„Minden ember elméjében hordozza azt az adottságot, hogy nem képes más ember szenvedését nézni” – írja Meng-ce a Krisztus előtti 3. században. Valóban,

az idegtudomány tanúsága szerint is együttérző lények vagyunk.

A Teremtő az embert úgy alkotta meg, hogy a szenvedés látványa erősen megindítja, és az iszonyodáson túl a segítségnyújtás szinte sürgető kényszerét érzi: Csinálj valamit! Enyhítsd a bajt! Vagy legalább öleld meg!

Tényleg? Akkor hogy jutottunk odáig, hogy a fotelból egy sörrel a kezünkben végig tudunk nézni egy cunamit vagy egy terrortámadást? Hogy történhet meg az, hogy miután láttuk az aznapi háborús jelentést, és mélységesen elítéltük a szerintünk hibáztatható egyik felet, szelíden nyugovóra térünk? Hol van ez már attól az elemi empátiától!?

Sajnos a napi több órás, ellenőrizhetetlen forrásból származó „hírnyelésnek” egyenes következménye a jólértesültség hamis álarcában megjelenő fásult közömbösség. Minthogy az egész napunk a „közösségi” (?) médiára csatlakozva telik, tudomást szerzünk ismeretlen ismerősök kósza bölcsességéről, vágyairól, pletykáiról, bosszújáról, betegségéről, nyaralásáról, kiskutyája szőre hullásáról és gyermeke bizonyítványáról, s közelképeket görgetünk halálos kimenetelű tűzvészről, balesetekről, öngyilkosságról, árvízről, szexuális ragadozókról, éhező gyermekekről. Aztán felvillan néhány giccses kép: egy rózsaszínben úszkáló virág, egy imádkozó kéz, egy angyalos GIF, számtalan programkínálat és újra egy otromba gyilkosság, amely – mint majd kiderül – egy másik földrészen történt…

Az „álrészvét”, amit érzünk, sajnos kizárólag a közöny éltetésére és fokozására alkalmas.

Semmi másra. Ám közben elfogy belőlünk az igazi együttérzés, elfogy az élet öröme, és mindez végül az együtt sírás képességétől is sikerrel megfoszt minket.

Miért? Mert a virtuális tapasztalat csak olyan, mintha. Mintha ott lennél, mintha éreznéd, mintha látnád, mintha… – de nemsokára bevillan: hála Istennek, nem vagyok ott.

Cinikus karikatúra jut eszembe: két ember poénkodik a süllyedő csónaknak a vízből még kint lévő orrán állva: „Te! Az az egy szerencse, hogy nem a mi oldalunkon lyukadt ki!”

Hol is van háború? Hű, már itt a szomszédban? Ja, de nem nálunk, ugye?

Mindenről tudni – semmit át nem érezni.

Az ember kíváncsi lény, minden újdonság vonzza, és egy darabig bizsergeti is, ezért mielőtt feldolgozná, jöhet az új inger, az új bizsergés. Nem baj, ha háborús, ha járványos, ha megcsalós vagy pedofilos. A lényeg, hogy kicsit fokozzuk, hogy az élvezet meglegyen. Egy tíz évvel ezelőtti krimi ma gyerekműsor lehetne. Ne ragozzuk tovább, sajnos általános tapasztalatról beszélünk már.

Globális közöny uralkodik közöttünk és bennünk is – ha engedjük.

„A közönynek nincsenek idegvégződései” (Müller P.), „A közöny az embertelenség esszenciája” (G. B. Shaw).

„A közöny globalizációjának vagyunk tanúi. Ez a konfliktus kultúrája, ami arra ösztönöz, hogy csak magunkra gondoljunk. Szappanbuborékokban élünk, ami bármilyen szép is, ugyanakkor tartalom nélküli. Hozzászoktunk mások szenvedéséhez. »Engem nem érint – mondjuk. – Nekem ahhoz semmi közöm. Törődjön vele valaki más, biztos, hogy nem én«” – hallhatjuk A két pápa című filmben.

