organikus Pedagógia Konferencia – ÚJ BORT ÚJ TÖMLŐBE!

Kedves Organikus Barátaink!
Örömmel jelezzük, hogy olyan nagy az érdeklődés, hogy a konferenciaterem megtelt!
Ez arra sarkallt, hogy élő internetes közvetítést szervezzünk.
Bár képernyőn a légkör nem olyan bensőséges, nincsenek egymás szemébe nézések, kézfogások, ölelések, összenevetések, amit nagyon szeretünk, de így is értékes a találkozás, a töltekezés.
Ha lemaradtál, nincs lehetőséged a helyszínre utazni, légy velünk online!
A következő űrlapon az adatok megadásával tudsz jelentkezni: https://forms.gle/ZdLq4fgW51AXFe4Q8
Az internetes közvetítés linkjét e-mailben fogjuk kiküldeni 13-án este.
Az Egyesület tagjai utólag is megnézhetik az előadások felvételeit. Ha inkább szeretnél hozzánk csatlakozni, ide kattintva megteheted.
2023. október 14., szombat, 9-17 óra
AVKF Budapest, Török Flóris u. 227-229
9:00 Érkezés
Kezdés
9:30 „Röpülj, hajóm, Nincs víz.” (Fodor Ákos)
Uzsalyné Dr. Pécsi Rita köszöntője
10:00 Bevezető gondolatok – A nevelés tétje
Czopf Áron történész-politológussal
Horváth Szilárd, MTVA műsorvezető beszélget
10:35 A Kentenich-pedagógia sarokpontjai – válasz jelenünk kihívásaira
Dr. M. Doria Schlickmann, schönstatti szerzetesnővér,
Kentenich atya életének kutatója
11:20 szünet
11:45 Az új só hivatása
habil. Papp Miklós, a Sapientia Főiskola Morálteológiai Tanszékének,
Családteológiai és Etikai Intézetének vezetője
12:20 M.I. a baj?
Dr. Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora,
az Organikus Pedagógia Egyesület alelnöke
12:50 Ebédszünet, egyéni beszélgetések
13:55 Viszonypedagógia – Karácsony Sándor nevelési rendszere
Dr. Deme Tamás, tanár, egyetemi docens, művelődéskutató
14:30 „Szélfutta levél a világ / De hol az ág? de KI az ág?” (Zelk Zoltán)
Dr. Csáki Tibor atya, az Organikus Pedagógia Egyesület
spirituális alelnöke
15:00 szünet
15:15 Kerekasztal-beszélgetés szemléletváltó nevelési oázisokkal
utána lehetőség kérdések feltevésére
A beszélgetést vezeti: Horváth Szilárd
Résztvevők:
- Gyombolai Bálint, a Szentjánosbogár katolikus ifjúsági közösség egyik vezetője
- Hortobágyiné dr. Nagy Ágnes, a „Boldogabb családokért” – Családi Életre Nevelés (CSÉN) program szakmai felelőse
- Gudmann-Bokor Anita, a Harangvirág Református Óvoda Intézményvezetője, pedagógiai szakértő
- Papp Zsolt cserkészparancsnok, a kecskeméti Szent Imre Katolikus Általános Iskola igazgatója
16:45 Zárás: Veron és András kiskoncertje
A részvétel és a szendvicsebéd díjtalan, hála az Apor Vilmos Katolikus Főiskola nagylelkű támogatásának.
Várunk az „új bor” pezsgésének örömös ígéretével.
Pécsi Rita és Uzsaly Zoltán, és az Organikus Pedagógia Egyesület csapata
Támadás alatt állnak a családok, a genderideológia a gyökértelen gyermekekben érdekelt
Ma a családok veszélyeztetett helyzetben vannak, sok család elszigetelődött lelki értelemben, és a család intézménye támadás alatt áll – jelentették ki a Tranzit politikai fesztivál Ki nevel a végén? című előadásán, Tihanyban. Pécsi Rita neveléskutató kifejtette, hogy az nevel, aki élményt és tapasztalatot ad, de ha az a szülő vagy a tanár, az fog nevelni, éppen ezért ne engedjük azt át a genderideológiának és a digitális világnak sem. Az előadáson, amit a Szent István Intézet vezetője, Máthé Zsuzsa moderált, kifejtették, hogy egy átlagos magyar gyermek 10 évesen nézi meg az első pornófilmjét. Horváth Szilárd, a gödi Búzaszem iskola igazgatója szerint amint szabadjára engedjük a gyermekünket a digitális világban, fontos szem előtt tartani, hogy a nulla perc lenne ideális az ott eltöltött időt tekintve – onnantól nem a család nevel, hanem sok mindenki más.
Pécsi Rita a beszélgetés elején rögzítette, hogy minden a családtól indul, ez a kiindulópont, alapesetben a család nevel nagyon sokáig. Rávilágított:
ma a családok veszélyeztetett helyzetben vannak, sok család elszigetelődött lelki értelemben, de sokszor bármennyire nehéz, érdemes a családba invesztálni.
Horváth Szilárd szintén a beszélgetés elején rávilágított, hogy a családokat nagyon legyengítette a digitális világ. Szerinte azok a gyermekek, akiket a digitális világ nagyon beszippant, később komoly gondban lehetnek. Ismertette:
ma egy átlagos magyar gyermek 10 évesen nézi meg az első pornófilmjét. Horváth szerint amint szabadjára engedjük a gyermekünket a digitális világban, fontos szem előtt tartani, hogy a nulla perc lenne ideális az ott eltöltött időt tekintve – onnantól nem a család nevel, hanem sok mindenki más.

Fotó: Ladóczki Balázs – Origo
Az identitás az a gyökér, a kapaszkodó
Pécsi Rita kérdésre kifejtette, hogy a gyökér nélküli identitás nem identitás, mert nem áll biztos talapzaton.
A nemi identitás és az egyén identitása is támadás alatt áll napjainkban.
A szakember szerint a kötődéseink identitása fontos. Ha ezek nincsenek rendben, ideig-óráig lehet teljesíteni, de kudarcoknál, nehézségeknél elbukik az a gyermek és felnőtt is, mert nincs gyökere, nincsenek kapaszkodói.
Egy fának sem adhatunk gyökeret utólag, először az alakul ki. Kisgyermekkortól kezdve ebbe tud kapaszkodni a személyisége, később a terápia sem biztos, hogy tud majd sokat segíteni.
Horváth Szilárd arról beszélt ehhez kapcsolódóan, hogy ha valakinél gyógyítani kell, akkor össze kell fognia a közösségnek, segíteni. Szerinte az oktatásban fontos, hogy a sérült gyermekeknek is lehet segíteni, az ő iskolájukban is van erre példa. Ez egy közösségközpontú kultúra, ezért
nemcsak tudat alatti magyarságot, istenhitet, tudat alatti női és férfi hitet, hanem egyéb fontos, egész életre szóló értékeket lehet kapni általa.
A genderideológia a gyökértelen gyermekekben érdekelt
A genderideológia nyomása kapcsán kifejtették a szakértők, hogy
a nemi identitás megszilárdulása 21-23 éves korig tart, így kiemelten fontosak a nevelési körülmények.

Fotó: Ladóczki Balázs – Origo
Ha divatból egy rajongás átcsap abba, hogy a serdülőkori túlfűtöttséget lepecsételi, megerősíti ebben a bizonytalan serdülőt, hogy esetleg más az identitása a gyermeknek, az megrontás, befolyásolás. Sokszor a nevelőket is megfélemlítik – tette hozzá Pécsi Rita.
Az nevel, aki élményt és tapasztalatot ad, de ha az a szülő vagy a tanár, az fog nevelni, éppen ezért ne engedjük azt át a genderideológiának és a digitális világnak sem.
Mindenki szomjazik a tekintélyre
A szakértők egyetértettek abban, hogy a mai gyermekeknek is szükségük van erre. Ha van, akire fel tudnak nézni, annak adnak a szavára. Akiben megérzik, hogy nem rátelepedik, utasít, hanem nevel, ráadásul szeretve nevel, és azt részesíti előnyben, hogy a gyermek növekedni tudjon, annak tekintélye lesz egy gyermek szemében.