Egy idő után pedig szemrebbenés nélkül beszélgetünk kötődés nélküli párkapcsolatról, nevelésről, pasztorációról, vagy szexről szerelem nélkül, családról szülők nélkül, sikerről áldozatvállalás nélkül. Ez a közöny nem megbocsátható.

Mi hiányzik? Az érzékeléskapcsolat – ahogy Kentenich atya újra és újra rámutat. Valóságos érzékelés a valóságos kapcsolatban. Figyeljük meg! Amint a saját életünket zavarja meg valami, akkor azért megnyílik a szemünk! Akkor meghalljuk a szívbe markoló kérdést: „Hol van a te testvéred?”

„Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk” – hangsúlyozza Teréz anya.

Nem akarunk „északfok, titok, idegenség” maradni egymás számára, mindenki szeretné, ha szeretnék, s lenne valakié (vö. Ady E.).

Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Valóságosan, nem mintha. Valóságos kapcsolatban nem élhetünk ötezer emberrel, és nehezen kapcsolódunk az afrikai sivatagban élőkhöz is. Ilyen az ember. Agyunk évmilliók során kialakult monitorozó képessége mindössze százhúsz-százötven emberre terjed ki. Ez a biztonságot jelentő társas háló számunkra. Robin Dunbar kutatásai szerint ebből körülbelül ötvenen vannak, akiket a nevükön szólítunk, és csak tizenöten, akik adott esetben akár szabadságot vesznek ki azért, hogy mellénk álljanak. S mindössze öt-hat olyan emberünk van, akire mindig, minden körülmények között számíthatunk, aki maga ellen is átölelne (vö. Szabó Lőrinc). Ne ijedjünk meg ettől a valóságtól!

Tíz-tizenöt ember és öt ennyire „megszelídített” kapcsolat nem kevés, feltéve, ha ezekben valóban részt veszünk.

 

Sok mindenre jó a virtuális világ nyújtotta technika, ám „Ha a tudomány gyorsabban fejlődik, mint a lelkiismeret, elpusztul az élet” (A. Einstein). Lesz minden házban jakuzzi, csak élet nem lesz a családban. Lehet minden gyerek zsebében okostelefon, csak élet nem lesz a közösségben. Meghódíthatjuk a Marsot, csak közben elpusztul az élet a bolygónkon. És folytathatnánk a sort.

„– Nagyobbak a házaink, de kisebbek a családjaink.

– Több a kényelmünk, de kevesebb az időnk.

– Sokat birtoklunk, de elfogytak az értékeink.

– Sokat vásárolunk, de keveset örülünk.

– Tág a komfortzónánk, de alacsony a tűrőképességünk.

– A Holdra eljutottunk, de a szomszéd ajtajáig nem.

– Meghódítottuk a világűrt, de nem látjuk a bennünk rejlő űrt.

 – Atomot tudunk hasítani, de az előítéleteinket nem tudjuk szétrombolni.

– Túl sokat beszélünk, de túl ritkán szeretünk.

– Nagyobb dolgokat teszünk, nem pedig jobbakat.”

(Ismeretlen szerző)

„Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy sírjunk a közönyünk miatt!” (Ferenc pápa)

Engedjük el végre a virtuális részvét csábító, de terméketlen szokásait! Halljuk meg a hívó szót: „Hol van a te testvéred?”, és találjuk meg őt! Nem lesz messze! Ő az, akihez valóban kapcsolódni tudunk, akivel együtt sírunk-nevetünk. Akinek panaszát, örömét van időnk meghallgatni. És akkor ez az együttérzés valóban megindítja a szívünket, és karjainkat ölelésre, a kenyér, a barátság, a szeretet megosztására emeli.

Felelősek vagyunk egymásért, összetartozunk. Nem virtuálisan, hanem egészen, valóságosan.

Fotó: Pixabay; Lambert Attila (nyitókép)

Magyar Kurír