Digitális autizmus, digitális demencia és Facebook-depresszió
Pécsi Rita neveléskutató: Komoly veszélyekkel járhat a digitális eszközök felelőtlen használata

A szakember Szegeden a KoRa iskolában tartott előadást a témában szülőknek és pedagógusoknak. Szerinte az általános iskolai alsó tagozatos osztályokban sem kellene digitális eszközöket alkalmazni, mert akkor még valóságos játék kell a gyerekeknek, mert az minden tanulási folyamat alapja. A kutatók kimutatták, hogy a három éves kor alatti eszközhasználat visszafordíthatatlan idegrendszeri károsodást okoz. Az öregkori demencia mellett, most már az úgy nevezett digitális demencia is megjelent a húsz évesek körében.
Pécsi Rita neveléskutató, használati utasítást adna minden szülő kezébe.
„Nem alakult ki a kultúrája a géphasználatnak, vagy képernyőhasználatnak. Éppen mostanában gondolkodtam el rajta, hogy minden valamire való, akár csak egy háztartási eszköznek, de ott van a használati utasításában, például egy vasalónak, hogy ne tedd a mikróba, ne add a három évesnek vagy, hogy veszélyes, ha lenyeled. Itt semmi nincs. Egyáltalán semmi, ezáltal minden elfogadhatóvá válik. Az is, hogy éjjel-nappal, közösségben, egy-két évesnek odaadni, vagy több órán keresztül nyomkodni. Ezt a tudást közkinccsé kellene tenni, hogy lehet okos eszközöket használni, de nem így, nem ekkor, vagy nem ennyit. Ezeket azonban nem nagyon halljuk.”
A 3-4 éves gyerekek 16 százaléka néz videókat, például a Tiktok-on, és 84 százalékuk használja a Youtube-ot, ráadásul 17 százalékuknak saját telefonja van – derül ki a brit-afgán médiaszabályozó szervezet által készített friss kutatásból.
„Minden egyes like, minden egyes kattintás, rengeteg újdonság van. Ez mind dopamint termel az emberi agyban. A dopamin egy természetes belső doppingszerünk, egyfajta jutalom hormon is, ami egy siker élménykor keletkezik. Amikor a dopamin felszabadul az agyban, akkor azt a hírt továbbítja, hogy sikeres vagy, és ezt ismételd meg. Amíg a természetben kis mennyiségű dopamin termelődik, addig a gép használatakor olyan dopaminokkal, és olyan sűrűn látja el a még kialakulatlan idegrendszert, amitől az egy idő után telítődik és akkor egyfajta függőség alakul ki. Ugyanazokat az agyi területeket roncsolja és kezdi ki, mint a droghasználat. Kihat például a figyelemre és a koncentrációra, ez egyenes összefüggésben van a figyelemzavarral, az indulatkezelési zavarral és a döntési képesség csökkenésével. Ezeket a hatásokat nagyon egyértelműen látjuk, pedig még csak a használatról beszéltünk, a tartalomról nem” – mondta Pécsi Rita.
Azok, akik már gyerekkorban napi 4–6 órát töltenek képernyő előtt, könnyen hordozhatják az autizmus tüneteit. Az így kialakult lemaradásokat csak hosszú fejlesztések és kezelések árán lehet behozni. Egy másik kutatás azt is kimutatta, hogy csökken a fejlett világ IQ szintje. Ezt sokan a technológiai fejlődés számlájára írják.
A szakértő elmondta, hogy rendkívül fontosnak érzi, hogy ezekről a témákról többet beszéljünk, mert komoly veszélyekkel járhat a digitális eszközök felelőtlen használata. 0–3 éves kor között egyáltalán nem ajánlott okos eszközt adni a kisgyermek kezébe, mert visszafordíthatatlan idegrendszeri károsodást okoz. Az óvodásoknál is 15–20 perc a megengedett limit, ami nagyjából két mese. Szerinte ezeket is jobb külön-külön megnézniük, és fontos megtanítani nekik a készülék kikapcsolását.
Pécsi Rita többször is hangsúlyozta, hogy kutatásokkal bizonyították, hogy az okos eszközök kontroll nélküli használata visszafordíthatatlan agyi károsodást okoz gyermekkorban. A magyar fiataloknál a 4–6 óra képernyő használat általánosnak számít a felmérések szerint, ami nagyon sok mindentől elveszi az időt. A mozgáshiány például nagyon sok idegrendszeri pálya kialakulását gátolja, többek között a logikai pályák fejlődését és az értő olvasás képességét is. A digitális autizmus mellett sajnos már a digitális demencia és a Facebook-depresszió fogalma is bekerült a köztudatba.
Férfi és nő – elavult kategóriák?
G. Nagy László írása Uzsalyné Pécsi Rita és Imre Bedő beszélgetéséről a Férfiak Klubjában
„Én azt állítom, hogy mindennek a gyökere a férfi és a női identitás, ha életet akarunk továbbadni.” – kezdi Pécsi Ritával, az organikus pedagógia hazai zászlóvivőjével való beszélgetését a házigazda Bedő Imre. Erre az alapgondolatra épül a teljes harmincöt perces diskurzus, szembefordulva a progresszív gondolattal, mely szerint ezek csupán káros társadalmi konstrukciók, amiket érdemes volna mindenestül felszámolni.
„A biológiai nemünk a fogantatás pillanatában eldől. (…) Az életnek a legelső sejtje vagy férfi, vagy nő. Ez az első sejt, és ez sokszorozódik. Tehát ennek az eredményeképpen, következményeképpen az összes sejtünkben benne van az a program. Nagy az emberi szabadság, utána mondhatom azt, hogy én nem akarok nő lenni, de amikor valami folytán eltolódik ez az önazonosság, akkor az összes sejtünkkel szembemegyünk, éppen ezért a transzidentitás rendkívül sok problémát hoz fel.” Pécsi Rita szavait hallgatva a flamandokról és vallonokról szóló szakállas vicc jut eszembe: az igazi belgák hová álljanak? Ugyanezt látjuk itt is: akár tetszik, akár nem, mindössze két biológiai nem létezik. Kreálhatunk új kategóriákat, ha kirekesztettnek és magányosnak érezzük magunkat; ha úgy véljük, sehová sem tartozunk igazán. Épp elég szívás ez a fajta különcség, ha valahol valami félresiklik bennünk; méltányos volna, ha legalább nem piszkálnának, nem bántanának emiatt. No de nem túlzás az, ha mindezért fenekestül felforgatjuk a világot? „Van egy két ezrelék, amikor nem a 23-23 kromoszóma egyesülés történik meg, de ezt ma is rendellenességnek hívjuk.” Leszámítva e tényleges biológiai anomáliákat, mindenki másról – akár sok száz évvel a halálát követően is – egyértelműen megállapítható, hogy férfi, avagy nő, elég hozzá egyetlen árva hajszál, vagy csontszilánk. Pécsi Rita joggal kifogásolja, hogy téma kapcsán történő érzékenyítő programok nem ezzel a gondolattal indítanak.
„Ha van az érzés, hogy minek érzed magad; vagy az életmódbeli változatosságok: én így akarok élni, vagy úgy; azt miért a nemmel kötötték össze? Mert ez egy társadalommérnöki összekötés; nem hagyták békén a férfi és a női nemet. A társadalmi nemet a biológiai nemre építették rá, szándékosan indítva támadást, hiszen maradhatott volna férfi és nő, aki így érzi magát, aki olyan életmódot folytat, nem?” – teszi fel a kézenfekvő kérdést a házigazda. Valójában ez volna a lényeg. Ha a woke-progresszió a liberalizmus talaján állna; ha a humánum, az elfogadás, az általános emberi boldogság elősegítése volna a célja, úgy fel sem merülne, hogy elfűrészeljék az ember legmélyebb gyökérzetét, hogy meghamisítsák a biológia törvényeit, hogy káoszt teremtsenek a fiatalkorúak elméjében. Akkor egyszerűen csak az empátiát hímeznék zászlajukra. Akkor egyszerűen csak azt mondanák: léteznek férfias nők és nőies férfiak; léteznek melegek és leszbikusok; és természetesen férfias férfiak és nőies nők, illetve heteroszexuálisok is. Mindenki akkor jár a legjobban, ha megtalálja a habitusának megfelelő életformát, egyikben sincs semmi szégyellnivaló. No de ehhez nem az a megfelelő út, ha a hagyományos nemi szerepeket gyűlöletesnek mondjuk; azok megjelenítését rendeletekben tiltjuk; a maszkulinitást toxikusnak bélyegezzük; a heteroszexualitást pedig mindenestül erőszaknak hazudjuk.
„Felébred az én-identitás, felébred az, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, olyan vagyok-e mint apa, vagy mint anya. És elindul ez a szereptanulás. Tehát egyszerűen ahhoz, hogy önazonossá váljak, és a gyökerem megerősödjön, szükségem van arra, hogy megéljem ezt a kapcsolódást testileg, lelkileg. A kisfiúknak is nagyon nagy szükségük volna arra az apára, aki én vagyok nagyban.” A férfigyűlölő, radikális feministákon kívül még soha senki nem cáfolta – a pszichológiai végzettséggel rendelkezők különösen nem -, hogy a kiskorúak egészséges érzelmi fejlődéséhez mindkét – ellenkező nemű – szülő aktív és szerető jelenléte szükséges. Ismerjük a történelmet: a valaha volt összes diktátor múltjában egy szadista, vagy épp egy hanyag apa keresendő. Szinte nincs olyan erőszakos bűnöző, akit ne vertek volna gyerekkorában. És hasonlóképpen: a szexuális identitásukat nem találók esetén is sokszor csonka családokat, a megfelelő szülői minta hiányát, esetleg mérgező, szexuálisan bántalmazó felmenőket, illetve ezek valamelyikéből fakadó érzelmi, kötődési zavarokat találunk a háttérben. „Neveléstudományi tény, hogy a kisgyermek még nem képes arra a bizonyos szürke átmenetre. A kisgyermeknek nagyon nagy szüksége van arra, hogy a nappal az nappal, az éjszaka éjszaka. A nő nő, a férfi férfi, a jó jó, a rossz rossz. (…) Gondoljunk csak arra, ha például elkezdünk tanítani írni-olvasni – nagyon egyszerű, ez még nem is olyan mélységes, mit egy személyiség kialakulása -, ugye amikor kezdjük megtanítani, hogy van az A betű – kerekítem, kerekítem – akkor nem kezdjük el érzékenyíteni, hogy van képírás, cirill betűk, japán betűk, mert akkor semmit nem fog tudni írni.” Pécsi Rita kihangsúlyozza – amiben ugyancsak minden valamirevaló pszichológus egyetért -, hogy a kisgyereknek tiszta kategóriákra van szüksége, különben összezavarodik, s csak a káoszt tápláljuk az elméjében-lelkében. Egészen nyilvánvaló, hogy a progresszívek által erőltetett érzékenyítés pontosan ezt a nemtelen célt szolgálja. De nem csupán az óvodások érzelmi fejlődését lehet tönkretenni: „Serdülőkorban nincs kész a nemi identitás. Puha – így is nevezi a szakirodalom, fluid, puha stb. Tehát van olyan, aki 15-16 évesen úgy érzi, hogy ő biztos, hogy leszbikus, ő biztos, hogy homoszexuális és így is marad és ebben érzi jól magát; egy év múlva – volt egy ilyen nagy számú, követéses vizsgálat – ezeknek a fiataloknak a 98%-a heteroszexuálisnak érezte magát.” A magam részéről túlzónak gondolom ezt az arányt, ám egy biztos: a jelenség létezik. A fiam volt évfolyamtársai közül – a nyolcadik osztályban – minden második lány leszbikusnak vallotta magát – nagy valószínűséggel puszta divatból. A többségük nyilván kinövi majd, vagy már túl is van e hóborton. A pusztító az, amikor progresszívék nem engedik e természetes visszatáncolást, részben ideológiai okokból (nincs átjárás a normalitás irányába!), részben szekértáboruk gyarapítása miatt. Hitem szerint minden jóérzésű ember egyetért abban, hogy a gyerekek jóléténél semmi sem fontosabb. S hogy ezt mi szolgálja leginkább, abban sokkal inkább nevelési szakemberek döntsenek, mintsem neomarxista ideológusok.
„Mentális tény, hogy az énemnek a legboldogabb formája, amikor önmagam eredeti arcát megtalálom, és abban tudok kibontakozni. És hogyha ez valamilyen érzelmi sérülést, vagy kötődési sérülést szenved, akkor annak ezerféle nehéz útja van. Ha például azt látjuk, hogy valaki nem nagyon nőies, hanem csak egy kicsit; vagy nem nagyon férfias, hanem csak kicsit – ezt sok minden befolyásolhatja, akár az endokrin rendszer is –, szóval, ha csak kicsit vagyok nőies, akkor biztos, hogy nem az a nevelés feladata, hogy töröljük el azt a kicsit is és fordítsuk el (a személyiséget), mert te biztos nem jó helyen vagy. Mert biztos, hogy jó helyen vagy, csak akkor azt a kicsit kell megerősíteni. Ha például egy olvasási nehézség van, akkor nem azt mondjuk, hogy nyomd ki a szemedet, és ezentúl csak a hallással kapcsolódjál.” A progresszívek persze epét hánynak, amikor ilyen szövegeket hallanak. Részben jogosan, hiszen Pécsi Rita azt sugallja, hogy szinte minden nemi identitásprobléma kezelhető, mégpedig konzervatív módon. Tudjuk, hogy nem így van: léteznek menthetetlenül melegek, s talán menthetetlenül transzneműek is. A progresszívek azért is dühösek ilyenkor, mert a neveléskutató nem csupán azt feltételezi, hogy az önazonosság megszilárdításához többnyire a biológiai nemhez való visszakanyarodás vezet, de – pszichológiai kutatásokra hivatkozva – azt is állítja, hogy ez az út ígéri a komplexebb életet, a nagyobb személyes boldogságot. „Ma már a boldogságkutatások nagyon messze mennek ebben a kérdésben, és ott bizony nem nyernének a transznemű emberek.” Továbbá az is böki a progresszívek csőrét, hogy az ő ideológiájuk szerint a genderek közötti átjárás egyirányú utca – a normalitástól csakis távolodni lehet, visszatérni lehetetlenség. Hogy ebben mi a logika? Még soha senki nem tudott válaszolni rá. No de a vallások már csak ilyenek…
Pécsi Rita és Bedő Imre bő félórás beszélgetése sokunkat megerősíthet abban, hogy a FÉRFI és a NŐ nem elavult, idejétmúlt kategóriák, hanem személyiségünk legmélyebb alapját jelentik. „Minél szilárdabb, minél erőteljesebb a gyökérzet – akár a paradicsompalántánál –, annál inkább tud felfelé növekedni, és akkor hoz gyümölcsöt. És akkor a személyiségében is képes lesz a toleranciára.” Talán ez a legszebb gondolat mind közül, s nem utolsósorban azért, mert lerántja a leplet a woke-progresszívek végtelen hamisságáról. Az új vallás papja ugyanis másról sem prédikálnak, csak empátiáról és elfogadásról. No de ez éppen az erősek luxusa!!! Az általános elfogadásnak nem az az útja, hogy mindenkit meggyengítünk, mindenkit megnyomorítunk, s akkor majd a sorsközösség mindenkiből szentet farag! Épp ellenkezőleg! A gyengék – látjuk, tapasztaljuk – olyan kétségbeesetten kapaszkodnak megmaradt identitás-darabkáikba, hogy ők már semmiféle ellenvéleményt, alternatív gondolatvilágot nem viselnek el. Ha egy jobb világot kívánunk formálni – és a káoszteremtőkön kívül ki ne akarna –, úgy elsősorban határozott, erős emberekre lesz szükség. Lehetnek tűzoltók, katonák, vadakat terelő juhászok; lehetnek konzervatív családanyák; de lehetnek büszke melegek, vagy épp leszbikus menedzserasszonyok is. A lényeg: hogy mindenki találjon rá a saját útjára, és ebben leginkább segítsünk, semmint akadályozzuk a bizonytalankodókat. Én így érezném tisztességesnek és építőnek.
https://teveszmek.blog.hu/2023/08/23/_ferfi_es_no_elavult_kategoriak?utm_medium=lista&utm_campaign=bloghu_cimlap&utm_source=keres%C3%A9si+tal%C3%A1latok
A tehetség lehetőség és felelősség
Beszélgetés Pécsi Ritával a Kossuth Rádió augusztus 21-i műsorában, 9.37-kor kezdődik Rita megszólalása.
Ne adjunk kütyüt a gyereknek!
Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutatóval beszélgettünk.
A digitális eszközök teljesen áthatják a mindennapjainkat, ma már egy rövidebb útra sem indulunk el okostelefon nélkül. A technológiai fejlődés önmagában még nem lenne baj, a probléma ott kezdődik, hogy már 1–2 éves gyermekeket is beszippant a digitális világ. A kicsik fejletlen idegrendszerére azonban nagyon káros hatással lehetnek a kütyük – többek között erről is beszélgettünk podcast-sorozatunkban Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutatóval, aki néhány éve könyvet is írt a témáról Fejleszt vagy rombol címmel.
Sebzettségünk és boldogságunk forrása – Pécsi Rita közösségi létünkről
Nézőpont – 2023. augusztus 8., kedd | 10:35
Pár napja zárult le a 37. Ifjúsági Világtalálkozó a portugál fővárosban. A Ferenc pápa által prezideált augusztus 6-i záró szentmisén másfél millió fiatal vett részt. Itthonról is több mint ezerháromszáz fiatal kelt útra plébániák, lelkiségi mozgalmak, szerzetesrendek közösségeinek tagjaiként. Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutatót arra kértük, hogy közösségi létünkre reflektáljon.
Bizony, a közösség tövis és rózsa. Az áldozat, a fájdalom és a virágba borulás öröme egyazon tőről fakad. „A szeretet fájhat” (Tilmann Beller). Miért van ez így? Az ember társas lény, azaz létszükséglete a másokhoz tartozás. Olyan ez, mint a levegő, nélküle nem tudunk élni.
Hurrá, akkor ez itt a földre szállt menny! Hiszen szinte számolatlanul társulhatunk rengeteg emberhez. Egy falunyi lakó él a házunkban, és szinte sehol nem vagyunk egyedül. Együtt utazunk, dolgozunk, tanulunk, szórakozunk. A templomban időnként még egymás kezét is megfogjuk. Tömegtársadalomban élünk. És éppen ez a legnagyobb veszély, mert azt hisszük, hogy a sok ember egyszersmind közösség is. Azaz szeretnénk azt hinni. Csakhogy a tapasztalat hamar kijózanít. „Valami nincs sehol!” (Váci Mihály). „A világban nagyobb az éhség a szeretetre és az elfogadásra, mint a kenyérre” (Teréz anya).
Milyen az igazi közösség? Mi az, amire annyira szomjazunk?
Organikus, élő összetartozás, összefonódás. Amikor egy test tagjaiként élünk. A tagok nem cserélhetők, nem rangsorolhatók, nem versenyeznek. Ha sérül az egyik, fáj „az egész gyerek”. Az egymásban, egymásért való lét. Amikor otthon lehetünk egymás szívében, és „hordozzuk egymás terhét” (vö. Gal 6,2). Erre az elfogadottságra és fogadókészségre vágyunk. Hogy szeressenek és szerethessünk.
Ám hamar megsejtjük, hogy ez rendkívül kockázatos. Amint fölemelem a sorompóimat, láthatóvá válnak gyengeségeim, kitakarom lelkem érzékeny pontjait – és ez túlságosan sebezhetővé tesz. Ugyanakkor, ha valaki megajándékoz ezzel a közelséggel, az elköteleződéssel, felelősséggel is jár. No de ki látja be életutunk következő kanyarjait? Mit von majd maga után mindez? Ezért szinte ösztönösen menekülünk is előle, jól bevált pótcselekvésekbe, de persze úgy, hogy még magunknak sem valljuk be. Munkába, kikövetelt tekintélybe, hatalomba, nevünk elé biggyesztett címekbe, irigységgel is járó birtoklásba, versengésbe, karriervágyba és az igazi közösség megannyi álformájába. Amolyan szervezett „együttesekbe”: lehet ez csoport, team, banda, tagság, társaság, brigád és ki tudja, még mi minden.
Az igazi közösséget azonban a szeretet és nem a közös feladat vagy érdek tartja össze.
Lehetnek közös ügyeink, de nem ez a megtartó erő. A valós közösséget azért szeretjük, mert nem a teljesítményünk avat odatartozóvá, hanem azért szeretjük egymást, mert összetartozunk. Ha hibázik valaki, vagy gyenge, egy vállalatnál kirúgják. A közösség pedig hordozza őt, segít visszatalálnia eredeti énjéhez. Ez nagy titok, és mégis mindenki számára megtapasztalható fényes valóság. Így tanúskodik erről Teréz anya: „Megismertem a paradoxont, ha fájdalomig szeretek, a fájdalom eltűnik, és csak a szeretet marad.” Vagy ahogyan Jean Vanier írja: „A szeretetnek ebben a csodálatos és ugyanakkor rettenetes ünnepében élünk.” „Minden fény a kapcsolatainkon keresztül kezd el világítani” (M. Mason). A testvér Isten ajándékává lesz számomra. Ez a közösség. Erő, szabadság és szelíd, gyengéd hűség. Megrendítően szép és félelmetes. Ahol – talán éppen a közelség miatt – a legfájóbb sebeket okozzuk egymásnak, és ahol a leggyötrőbb szomjúságunk csillapul, és ahol a legközelebb érezzük magunkat az egység isteni fényéhez.
Ezt az ajándékot és lehetőséget hivatott felemelni egy-egy nagy közös ünnep. Mégsem fog gyógyulást hozni, hogy elutazom a világtalálkozóra, ha annak fényét, a bennünk élő Szentháromság örömteli „egymás-vállalását” nem tudom felragyogtatni a közeli kapcsolataimban. Ha az ott átérzett együvé tartozás élményét nem tudom hűségesen és gyengéden művelni azokban a kisebb közösségekben, amelyekben itthon élek. „A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az Egyházat. (…) Ne essünk illúziókba: e lelki haladás nélkül a közösségalkotás külső eszközei nem sokat érnek. Lélek nélküli látszattá válnának, csak mímelnék a közösséget, nem pedig a növekedés kifejezéseit és útját alkotják” (Szent II. János Pál: Novo millennio ineunte, 43.).
Ezek pedig nem világméretű események, hanem jelentéktelennek tűnő, apró gesztusok lesznek: nem viccelődünk negatív dolgokkal, tilos a cinizmus, kimondom a jót, másokról távollétükben sem mondok rosszat,
nemcsak használom, hanem szolgálom is a közösséget.
Az eseménytelen hétköznapokon is hűségesen jelen vagyok számukra, szívemben hordozom apró-cseprő ügyeiket, sőt csendesen és rendszeresen teszek is a közös ügyekért. Sokrétű kommunikáció valósul meg.
A kommunikáció információcserét jelent egy közös jelrendszer segítségével. Nem véletlen, hogy a szó a communio, azaz közösség szóból ered. Tehát kinyitom magam, befogadlak téged – és mivel közös a jelrendszerünk, értjük, megértjük egymást. Kölcsönös kapcsolódás, mély találkozás.
Müller Péter – akivel ugyan nem tartozunk azonos spirituális iskolába – mindannyiunk számára igen találóan fogalmazza meg az igazi közösség mibenlétét: „Igazi közösség csak ott jön létre, ahol az emberek rejtélyes módon szeretik egymást. Vagyis barátok. Minden érdeken, valláson, politikán, társadalmi helyzeten és világnézeten túl.” Ugyanezt hangsúlyozza Thomas Merton:
A kommunikáció legmélyebb szintje a közösség.
Ez több mint szavak, több mint beszéd, több mint fogalom. (…) egy régóta meglévő azonosságra bukkanunk rá. Már egyek vagyunk.” Hasonlóképpen szólnak erről a világirodalom jól ismert alakjai, csakúgy, mint a kis herceg vagy éppen Micimackó: „Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része.” „Melyik az a rész?” „Az, amikor te meg én mi leszünk.”
Kívánom, hogy akik hazatérnek a lisszaboni ifjúsági világtalálkozóról – és azok is, akik nem jutottak el oda –, otthon, az intézményükben, a kapcsolataikban nap mint nap éljék át a szeretetnek ezt a „csodálatos és ugyanakkor néha rettenetes ünnepét”. Amikor te meg én mi leszünk.
Fotó: Ifjúsági Világtalálkozó közösségi oldala
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 6-i számában jelent meg.













3
